A három narancs szerelmese a Deutsche Operben. NOVOTNY ANNA berlini tudósítása
Kétség sem fér hozzá, hogy Szergej Prokofjev 1921-ben írott operája egyedülálló remekmű. Carlo Gozzi commedia dell’arte-szerű meséje nagyszerű operatéma, de lehetőséget ad arra is, hogy általa az opera minden eszköze a visszájára forduljon. Így lesz A három narancs szerelmese operai színház,valamint a színház és opera paródiája is egyben. Már a nyitójelenet is erre utal, ahol a tragédia és a komédia vitatkoznak, vajon kinek kell győzedelmeskedni. A vitát félbeszakítja a komédiások egy újabb csoportja, akik bejelentik, kezdődik az előadás. A történet igen egyszerű, a király fia menthetetlen hipochondrikus apátiában szenved, még az udvari bolond, Truffaldino sem tudja őt felvidítani. A király elhatározza, hogy ünnepséget rendez, mert az egyetlen gyógymód, ha valaki nevetésre bírja egyszülött fiát. Eközben a háttérben a király minisztere, Leander, és a király unokahúga, Clarissa cselt szőnek, hogy eltávolítsák a herceget a színről. A mulatság természetesen kudarcot vall, de megjelenik a színen Fata Morgana, a gonosz boszorkány, aki megbotlik, és elestén kacagni kezd a herceg. A varázslónő erre megátkozza, és olthatatlan vágyat önt belé a három narancs iránt.
A herceg és Truffaldino útra kelnek tehát, hogy viszontagságos kalandok árán rátaláljanak a három hercegnőt rejtő három gyümölcsre. Tschelio, a varázsló figyelmezteti őket, hogy a narancsokat csak víz közelében szabad kinyitni, de mivel éppen egy sivatagban járnak, és a herceg elalszik, a szomjas Truffaldino enyhülés reményében felbont két narancsot. Az előbújó hercegnők víz hiányában szomjan halnak, Truffaldino pedig elszalad. A herceg felkelvén kinyitja a harmadik narancsot, melyből Ninetta, a hercegnő bújik elő. Víz persze továbbra sincs a környéken, de ekkor a komédiások ismét előbújnak, és vizet adnak a párnak. A hercegnő tétovázik, nem szeretne rendezetlen ruhában a király elé kerülni, de amíg a herceg apjáért szalad, Fata Morgana patkánnyá változtatja Ninettát, és szolgáját, Smeraldinét hagyja ott a helyében. A herceg tiltakozik a frigy ellen, de apja hajthatatlan. Az esküvő napján azonban a trónon egy patkány ül, akit Tschelio visszavarázsol hercegnővé. Mindenki boldog, a király pedig halálra ítéli a cselszövőket. Végül azonban, hála Fata Morgana ismételt mesterkedésének, a lókötők elmenekülnek.
Érdemes elidőzni a történetnél, hiszen már ebből is látszik, mennyire nem hagyományos darabbal van dolgunk. A cselekményt meg-megszakító komédiások és a sematikus karakterek egy letűnt kor világát idézik a vérbeli 20. századi zenei világban. A történetet éppen ezért nem érdemes komolyan venni, viszont remek alkalmat nyújt egy arra érdemes rendezőnek, hogy visszájára fordítsa az operai tradíciókat. A Deutsche Oper a kanadai Robert Carsent kérte fel az előadás színpadra állítására: nála jobbat aligha találhattak volna. Aki ismeri Carsen rendezéseit, tudja, hogy a harsány színekkel és ötletekkel dolgozó művész produkciói éppen attól kitűnőek, hogy pontosan végiggondolt, ötletekkel teli, de mégis értelmezést kívánó és értelmezést nyújtó előadások. A nyitójelenet komédiásai felfegyverzett brigádot alkotnak, akik „kényszerítik” a közönséget, hogy megnézzék a darabot, élvezzék azt. Truffaldino csapnivaló bohóc, Tschelio pedig tipikus Oz-figura, aki valóban kettéfűrészeli a nőket, mert sajnos nem tud varázsolni. Fata Morgana sem igazi boszorkány, csupán egy fehér bundában felvonuló díva.
Ám az év legnagyobb és legmerészebb vicce, melyről még sokat fognak beszélni Berlinben, maga a három narancs volt. A sivatagban bandukoló hősök mellé ugyanis betolnak három miniatűr épületet, rajtuk a következő feliratok: Komische Orange, Deutsche Orange és Staatsorange, azaz Berlin három operaháza narancsosítva, a megfelelő miniatürizált formában, a megfelelő betűtípusokkal. Truffaldino természetesen először a Komische Orange-ot és a Staatsorange-ot nyitja ki. Nos, Komische hercegnő egy tipikus Komische Oper-beli játékos jelmezben bújik elő, és elkezd énekelni… németül. Ez a gesztus talán nem sokat mond a berlini operaéletben kevésbé jártas olvasóknak, itt viszont hihetetlen derültséget kelt. A három narancs szerelmese ugyanis francia nyelvű opera, de minden berlini operabarát tudja, hogy a Komische Operben az összes produkció német nyelvű, legyen az a Bohémélet vagy a Xerxész. A Staatsorange hercegnője tradicionális jelmezbe öltözött barokk parókás hölgy hatalmas, színpadias gesztusokkal – vagyis mintha a Staatsoper színpadáról lépett volna le. Ezen a ponton a kritikus elkezdte kellemetlenül érezni magát: vajon arra megy ki a játék, hogy a két másik ház kifigurázása után felmagasztosuljon a nyugat-berlini dalszínház? Mondanom sem kell: nem. Ninetta ugyanis giccses, walkürszárnyacskás kalapban mászik ki a harmadik narancsból. Íme: minden, ami operajátszás, a visszájára fordítható. A komédiások vödröket hoznak a szomjazóknak, de az edényekből nem víz, hanem bankók hullanak a fiatalokra. Nincs pénz, nincs művészet…
Carsen nem puszta humorizálásból használja színpadi elemeit, Prokofjev ugyanis valóban felhasznál többek közt wagneri zenei elemeket, ugyanúgy, ahogyan a későbbi „szerelmi kettősnél” Debussyt figurázza ki. Remekül eltalált jelenet a két szerelmes pantomimja, akik lassú mozdulatokkal, egymásról tudomást sem véve mozognak két egyiptomi szobor módjára, miközben a sötétkék éj alatt felkel a hold: Pelléas és Mélisande. Carsen nem szűkölködik a humoros-játékos elemek felvonultatásában sem, kezdve a jelmezektől a színpadtechnikán át a színészi játékig. Truffaldino műanyag játékautóban érkezik, a herceg pedig felnagyított gyerekszobában agonizál. A cselszövők amerikai stílusú loftjukban Martinit szürcsölnek, a tömeg pedig hollywoodi vörös szőnyegen érkezik a mulatságra. Az opera paródiája ez, és az operába járó sznob közönségé is.
A ház igencsak kitett magáért, mert nem csak a rendezés, az előadás is példaértékű. Elsőként a zenekarról érdemes szólni, akik Steven Sloane dirigens pálcája alatt megmutatták, nem csak Wagner muzsikájáról szól a ház munkája. Az eklektikus és bonyolult zenei szövetet kitűnően szólaltatták meg. Thomas Blondelle remek választásnak bizonyult a herceg szerepében, ahogy Burkhard Ulrich is Truffaldinóként. Érdemes még kiemelni a fiatal mezzoszopránt, Clémentine Margaine Clarissáját is: Ninetta (Heidi Stober) ellenpárjaként a gonosz karaktert élettel töltötte meg, míg a hercegnő végig sematikus figura marad. A kórus munkája és a szellemes táncbetétek szintén üdítően hatottak.
Úgy tűnik, mindhárom opera hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy túllicitálják egymást remek produkciókkal: a jelek szerint ez sikerül is. A legutóbb kifütyült, botrányos Parsifal után a Deutsche Oper megmutatta: bizony, így is lehet zenés színházat csinálni. És a közönség egy emberként nyugtázta: így is kell.
Fotók: Barbara Aumüller / Deutsche Oper Berlin