Elhunyt Fodor Géza

Elhunyt Fodor Géza dramaturg, kritikus, esztéta. – BÓKA GÁBOR nekrológja

FodorGeza
Fodor Géza

1943-ban született, 1967-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–filozófia szakán. 1967-től 1965-ig az MTA Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa volt, 1974-től kis megszakítással haláláig az ELTE esztétika tanszékének tanára.
1978-tól a Nemzeti Színház, 1982-től, a színház alapításától pedig a Katona József Színház dramaturgja. E minőségében számos új magyar drámát segített színpadra.
1982-ben kezdett operakritikákat publikálni a Muzsika című folyóiratban. 1987 és 1990 között előbb dramaturgként, majd művészeti tanácsadóként az Operaház munkatársa, ez idő alatt kritikusi tevékenységét szüneteltette. 1990 és 1995 között, majd 2002-től haláláig ismét rendszeresen publikált cikkeket a Magyar Állami Operaház előadásairól.
Mozart-operákról szóló monográfiája (Zene és dráma, 1974, illetve új kiadásban: A Mozart-opera világképe, 2002), valamint két gyűjteményes kötetben is megjelent kritikái (Operai napló, 1986; Zene és dráma, 1998) mellett Balassa Sándor számára készült két librettójával is beírta nevét a zenetörténetbe (Az ajtón kívül, 1979; Karl és Anna, 1995).

Fodor Géza halálára

Ha van kritikus, akit példaképemnek tekintettem, akkor ő volt az.
Ez persze nagyképűség: jelen sorok íróját sem végzettsége, sem tudásának alapossága nem hatalmazza fel arra, hogy Fodor Géza követőjének vallja magát.
Mégis: senki mástól nem tanultam annyit az opera műfajáról, mint az ő írásaiból.
Hogy micsoda bonyolult viszony lehetséges a megírt–megkomponált mű és az aktuális interpretáció között.
Hogy milyen termékeny feszültség forrása lehet szerep és énekes alkati eltérése, s hogy miképp eredményezhet ez mégis revelatív előadásokat.
Hogy – ami mostanság a legjobban foglalkoztat – mire érdemes figyelni egy-egy előadás karmesteri megformálását illetően. Fodor Géza 1984-es Pillangókisasszony-tanulmánya (nem csak ebből a szempontból) alapmű, melyhez foghatót egyetlen zenetudós tollából sem olvastam még.
Nem ismerhettem személyesen: az egyetemen csak színháztörténet előadását látogattam, ahol nemigen nyílt lehetőség személyes kontaktusra. Máig sajnálom, hogy – nem lévén esztétika szakos – nem szedtem össze a bátorságomat, hogy bekéredzkedjek a szemináriumra is.
Mióta botcsinálta kritikusként tevékenykedem, kétszer ért a megtiszteltetés, hogy mellette ülhettem a sajtópáholyban. Udvarias köszönésig jutottunk – nem akartam tolakodó lenni.
Ennek ellenére kapcsolatunk, ha egyoldalú is, de intenzív volt. Egy-egy előadásról alkotott véleménye a mai napig mértékadó számomra. S noha saját ízlésem fokozatos kialakulásával és megszilárdulásával egyre többször tért el ítéletem az övétől, a legutóbbi időkig észleltem magamon, mennyire befolyásol a véleménye. Ezért az utóbbi időben csak akkor olvastam el írásait, ha már én is megírtam a magamét. Így volt ez legutóbb a Müpa Turandot-előadása kapcsán, és így terveztem a Fidelio-premier után is.
Ám a Fidelio után nem lesz kihez fordulnom mértékadó véleményért. Nincs viszonyítási pont, nincs világítótorony.
Ez is része a felnőtté válásnak…?