Két éve, a Miskolci Operafesztiválon figyelhettünk fel először a Szlovák Nemzeti Színház Anyegin-előadásának címszereplőjére. Idén februárban újfent Anyeginként tért vissza Magyarországra, pár nappal később pedig Sharpless konzulként is bemutatkozott. Pavol Remenárral beszélgetett BÓKA GÁBOR és JÁNOSI ILDIKÓ.
Beszélgetésünk az utolsó, szombat délelőtti Anyegin-előadás után zajlik; az élmények még frissek, s riportalanyunk szívesen mondja el azon melegében az egész előadás-sorozatról szerzett tapasztalatait. „Ma egy kicsit korábban kellett bejönni a színházba, mert Létay Kiss Gabriella megbetegedett, és helyette Frankó Tünde ugrott be Tatjána szerepébe. Ő azonban azt mondta, ne próbáljunk, legyen meglepetés az előadás. Így lett, és minden nagyszerűen működött. Mindkét partnerem kiváló. Gabi a lelkéből énekel, csak úgy áradnak az érzések a hangjából. Tünde hangja spintósabb, s mint színésznő, melegebb. Mindkettejükkel nagy élmény volt a munka.”
Hogyan került sor budapesti meghívására? – érdeklődünk. „Ha jól tudom, először a youtube-on láttak részletet a pozsonyi előadásból az Operaház vezetői, akik Anyegint kerestek. Aztán mikor Miskolcon vendégszerepeltünk a pozsonyiakkal, eljöttek megnézni, és utána meg is született a megállapodás. Most pedig a rendező, Kovalik Balázs (aki sajnos nem lehetett itt a próbákon) a második előadás után azt mondta, a jövőben is szívesen működne velem együtt. Örülnék neki, mert nagyon jól éreztem magam az Operaházban. Nagyon magas itt a színvonal, s nem csak művészileg, de szervezettségben is. Az emberek kedvesek, a próbák jó hangulatban folytak. Kiváló a kórus is. Na és Kovács János! Két éve az egyik tanárom, Marcinger professzor látta őt vezényelni a Zeneakadémián. Akkor azt mondta róla: nem vezényel, hanem festi a zenét. Az egyik kezével dirigál, a másikkal fest. Ez nagyon találó. Vannak bágyatag és kalimpáló karmesterek (itt feláll, és meg is mutatja a két típust), de Kovács János egyik sem – nagyszerű!”
Az Anyegin kapcsán természetes módon terelődik a szó a pozsonyi és a pesti produkció összehasonlítására. „Mindkettőben vannak részek, amelyeket nagyon szeretek. Konwitschny rendezésében ilyen Tatjána levelének beállítása, a párbajjelenetet, amikor egy tömeg közepén sül el a pisztoly, aztán a polonéz Lenszkij holttestével. Na és az utolsó felvonás, amikor Anyegin a nézőtéren énekel, és a többi szereplőtől elválasztja a zenekar. A pestiben is tetszik a párbaj, ahogy Lenszkij hipnotizálja Anyegint, hogy lője le őt. És a zárójelenet, az üvegfal Anyegin és Tatjána között. Talán kicsit kevésbé tetszik, hogy sokat táncolnak és tornáznak körülöttem. De mindkét előadásról elmondható, hogy nem szakad el teljesen a realitástól, nem csak különálló képekből állnak, s én éppen az ilyen rendezéseket szeretem.” Arra a kérdésre, hogy nem volt-e nehéz megtanulni a sok mozgást, nemmel felel. „Kaptam egy DVD-t, amit már otthon megnéztem, aztán Pesten nagyjából hét napig próbáltunk Merczel Mária rendezőasszisztenssel. Nekem csak a mozgásokat kellett megtanulnom, s ez elég gyorsan ment. Gabi viszont először énekelte Tatjánát, miatta volt szükség kicsit több próbára.”
Pozsonyban mennyi idő jut bepróbálni egy új produkciót? – kérdezzük. Általában hat-nyolc hét, hangzik a felelet, de Konwitschny esetében két és fél hónap intenzív próbaidőszakról beszélhetünk. „Konwitschny mindig a zenéből indul ki, annak nyomán rendez el mindent a színpadon. Itt van a másik Konwitschny-előadásunk, a Pillangókisasszony: azt hihetnénk, Sharpless konzul háttérbe szorul a főszereplő mellett, nem igazán fontos figura. Konwitschny azonban főszereplőt csinált Sharplessből, aki mindvégig jelen van a színpadon, és az egész operát egységbe foglalja. Kívülről nézi a helyzetet, de nem tud mit kezdeni vele. Pedig pontosan látja, hogy Pinkerton nagyon könnyedén veszi a Pillangóval kötött házasságot, s ezért megpróbálja vállára venni az eseményeket – kevés sikerrel. Inkább csak átérzi Pillangó szenvedését, de segíteni rajta már nem tud. Tetszik, ahogy Konwitschny dolgozik a karakterekkel. Ha valami hibát látok a rendezéseiben, az talán annyi, hogy már kicsit elkoptak. Az Anyegin tízéves, a Pillangókisasszony tizenöt, és főleg az utóbbi látványvilága eléggé NDK-s.”
Hogy mennyi ideig lehet műsoron tartani egy rendezést, arra azt a választ kapjuk: előadása válogatja. Egy hagyományos előadás sokkal tovább maradhat aktuális, mint egy modern. „Egy modern előadásnál gyakran probléma, hogy ha néhány évig játsszuk, már sokkal modernebbül is meg lehetne csinálni, vagyis érezhetően elöregedik.” Mint megtudjuk, Pozsonyban is vannak tradicionális, régen műsoron lévő előadások: A sevillai borbélyt, amelyben Pavol Remenár a címszerepet énekli, huszonhét éve változatlan formában játsszák. „Az ilyen előadásokon nincs mit elrontani, hiszen adottak hozzá a karakterek.”
Arra a kérdésünkre, hogy mekkora sikert aratnak Pozsonyban a modern rendezések, boldogan feleli: az Anyegin nagy siker volt, elsősorban a fiatalok körében. Először fordult elő ekkor, hogy egy neves külföldi rendező dolgozott a pozsonyi operatársulattal. A sorozat azonban folytatódott: a tavalyi évadban a lengyel Mariusz Treliński állította színre Gluck Orpheuszát – a címszerepben Pavol Remenárral. Az előadás az Anyeginhez hasonló sikert aratott. „Nagyon sokan többször is megnézik az előadást, annyira hatásos. Orpheusz egy igazi kortárs poéta: könyveket ír, komputeren dogozik. Minden, amit a kórus énekel, feliratozva van a színpadon. Maga a darab is át lett dolgozva kicsit: a vége ki lett húzva, nincs happy end, nem jön vissza Eurüdiké, ehelyett Orpheusz eltör egy poharat, a kezéből pedig ömlik a vér… Eleve nem hosszú a darab, de most még húztak is belőle, s ezért sokan találgatták, hogy máris vége?”
Karrierjének kezdete kapcsán Pavol Remenár elmondja: noha nem készült operaénekesnek, voltaképpen már a születésekor eldőlhetett, hogy egyszer majd az válik belőle. Egy 750 lelkes szlovákiai faluban, Alsódombón (Dolné Dubové) látta meg a napvilágot, s ez a kis falu a XX. században vele együtt öt operaénekest adott a világnak: Štefánia Hulmanová (akivel rokonok is), Štefan Behun, Štefan Kocán és öccse, Rastislav Kocán egyaránt Alsódombóról származnak. Ő orgonálni tanult, kórusban énekelt, s a kóruséneklést a Pedagógiai Egyetemen is folytatta. Itt hallotta őt másodéves korában Ľudovít Marcinger professzor, aki rögtön megkérdezte tőle, nem akar-e énekelni tanulni. „Azt feleltem: szeretnék, de tudom, mennyi pénzbe kerülhet. A szüleimnek öt gyereke van, ilyesmire nem telik. A professzor azonban azt mondta: Most nem a pénzről van szó: akarsz énekelni vagy nem? Ő készített fel a felvételire, s így be is kerültem a pozsonyi zeneakadémiára.”
Innen egyenes út vezetett a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházba. Pályafutásának kezdete szorosan összekapcsolódott Don Giovannival: ezzel diplomázott a zeneakadémián, és csakhamar a Nemzetiben is megtalálta a szerep. „A színházban először nem vezető énekesként foglalkoztattak, de kevéssel az után, hogy bekerültem, elment egy szólista, és nagyon gyorsan kellett valaki, aki megtanulja a szerepeit. Egy hónap alatt megtanultam tíz szerepet, hogy mehessenek az előadások. Már fél éve voltam a színházban, mikor megkezdődtek a Don Giovanni-felújítás próbái, amit Jozef Bednárik rendezett. Eredetileg négyen voltak kitűzve Don Giovanni szerepére, de az igazgató két nappal a próbák kezdete előtt kétségbeesve odajött hozzám, hogy az egyikük csak a premier előtt két héttel érkezik majd haza, a másikuk megbetegedett, a harmadik nem akarja elénekelni, a negyedik pedig nem tanulta meg. Így három hónapig három különböző szereposztásban próbáltam a címszerepet, és máris átmentem vezető énekesbe.” A premieren persze a rangidős bariton énekelt – riportalanyunk nagyon fiatal volt még, a negyedik szereposztásban mutatkozhatott be. Az igazgatóságot azonban meggyőzte, mert innentől sorban kapta az új szerepeket: Figarót A sevillai borbélyban, Dandinit, Belcorét, a Bajazzók Silvióját és Anyegint. Most Gounod Faustjának márciusi premierjére készül, amiben Valentint énekli. „Már tíz éve megtanultam, de eddig nem énekelhettem. Silvio, Anyegin és Valentin, ezek a kedvenc szerepeim.”
Eddigi legnehezebb feladataként egy szlovák opera, a Szvatopluk (Svätopluk) című darab Mojmir szerepét említi. A komponista, Eugen Suchoň (akit Magyarországon az Örvény – Krútňava – című, az ötvenes években Budapesten is játszott darab zeneszerzőjeként ismerhetünk) nem kímélte Mojmir alakítóit: a szólam rendkívül széles hangterjedelmet igényel, a baritonregiszter alsó régióitól egészen a drámai tenor hangfekvésig, A-ig kúszik föl.
S hogy van-e szerepálma? Természetesen van, de mielőtt elárulná, leszögezi: ötvenéves kora előtt semmiképpen sem fogja elénekelni. „Rigoletto az. A legnagyobb kihívást tartogató baritonszerep, nemcsak énekben, de színészileg is. Abban a szerepben minden van. Szív, érzelmek, drámaiság: rengeteg olyan pillanat, amikor megmutathatja az ember, milyen művész. De ötvenéves kor alatt nem szabad elénekelni.” Tehát tizenöt év múlva? „Nos, lássuk csak, hány éves is vagyok?” – feleli Pavol Remenár nevetve.
(Köszönet Ladislav Brüllnek az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért)
(Fotók: a pesti Anyegin Éder Vera munkája, a többi kép a művész magángyűjteményéből való.)