„Nem bántam meg, hogy énekes lettem” – Molnár András

Jubileum és születésnap: a harmincas és hatvanas szám körül forog ez az évad Molnár András számára, akit ezzel az interjúval köszöntünk születésnapján. ÁDÁM TÜNDE interjúja

Születésnap a FÉSZEK-ben Szabóki Tündével és Wiedemann Bernadettel (Fotó: Konyha Katalin)
Születésnap a FÉSZEK-ben Szabóki Tündével és Wiedemann Bernadettel (Fotó: Konyha Katalin)

– Amikor születésnapi interjút kértem, nagy sóhaj volt a válasz. Minek szólt? A születésnapnak vagy a nyilatkozatnak?

– Is: ilyen kerek születésnapkor többen köszöntik az embert, mint egyébként… 

– A színház is?

– Igen, már volt róla szó, mivel január elsején lesz a 30. évfordulója az operaházi tagságomnak. Márciusban, egy Bánk bán-előadáson ünneplem a jubileumomat. 

– Emlékszel, mikor jártál itt, az Operában először?

– Erre nem emlékszem, mert a szüleim már nagyon korán elhoztak, a mamám a munkahelyén közönségszervező volt, de persze nem csak ezért: amúgy is szerették a zenét. Hamar kiderült, hogy jó fülem van, és gyakran vittek az Operába, de hogy melyik volt az első darab, arra már nem emlékszem.

– No és az első szerep? 

Don Carlos (Fotó: Mezey Béla)
Don Carlos (Fotó: Mezey Béla)

– Mint minden „tisztességes” tenoristának: a Parpignol. Ez még persze kint a tűzoltóállásban… Ezután a szokásos kisebb szerepeket kaptam: Hírnök, Lámpagyújtogató, Lerma gróf. Az első főszerepem pedig a Hunyadi László volt, még 1979 őszén. 

– És ezekre a kis szerepekre hogy emlékszel vissza? Tapasztalatgyűjtés? 

– Az. Ezek a kis szerepek azért jók egy kezdőnek, mert megtanul koncentrálni. Nagyon oda kell figyelni, mert a kis szerepet csak elrontani lehet – szokták mondani. Csak egyszer vagy kétszer kell megszólalni, de ha az nincs a helyén… Tehát erre jók ezek a kis szerepek, hogy a figyelmet lehet megtanulni, és ha még sokáig színen is van az ember, akkor tudja figyelni az előtte járókat, és abból is sokat lehet tanulni.

– És most, a másik oldalról nézve: érzed ezt a figyelmet a jelenlegi kezdők részéről? Jönnek tanácsért? 

– Igen, előfordul, hogy kérdeznek, és ha kérdeznek, válaszolok. 

– És csak eddig jut a dolog, vagy tanításra is gondoltál már? 

– Nem, mert én azt gondolom, hogy a tanítás az egy másik szakma, a jó pedagógus belehelyezkedik a tanítványba, és aki aktív énekes, annak ez nehéz, mert a sajátját kell elfelejtenie: nem azt kell megtanítani a tanítványnak, hogy én mit csinálok, hanem azt, hogy őneki hogyan kellene csinálnia. Ez egy átlényegülés kell, hogy legyen.

Varázsfuvola - Csavlek Etelkával
Varázsfuvola – Csavlek Etelkával

 – Érdekes, sokan pedig azt mondják, hogy aki nem volt soha színpadon, nem is tud igazán jól tanítani. 

– Én ezt nem hiszem. Akihez én járok, Kaposy Margit – ha jól tudom – nem volt színpadon, de egy nagyon jó tanár. Pontosan azért, mert ez a beleérző képessége megvan, és ő még azt is megmondja, ha valakinek ő nem jó. Mert ilyen dolog is van a tanításban szerintem, hogy valakinek a személyisége nem passzol a tanárához.

– Ez egy máig élő kapcsolat a tanárnővel? 

Ernani (Fotó: Mezey Béla)
Ernani (Fotó: Mezey Béla)

– Hát persze! Mondjuk most már nem járok annyit hozzá, mint régen, de telefonálunk és találkozni is szoktunk, megbeszélünk dolgokat… Az énekléshez kell egy külső fül, mert mást hallunk belül, mint kívül. Ha az ember megéri a hatvanat, akkor azért tisztában van magával, de néha még akkor is előfordul, hogy „elmegy az erdőbe”, és kell a mester, a kontroll, aki ilyenkor megmondja, hogy mitől érzem rosszul magam.

– Ez a kettős kerek évforduló jelent valamiféle belső számvetést? 

– Hál’ Istennek, még szól a hangom és szívesen is megyek a színpadra. Ám ahogy öregszünk, a lélek maradhat fiatal, de sajnos a test az öregszik. És az énekléshez jó fizikum kell, tehát ha az ember fizikálisan kezd összemenni, az hallatszik a hangon előbb-utóbb – és ezt a pontot nem szabad megvárni.

– Ahogy most állunk, ehhez még van jó pár éved… De ezt meg kell kérdeznem: hogy csinálod, hogy a Mesterdalnokokban most – 1986-hoz képest jó húsz évvel később – is ugyanúgy szól a hangod? 

– Ez életmód. Az énekes lét olyan, hogy tudni kell, ha este fellépés van, akkor előtte mit kell ahhoz megtenni, hogy abban a pár órában ott legyek a helyzet magaslatán.

– És mi az, amit meg kell tenni? 

– Hát azt, hogy az ember a testét jól tartsa: úgy nézzen ki, ahogy elfogadják, és ez egy sportszerű életmódot kíván. Van úgy, hogy én is elengedem magam, és feljön pár kiló, de amikor jön az előadás, nem szeretném, ha ki kellene engedni a jelmezt, és olyankor jön a fogyókúra. Tulajdonképpen, ha sűrűbben énekel az ember, az karban is tartja. Az idő előrehaladtával – így hatvan felé már –, ha kevesebbet énekel, kevesebbet mozog az ember, akkor jobban oda kell figyelni, hogy ne legyen „torkos”. 

Pikk dáma - Bátori Évával (Fotó: Konyha Katalin)
Pikk dáma – Bátori Évával (Fotó: Konyha Katalin)

Az éneklésre visszatérve: hogy még úgy szól, mint régen – erre azt szoktam mondani, hogy negyven után derül ki, hogy valaki hogy énekelt addig. Mert ha jó metódussal énekel, akkor élete végéig intakt a hang, csak hát a test…
Simándy mesterrel történt egyszer, hogy egy gimnáziumi évnyitón vagy évzárón énekelt – az ő unokája és az én fiam egy osztályba jártak –, és akkor már a nyolcvan közelében járt; egy Hazám, hazámat énekelt, és rosszul lett utána. Mondta neki az orvos, hogy „Jóskám, ezt már nem kéne csinálni, mert jó, hogy a lelked még friss, de a test már nem olyan.”
Neki is, élete végéig, a hangja mindig szólt, csak az ember porhüvelye kicsit megkopik… És az énekléshez nagyon jó fizikum kell. Nekem szerencsém volt, mert kosárlabdáztam, sportoltam, és ebből nagyon sokat profitáltam. A sportoló is felkészül egy versenyre, és az énekes lét is ilyen, hogy állandóan készenlétben kell lenni, mert ha hetente énekel az énekes, akár kettőt-hármat, akkor nem lehet kilengeni, mert az meghallatszik. Nemcsak a szem a lélek tükre, hanem a hang is.

– Az előadásokra való készülésben változott valami az évek során? Mennyire befolyásolja az aznapi tevékenységeket az esti előadás?

– Ez egyéni. Én nem voltam sosem kényes megfázásra, ilyesmire, kevés előadást kellett lemondanom betegség miatt. Annyiban változott az évek során, hogy amikor fiatalon bekerültem, akkor mondták az idősebbek, hogy ők előadás napján csak reggeliznek és ebédre csak keveset esznek – és ez valóban így van, Annak idején ez engem nem izgatott, de most már érzem, hogy nem kell teli hassal színpadra menni, és erre odafigyelek az előadás napján.

Siegfried a sellőkkel: Felber Gabriella, Kukely Júlia, Sánta Jolán (Fotó: Mezey Béla)
Siegfried a sellőkkel: Felber Gabriella, Kukely Júlia, Sánta Jolán (Fotó: Mezey Béla)

 – És ha nem a fizikai részét nézzük: lélekben hogyan készülsz az előadásra, mivel töltöd a napodat? Csak passzív pihenéssel, vagy lehet mondjuk kertészkedni? 

– Lehet, persze. Én tizenkét éve kiköltöztem Sződligetre, úgyhogy lehet füvet nyírni, ilyesmit, de kifárasztani nem kell magunkat. Kezdőként csináltam olyat a Fidelióban – nem szép dolog –, hogy hatkor kezdődött egy kosárlabda meccs, az első félidőt lejátszottam, majd bejöttem a színházba, mert a Fidelióban csak a második felvonásban kell énekelni – és nagyon jól éreztem magam.

Pinkerton (Fotó: Mezey Béla)
Pinkerton (Fotó: Mezey Béla)

Sokáig lejártam még kosárlabdázni, vagy ha nagyon feszült voltam, elmentem futni. Nekem mindig nagyon jót tett, ha fizikálisan kifárasztottam magam – mondjuk előadás előtt két nappal jól meghajtottam magam, és sokkal jobban éreztem magam, mintha nem csináltam volna semmit. Ezért én mindig mozogtam – most már kevesebbet azért, csak úgy „öregesen”, de mindenképpen jót tesz az embernek, ha mozog – és nem csak az énekesnek, teszem hozzá.

– Feltett szándékom volt, hogy beszéljünk „a többi” szerepről is, mert az operalátogatók nagy részének Molnár András „A Wagner-tenor”, illetve még Bánk bán, de annyi minden volt még ezek mellett: olasz szerepek is, vagy például a Tamino… 

– Az volt a második főszerepem…

– És amit nem akartam elhinni: a Pinkerton. Valahogy annyira távol áll a személyiségedtől ez figura… 

– Szerettem pedig. Ő egy jenki. A mai világban is vannak Pinkertonok nyilván, ez egy olyan történet, ami örök, és Puccini ezt nagyon jól megírta. És szerettem is, mert Puccinit énekelni nagyon jó dolog, értett az énekhanghoz, ezért élvezet énekelni az ő műveit. Végül is énekeltem a Pinkertont, a Kalafot, A köpenyt a tévéváltozatban – ezeket mind nagyon élveztem, amikor csináltam.

– No és az Ernani? 

– Azzal nyertem az énekversenyt 1980-ban, Trevisóban, Olaszországban. Ott az Ernani volt a versenyfeladat.

– Olasz szereppel, Olaszországban – ennyit a „csak” Wagner-énekesről…. 

Kalmár Magdával a Carmenben (Fotó: Mezey Béla)
Kalmár Magdával a Carmenben (Fotó: Mezey Béla)

– Mondták nekem külföldön azt is, hogy miért nem csak Mozartot énekelek – és ebben is volt igazság, mert nagyon szeretem őt is, de csak keveset énekelhettem. De például beénekléshez gyakran választom a két Ottavio-áriát a Don Giovanniból. És az az érdekes, hogy ha jól beénekeltem magam, jó „vastagon”, utána tudtam nagyon jól fuvolázni az ilyen koloratúrás dolgokat.
De énekeltem én Bachot is, meg minden mást – a stílusokat kell jól érezni, és gondolom, a hegedűtanulmányaim (kamasz koromban tanultam 12 évig) is segítettek a stílusok között eligazodni, nagyon jó tanáraim is voltak. Voltaképpen az éneklés is egy hangszeres dolog, csak itt a hangszer belül van, és az, hogy hogyan énekel valaki, attól is függ, hogy a zenéhez milyen empatikus képessége van.

– Alvaro?   

– Azt még magyarul énekeltem annak idején, és azt is szerettem. Az az igazság, hogy én a Wagnerek miatt lettem énekes, de a többit is szeretem. Voltam ugye Don José is, de énekeltem mai szerzők műveit is… Amit elénekeltem, azt mind szerettem vagy megszerettem, csak rá kellett jönni, hogy mi benne a jó.

– A Végzetben mi a jó? Azon kívül, hogy Verdi… 

– Például az, hogy Verdi. És milyen gyönyörűeket lehet énekelni! Na és a partnerek: egy ilyen darabban én azt is élveztem, hogy hogyan énekelnek a társak. Nagy élmény a színpadon énekelni, mert nézőként beülni egy dolog, de a színpadon lenni eggyel nagyobb élmény, és hogyha koncerten, bent ülök a zenekarban, az a legnagyobb élmény, az a csúcs. Így rangsorolom a dolgokat. Mert akkor tényleg olyan, hogy szinte majdnem belülről jön a hang – nemcsak én, hanem a zenekar is. Ez egy nagy élvezet, úgyhogy az éneklés nehéz dolog, de megéri.

– Érthetjük úgy, hogy a koncertet még jobban szereted, mint a színpadi előadást?   

Kalaf szerepében (Fotó: Mezey Béla)
Kalaf szerepében (Fotó: Mezey Béla)

– Nem azt mondom ezzel, hogy jobban szeretem, hanem hogy akkor úgy érzi az ember, hogy még jobban benne van a zenében. Mert a színpadon állva a zenekar lentről szól – az is jó. De egy koncerten a zenekar előtt vagy mögött kell állni – azt is szeretem, ha a zenekar mögött vagyok, mert akkor előttem„jön fel” a hangzás és nekem át kell énekelni. Szóval ezek külön fokozatai az élvezetnek, úgyhogy nem bántam meg, hogy énekes lettem.

– Emlegettük már az 1986-os Mesterdalnokokat, most februárban beálltál az új produkcióba is: mennyire más? Azon kívül, hogy már nem magyarul, hanem németül megy. 

– Énekeltem én sokat kint is németül… De ez is olyan volt, amit magyarul tanultam meg először. Eredetiben jobb énekelni, de nem mondom azt, hogy mindent eredeti nyelven kell előadni, mert nem ártana, ha magyarul is mennének előadások. De most ez a divat.

Pont a Mesterdalnokoknak például olyan jó magyar fordítása van – még Blum Tamás magyarította –, amiben még szinte azok a szóviccek is benne vannak, ami Wagnernél ott van. És amikor azt énekeltük, mi is élveztük a magyar szöveget is.

– Mennyit változott az ifjú Walther?   

– Mondjam azt, hogy fiatalon tart? Azt szoktam mondani, amikor azt hallom, hogy „nem látszik”, hogy ha megfigyeljük a tenoristákat: ők sokáig fiatalosak maradnak, elég Simándyra gondolni, még hatvan fölött is.

A Mesterdalnokokban Sólyom-Nagy Sándorral (Fotó: Mezey Béla)
A Mesterdalnokokban Sólyom-Nagy Sándorral (Fotó: Mezey Béla)

– Négy éve beszélgettünk, akkor azzal váltunk el, hogy folytatjuk, ha sor került az Otellóra. Hol tart most Otello?

– Hát nincs – és lehet, hogy ez kimarad az életemből. Még mindig nem érzem úgy, hogy leszállt volna a hangom arra a mélységre, ahol az Otello van, és ezért ódzkodom tőle. Nekem feljebb fekszik a hangom, és az Otello pedig egy mély szerep, középhangokra írva.

– Ezért szokták a pálya végén énekelni… 

Csongorként - Bozay Attila operájában (Fotó: Mezey Béla)
Csongorként – Bozay Attila operájában (Fotó: Mezey Béla)

– Igen, de úgy látszik, még nincs vége a pályámnak… Próbálkoztam vele, kottából végignéztem, de még nem volt itt az ideje. Talán jövőre vagy két év múlva, hogyha még úgy gondolom, előveszem megint. Meglátjuk.

– Ezek szerint még nem gondolkodtál a visszavonuláson, legalábbis nem a közeljövőben. 

– Szép lassan akarok majd „kijönni”. A koncertéletben is működöm, tehát ha nagyon akarok énekelni, akkor mást is lehet, nemcsak operát. Rengeteget énekeltem már a koncertirodalomból és oratóriumokat is. És szeretem ezeket is…

– Ezek között van kedvenc? 

– Sok van. A két Bach-passiót például rendszeresen éneklem húsvét táján. Egyszer voltunk egy olaszországi turnén (Velencében, Rómában, Milánóban) az Opera együttesével, és hat vagy nyolc koncertet adtunk. Mendelssohnnak az egyik oratóriumát vittük, és egy idős bácsi vezényelt: Gavazzeni. Ezt nagyon élveztem.

Úgyhogy ha az Operából „kikopok”, és még van hangom és kedvem hozzá, akkor majd koncertezem.

– Nehéz kérdés következik: mire vagy a legbüszkébb az elmúlt harminc évből? 

– Tulajdonképpen arra vagyok büszke – ha ugyan ez büszkeség –, hogy még most is énekelek. Meg arra, hogy amiért elkezdtem énekelni, azt megcsináltam. Mert én a Wagnerek miatt lettem énekes, és az összes Wagner-főszerepet elénekelhettem – és a kisebbeket is. Ez a nagy ábránd, ami nekem az éneklés volt, beteljesült, mert Wagner műveit belülről megcsinálhattam. Kívülről ismertem már, amikor idejöttem, de hogy belülről is végigélvezhettem, az egy nagy dolog.      

Tannhäuser után - Németh Judittal (Fotó: Konyha Katalin)
Tannhäuser után – Németh Judittal (Fotó: Konyha Katalin)

És akik velem utaztak ebben a harminc évben: a családom. Nagy dolog ám, hogy ők tolerálták ezt az életformát, mert ez a pálya valahol egy egyszemélyes pálya, és amikor az ember készül valamire, akkor összeköltözik a szereppel, különösen a vége felé, a bemutató előtt. Először a feleségem, majd a gyerekeim is kibírták ezt a harminc évet. És szeretik a zenét.

– Nekik vannak terveik zenei pályán? 

– Mindhárom tanult zenét, a nagyobbik fiam és a lányom is ennek hatására írta a szakdolgozatát: a fiam német szakon Nietzsche és Wagner kapcsolatából, a lányom pedig angol szakon a Peter Grimes-ból (éppen akkoriban énekeltem). A kisebbik fiam pedig hegedült eddig, de neki még van ideje eldönteni, hogy merrefelé megy. Tehát a zenét szeretik, operába járnak…  

És a feleségemet is a zene révén ismertem meg, mert amikor leszereltem a katonaságtól, eljártam egy egyházi kórusba és ott ismerkedtünk meg. A zene sok mindenre megtanítja az embert – és jó is sok mindenre. 

– Ha már harminc év: mi volt előtte? Mivel foglalkoztál az iskolák után és az Operaház előtt? 

– Sok mindennel, mert eleven gyerek voltam, mozgékony, ügyes, ezért csináltam a nagy kerülőket: kamasz koromban abbahagytam a zenélést és a zenetanulást (az összhangzattannál hagytam abba a zeneelméletet), aztán a kosárlabdával mentem másfelé, majd esztergályos lettem, utána katona, és amikor leszereltem, akkor kezdtem gondolkodni ezen, hogy énekelni kellene. De nem vagyok egy kapkodós ember, úgyhogy itt is eltelt jó pár év – 22 éves voltam, mikor leszereltem, és 30, amikor az Operába felvettek. De részben az adottságaim miatt, részben azért, mert gyerekkoromtól tanultam a zenét, így visszakanyarodni a zenéhez semmi nehézséget nem jelentett. A Rádióénekkarba úgy vettek fel, hogy mondtam: szolmizálni nem tudok, de kottát olvasni igen, erre azt mondták: „akkor lalázza”. 

Mesterdalnokok Kincses Veronikával és Sólyom-Nagy Sándorral 1986-ban (Fotó: Mezey Béla)
Mesterdalnokok Kincses Veronikával és Sólyom-Nagy Sándorral 1986-ban (Fotó: Mezey Béla)

Így aztán, amikor végül elhatároztam, hogy komolyan foglalkozom az énekléssel, mielőtt kifutok az időből, akkor viszonylag hamar visszajöttek a dolgok. És mivel friss volt az agyam – mert közben ugyan leérettségiztem, de mással nem nagyon gyötörtem a fejem –, így aztán elkezdtem tanulni a szerepeket egymás után. Hiszen én tíz év előnyt adtam mindenkinek, aki a zeneakadémián tanulta meg ezeket. Viszont a családom is szerette a zenét, a szüleim és főleg a nővérem gyakran énekeltek otthon, ilyenformán rengeteg olyan mű volt, ami a fülemben volt gyerekkorom óta, és amikor elkezdtem tanulni, rögtön visszajött.
Ettől függetlenül elég nehéz volt az életem az első tizenöt évben, mert az egyik szerepet a másik után tanultam, közben énekeltem is, és ahogy az egyikbe beálltam, már kezdtem is tanulni a következőt. Tulajdonképpen a Wagnerek miatt nem énekeltem több Verdit vagy mást, mert ugye a Wagnerek nagyon hosszúak, és sok – kilóra is. Amikor itt, az Operaházban bemutattuk a Ringet, akkor másra már nem jutott idő, pedig énekeltem volna még mást is szívesen.
Úgy érzem, amit az életem első harminc évében csináltam, az is sokat segített abban a harminc évben, ami a 30 és a 60 között volt – ezért is érzem magam szerencsés embernek.

– Megszámoltad valaha, hogy ez összesen hány szerep volt? 

– Nem, de úgy ötven és hatvan között van. Persze a Wagnerek duplán számítanak, mint tudjuk…

Tannhäuser - Csavlek Etelkával (Fotó: Mezey Béla)
Tannhäuser – Csavlek Etelkával (Fotó: Mezey Béla)

– A kérdés inverze, hogy van-e olyasmi, amit megbántál, vagy inkább kihagytál volna az életedből?

– Nincs. Még az esztergálásnak is van haszna: otthon mindent magam csinálok, csak ahhoz hívok szakembert, amit nem tudok megcsinálni – vagy ha elrontottam valamit.
Igazából mióta énekes vagyok, nekem sokszor az hiányzik, hogy valamit megcsináljak kézzel – ami a szakmám volt. És ott is szerencsés voltam, mert az első mesterem nagyon jó volt az esztergályos szakmában, és ő azt mondta, hogy az esztergályosság a szakmák csúcsa, mert egy esztergályosnak mindent meg kell csinálni. Ott is jó oktatást kaptam és szerettem is a szakmámat. Meg a szagát szerettem, az olajszagot…

– A kovácsmesterséget már a színpadon tanultad ki? 

A Lángban Kasza Katalinnal (Fotó: Mezey Béla)
A Lángban Kasza Katalinnal (Fotó: Mezey Béla)

– Kardot is tudtam készíteni már akkor, mert szerencsére olyan helyeken dolgoztam, ahol mindent meg kellett csinálni, nem csak az esztergályos részét a dolgoknak; és a Bányászati Kutatóban, ahol dolgoztam, még ezt a részét is megtanultam, hogy hogyan kell az acélt edzeni, és hogy hány fokon, milyen színű… – valamikor ezt is tudtam.

– Nem tudom megkerülni a kérdést: hogyan került el a nemrég bemutatott Fidelio? Vagy inkább úgy kérdezem: számítottál a Florestanra?  

– Én nem számítottam rá, hanem évek óta mondom, hogy elő kell adni, mert milyen színház az, ahol a Fidelio nem megy? 

– Hát most előadták… 

– Nem gond: az élet ilyen. Én az éneklésnek úgy mentem neki, hogy lehet, hogy a közönség egyik felének tetszem, a másik felének nem. Ez egy ilyen dolog. Az ember kiáll, aztán van, aki tapsol, és van, aki azt mondja: „Mi ez?” Mindenkinek szíve joga, hogy ki tetszik neki és ki nem – vonatkozik ez a közönségre és azokra is, akik fölengednek a színpadra.

Fidelio - Takács Máriával (Fotó: Mezey Béla)
Fidelio – Takács Máriával (Fotó: Mezey Béla)

Itt most új főzeneigazgató és főrendező van: ők mást akartak csinálni és nem rám gondoltak. Ez nekem evidens, mert ha az ember kimegy külföldre – én sok helyen jártam –, ott elő kell énekelni, és azt mondják, hogy igen vagy nem. Az, hogy én itt tag vagyok, az egy dolog, akkor is mondhatja a mindenkori vezetés, hogy X, Y, Z fog benne énekelni és nem az M.
De hát lehet, hogy jövőre már benne leszek…
Talán ez az, ami hiányzik belőlem, hogy nem vagyok elég exhibicionista. Szeretek énekelni – elmondtam, hogy miért lettem énekes: tulajdonképpen a szerzők miatt, hogy azokat a darabokat, amelyek tetszenek vagy felajánlják, elénekeljem, és ha arra a közönség még vevő is, az szerencse.
Egyébként a Fidelio a szívem csücske, úgyhogy ha jövőre számítanak rám, akkor beállok ebbe az előadásba.

– Várjuk, mert nagyon számítottunk rá élőben is – mi, akik az előző rendezésről lemaradtunk és csak a Szinetár-féle Fidelio-filmben láthattunk…   

– Hallottam, hogy az pont a premier idején ment a tévében. Ehhez van egy jó történet: a Vár alatt forgattuk a barlangban, és volt előtte egy óvoda. És hát láttad a filmen, hogy milyen voltam a jelmezben… Azt mondja Gregor József kollégám: „Te, ne menj az óvoda felé, mert megállnak a gyerekek a fejlődésben!”    

– Az évadban még Mesterdalnokok, Bánk bán és Parsifal vár rád – és talán jövőre sem kell nélkülöznünk. 

– Nem, bár a jövő évadról még semmit sem tudunk. Én nem vagyok erőszakos, és remélem, hogy érezni fogom, hogy mikor kell abbahagyni. Már most érzem, ha kevesebbet énekelek, az is jót tesz.

És hát jöjjenek a fiatalok…

Parsifal - viráglányok között (Fotó: Mezey Béla)
Parsifal – viráglányok között (Fotó: Mezey Béla)

– Jönnek? Látod valakiben az utódodat – Wagner-fachban?

– Hát, abból a világban is kevés van. Az egy külön életforma. Aki ráadásul Wagnerre adja a fejét, az egy aszkéta – különösen a mai világban.

– Mai fejjel belevágnál még egyszer?  

– Biztos belekezdenék, csak másképp csinálnám – ennyi tapasztalattal. Az a baj az élettel, hogy mire megtanulod, vége van. De közben meg ettől jó.  

(Előadásfotók: Mezey Béla, illetve a művész magángyűjteményéből, privát képek: Konyha Katalin)