„Mindent, amit tudok, a szüleimnek és a nagymamámnak köszönhetek”

Pályakép Tokody Ilonáról – 2. rész – JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Szüleivel
Szüleivel

– Mindig nagy szeretettel beszélsz a családodról. Több interjúdban is említetted, hogy gazdag szegénységben nőttél fel, és nagyon boldog gyermekkorod volt. 

– Csodálatos gyermekéveimet egy Szeged melletti tanyavidéken, Tápé-Kutason töltöttem. Édesapám igazi néptanító volt, osztatlan iskolában tanította az alsó- és felső tagozatot. Maximális hivatástudattal dolgozott, a tanítás volt az élete! Az iskola épületében, a tanítói lakásban laktunk. Soha nem észleltem, hogy mennyire szegények vagyunk, csak arra emlékszem, hogy nagy szeretetben éltünk és boldog voltam. Kevés anyagi, ám annál több lelki-szellemi érték vett körül. Édesapám fantasztikus szellemiségű ember volt, valaha Móra Ferenccel együtt régészkedett, szépen hegedült és énekelt, verseket, színdarabokat is írt. Ezeket a darabokat – kedves kis vígjátékokat – meg is rendezte az iskolában, rendkívüli közösségformáló ereje volt az előadásoknak, hiszen együtt léptek fel benne a gyerekek és a szülők, közösen készítették a jelmezeket és díszleteket a darabokhoz. Én is szerepeltem ezekben az előadásokban, nagyon élveztem a színházasdit. Láttam, hogy apukámért mennyire rajongtak a gyerekek és a szülők, s én is arra vágytam, bár találnék olyan foglalkozást, ahol engem is így szeretnek. Mindent, amit tudok, a szüleimnek és a nagymamámnak köszönhetek, minden sikerem mögött ott állnak. Nekik óriási boldogságot jelentett a karrierem. Örülök, hogy nagymamám és papám is megérhette a sikereimet. Sajnos már nincsenek köztünk, de érzem, hogy lélekben velem vannak, és felülről mindig segítenek.

– Mikor és hogyan derült ki, hogy tehetséged van az énekléshez? 

Tokody_5_evesen
5 évesen, az első fellépés után

– Ötéves lehettem, amikor Tápén, egy szabadtéri május 1-jei ünnepségen már felléptem. Minden gátlás és félelem nélkül, hatalmas masnival a hajamban, felperdültem a színpadra, és énekeltem, táncoltam, nagy sikert arattam. Roppant energikus, virgonc gyerek voltam, ugyanakkor félelmetes tudásszomj lakozott bennem. Le lehetett kötni egy könyvvel vagy a muzsikával. A nagybátyámtól kaptam ajándékba egy Orion táskarádiót, amit mindenhová magammal vittem, ezen hallgattam az operetteket és az operákat. Az énekhangok már akkor is vonzottak, én magam is imádtam dalolni. Kedvenceim lettek Caruso, Gigli, az operetténekesek közül Németh Marika. Rajongtam Ilosfalvy Róbertért, akit akkoriban főleg operettekben hallottam a rádióban. S mit hozott a sors: amikor életemben először énekeltem a Dóm téren, Ilosfalvy partnere lehettem! Kiskoromtól kezdve hallottam a mamámtól és a papámtól a népdalokat, ezeken nevelkedtem. Legkedvesebb népdalom lett A csitári hegyek alatt – a Kodály-versenyt is ezzel nyertem meg. Lelki és szellemi táplálékom volt a zene. Hegedülni is tanított a papám, sajnos nem sok sikerrel, mert türelmetlen voltam, rögtön szép hangokat akartam kicsalogatni a hangszerből. Gyakorlás nélkül viszont ez nem megy, s én olyan hamisan játszottam, hogy az egész család rosszul lett, amikor hegedülni próbáltam. Ráadásul a hamis hangok nekem is fizikai fájdalmat okoztak. Így aztán három hónap után abbahagytam a hegedülést, a papám is belátta, hogy nem érdemes erőltetni. Általános iskolás koromban elhatároztam, hogy operaénekes leszek, ebben a döntésemben megerősített, amikor először láttam opera-előadást.

– Mi volt az első színházi élményed? 

Tokody_foiskolai
Főiskolásként (Fotó: Mezey Béla)

– Mivel már gyerekként rajongtam a zenéért, rávettem a szüleimet, hogy biciklizzünk be Szegedre, és nézzünk meg egy operát a színházban. Így első élményem a Pillangókisasszony volt, de csak arra emlékszem, hogy Vaszy Viktor vezényelt, és hogy hatalmas boldogság töltött el. Később, amikor már beköltöztünk a városba, minden héten eljártunk színházba, én még élvezhettem a Vaszy-korszak híres előadásait. Kedvenc énekesnőm lett a neves szoprán, Berdál Valéria. Lényének őszintesége, muzikalitása, színpadi kisugárzása megfogott engem. Ha egy előadását nem láthattam, majd beleszakadtam a boldogtalanságba. A Szegedi Szabadtéri Játékokat is már kiskoromtól láttam, szüleim ölében ülve hallgattam itt a Bánk bánt a nagy négyessel – Simándyval, Moldovánnal, Melissel és Vaszy Viktorral, és életem meghatározó élményévé vált. Operajátszásunk aranykora volt ez az időszak, amikor még az emberek életéhez hozzátartozott, hogy megnézzék a Dóm téri előadásokat. Akkoriban nemcsak egyetlen operát játszottak itt, és nem csupán két előadásban, Erkel mellett Puccini- és Verdi-művek csendültek fel, de operetteket, daljátékokat is hallhatott a közönség. Középiskolás koromban egy nyár sem telhetett el úgy, hogy ne lássam a Szegedi Szabadtéri Játékokat. Ám arra nem volt pénzem, hogy minden előadást megnézzek, ezért statisztálást vállaltam. A szüleim viszont féltettek, mert éjfélnél előbb nem értek véget az előadások. Hogy ne egyedül menjek haza, a papám is beállt statisztának, Farkas Ferenc Csinom Palkó című daljátékában például együtt szerepeltünk. Gyermekkori álmom valósult meg, amikor 1979-ben A végzet hatalmában énekelhettem a Dóm tér színpadán.

– Hogyan alakult a tudatos zenei pályád? 

Otello Ilosfalvy Róberttel 1983-ban (Fotó: Mezey Béla)
Otello Ilosfalvy Róberttel 1983-ban (Fotó: Mezey Béla)

– A szüleim egy idő után biztosak voltak benne, hogy énekes leszek, bár a mamám féltett is ettől a pályától. De mivel a tehetségem korán megmutatkozott, belátták, hogy nincs más út számomra. Az általános iskolai énektanárnőm javaslatára a nyolcadik osztályt már párhuzamosan végeztem a zeneiskolával. A nagymamám bölcs asszony volt, előbb felfedezte a tehetségemet, mint a szüleim, s eladta a földjét és a lovát, hogy beköltözhessünk Szegedre, mert látta, hogy a tanyavilágban nekem nincs jövőm. Mikor sok év múlva Kossuth-díjat kaptam, a nagymamámnak adtam, ez a díj őt illeti. (Ki is számolta, hogy a Kossuth-díj árából két jó hátaslovat lehetne venni.) Majd felvettek a Tömörkény István Zenegimnázium ének tanszakára. A felvételim nagyon érdekesen zajlott, ugyanis tenor áriákat énekeltem a tanári kar nagy megdöbbenésére és szórakozására. Hangszert is kellett választanom a kötelező zongora mellé. Először a hegedűt ajánlották, természetesen rögtön elutasítottam. A hárfa is nagyon tetszett, de rengeteg pedál volt rajta, mondtam: köszönöm, nem, inkább biciklin pedálozom! Végül megmutatták a fuvolát, kezembe vettem és ebből rögtön elő tudtam csalogatni hangokat. Így fuvola tanszakos is lettem, zenekarban is játszottam. Kicsit bajban voltam a kötelező zongoratanulással. Gyakran benn maradtam a konziban hét végén is, hogy gyakorolhassak, mert otthon nem volt zongoránk. A szüleim sajnáltak emiatt, és elhatározták, hogy vesznek nekem egy pianínót. Ehhez azonban kölcsönt kellett szerezni a rokonoktól, ismerősöktől. Húszezer forintért (akkoriban ez hatalmas pénz volt) vettek egy Rösler pianínót, s hogy visszafizessék az adósságot, a nagymamám és a mamám elmentek napszámba dolgozni. A pianínót a mai napig ereklyeként őrzöm.

Tokody-Seregélly_Pillangó_1024x667
Operavizsga Seregélly Katalinnal 1976-ban

 – Nagy áldozatot hoztak érted… 

– Ez alatt az idő alatt össze kellett magunkat húzni, és a papám nyugdíjából éltünk. Én úgy segítettem, hogy a szociális segélyből és az ösztöndíjból vásároltam magamnak kottákat. Gyermek létemre felfogtam, hogy micsoda áldozatot vállalt értem a nagymamám és a mamám. Ők persze soha nem mondták, hogy ez nekik áldozat, mert szívesen, szeretetből tették. Ettől aztán még nagyobb felelősségérzetem lett, és úgy éreztem, ezt a jóságot úgy kell megköszönnöm, hogy kiválóan tanulok. Középiskolában is egymás után hoztam az énekversenyekről az aranyérmeket, és a fuvola szakot is kimagaslóan végeztem el.

– A konzervatóriumban Berdál Valéria lett az énektanárod. 

– Nekem ő volt a példaképem, s már kislányként kiválasztottam őt, valahol éreztem, hogy nála fogok tanulni. Majdnem elájultam a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy hozzá kerülök. Rengeteget köszönhetek Berdál Valikának, emberileg, művészileg egyaránt. Őszinte, nagy tudású művész volt, és nemcsak a technikai alapokra, a szívből-lélekből éneklésre tanított meg, hanem a színpadra is felkészített. Tőle tanultam, hogyan kell sikkesen járni, nőiesen viselkedni. A zeneakadémiai felvételimre is elkísért, sőt még a kiskosztümjét is kölcsönadta erre az alkalomra.

Don Giovanni-tévéfelvétel (partnerek: Miller Lajos, Ötvös Csilla, Begányi Ferenc, Bándi János, Mihály András, Polgár László, Takács Klára, Póka Balázs)
Don Giovanni-tévéfelvétel (partnerek: Miller Lajos, Ötvös Csilla, Begányi Ferenc, Bándi János, Mihály András, Polgár László, Takács Klára, Póka Balázs)

 – Hogyan emlékszel vissza a zeneakadémiai felvételidre? 

– Akkor jártam másodszor a fővárosban. A Zeneakadémia kívülről szürke, barátságtalan épületnek tűnt, megijedtem tőle. Amikor kitárultak a kapui, gyönyörű látvány fogadott. Már nem szorongtam, örültem, hogy ilyen szép helyen énekelhetek. Míg a többiek izgatottan várakoztak, én kerestem egy olyan helyet az épületben, ahol nem lát senki, és elkezdtem csúszkálni a márványfolyosón.

– Komolyan? 

– Igen! Ha belegondolok, infantilizmus 18 évesen csúszkálni, de nem tudtam mivel eltölteni az időt, félelem pedig egyáltalán nem volt bennem! Alig vártam, hogy sorra kerüljek, és megmutathassam, mit tudok. Valahol a gyermeki énem megmaradt a mai napig, hála a jó égnek.

– S amikor rád került a sor a felvételin, nem mindennapi jelenet zajlott le… 

– Elénekeltem két áriát, mire a teremben ülő főiskolások tapsviharban törtek ki és bravóztak. Ez nem volt szokás addig, de ösztönösen tört ki belőlük a tetszésnyilvánítás. Az énektanszak vezetője, Lukács Miklós le is intette őket, hogy ez nem koncert. Ettől a jelenettől nagyon megijedtem, haza akartam menni, nem bíztam abban, hogy megfeleltem. De Berdál Valika könnyes szemmel mondta: „Kislányom, gyönyörű volt!”Bejutottam a következő fordulóba is, azután felvettek.

 Mesterdalnokok III. felvonás, 1981. (partnerek: Gáti István, Ilosfalvy Róbert, Ferencsik János, Rozsos István, Sólyom-Nagy Sándor)
Mesterdalnokok III. felvonás, 1981. (partnerek: Gáti István, Ilosfalvy Róbert, Ferencsik János, Rozsos István, Sólyom-Nagy Sándor)

– A fővárosba kerültél Szegedről, el kellett szakadnod a szüleidtől, kollégiumban laktál. Hogyan tudtál hozzászokni az új környezethez? 

– Nehezen, rab madárnak éreztem magam. A kollégiumban öten laktunk egy szobában, még rendesen tanulni sem tudtam. Szociális segélyből és az ösztöndíjamból éltem. Két nagy bőrönddel érkeztem Pestre, de ruhám csak félbőröndnyi volt, másfél bőröndöt a kották és könyvek töltöttek ki. Az ösztöndíjam félévtől nagyon megemelkedett, mert jeles lettem. Míg a többiek szórakozni jártak, én addig is gyakoroltam, képeztem magam. Olthatatlan tudásszomj hajtott, mindent meg akartam tanulni, és pótolni a hiányosságaimat. Olaszból a többiek előtt jártam, már első évben le is tettem az államvizsgát – egyébként imádom az olasz nyelvet!  Viszont a szimfonikus zenéről alig tudtam valamit, ezért mindennap eljártam koncertre vagy az Operába.

– Ki voltak a mestereid a Zeneakadémián? 

– Csodálatos tanárok tanítottak: Kroó György, Pernye András, Varasdy Emmi, Mihály András – későbbi operaházi igazgatóm. Az énekmesteremet, dr. Sipos Jenőt nagyon szerettem, ő egy tünemény volt, mindig derű áradt belőle, és önbizalmat tudott adni a növendékeknek. Mikó Andrástól nemcsak a színpadi mesterség alapjait tanultam meg, emberileg is sokat segített nekem. Második apámnak tartom, már főiskolásként felkarolt, nagy felfedezőm és segítőm. Feleségével együtt úgy bántak velem, mintha a gyerekük lennék, főiskolás koromban többször is meghívtak ebédre, de nem árulták el, hogy tudják, nincs pénzem ennivalóra.

– 1972-ben, még főiskolásként nagy sikerrel vettél részt a Kodály-énekversenyen, első díjat nyertél Sass Sylviával együtt.

Lukács Ervinnel egy közös Bohémélet után
Lukács Ervinnel egy közös Bohémélet után

– A verseny érdekessége volt, hogy mind a négy fordulót közvetítette a televízió, így az egész ország láthatta és drukkolhatott a versenyzőkért. Két első díjat osztottak ki, és én boldog voltam, mert Sass Sylvia is a példaképem volt. A Kodály-versenynek nagyon sokat köszönhetek: csodálatos művészekkel ismerkedhettem meg általa, és elindította a nemzetközi karrieremet is. Akkor találkoztam először Lukács Ervin karmesterrel, aki a gálakoncertet dirigálta. Nagyszerű ember és muzsikus, azóta sokat dolgoztunk együtt. A verseny révén ismerkedtem meg Ferencsik Jánossal is, aki látott a Kodály-verseny gáláján, és 1973-ban felkért Kodály Te Deumának szoprán szólójára. Simándy Józseffel és Komlóssy Erzsébettel énekelhettem együtt, el sem akartam hinni, hogy főiskolásként ekkora művészek partnere lehetek. Nagyon emlékezetes volt az első próbám Ferencsikkel. Nem hívatta be a „nagyokat”, így feloldotta azt a feszültséget bennem, amit egy közös próba okozott volna. Leült a zongorához, végigvettük az egész Te Deumot. A mű végén van egy nagyon nehéz frázis, amit egy levegővétellel énekeltem el. Megismételtette azt a részt, én ugyanúgy énekeltem, ahogy először. Elkérte a kottámat. Ijedten néztem rá, vajon mi baj lehet. „Nincs semmi baj, csak azt a részt, amit más énekesnők plusz levegővel oldanak meg, maga egyetlen levegővel énekelte. Kodály annak idején megmutatta az énekesnőnek, hol lehet itt levegőt venni, de én magának nem fogom elárulni.” Elégedetten állapította meg, hogy „szűz kottából” énekelek,  s azóta sem tudom, hol lehet annál a résznél levegőt venni. Később Haydn Harmónia miséjének lemezfelvételén, a tévében pedig Beethoven IX. szimfóniájának felvételén is együtt dolgozhattam Ferencsikkel.

– Simándy Józseffel már főiskolásként együtt énekelhettél a Bánk bánban. Milyen emlékeket őrzöl róla? 

A Bánk bánban Simándy Józseffel 1984-ben (Fotó: Mezey Béla)
A Bánk bánban Simándy Józseffel 1984-ben (Fotó: Mezey Béla)

– A Kodály-verseny után Varasdy Emmi tanárnőm meghívott a szombathelyi Iseumba, hogy énekeljem el a Bánk bán második felvonásában Melindát Simándy Józseffel. Majdnem elájultam, de nem a félelemtől, hanem a boldogságtól! Persze volt bennem egy kis félsz is, hogyan fogad majd ez az általam mindig csodált, nagy művész. Az első próbán majd átszúrt szigorú szemével, de amint elkezdtem az „Ölj meg engemet Bánk”-áriát, már nem Simándy nézett vissza, hanem maga Bánk. Sohasem fogom elfelejteni, amikor az áriám után felemelte a fejem, könnycseppek peregtek az arcán. 1984-ben az Operaház 100 éves évfordulójának nyitóünnepségén is együtt énekeltük a második felvonást, akkor már ő maga kérte, hogy én legyek Melindája. Később még egy tévéműsorban is felléptem vele, a gyönyörű „A csitári hegyek alatt” duettet adtuk elő.

– Az Operaház 1976-ban szerződtetett, de ha jól tudom, már főiskolásként is énekeltél az Ybl-palotában. 

– Akkoriban  még gyakorlat volt, hogy a főiskolások felléptek kis szerepekben – hála Mikó Andrásnak, Patkó Józsefnek és Lukács Miklósnak. Akadémistaként elénekeltem az Első fiút A varázsfuvolában, Fanchette-et a Figaro házasságában, Dorogi Sanyit a Légy jó mindhaláligban (Szabó Ferenc művében). A kis szerepekkel építettük az alapokat, a gyakorlatban tanultuk meg a szakmát, s mire egy nagyobb feladatra került sor, színpadi rutint szereztünk. A tűz közelében voltunk, rengeteget tanultunk a nagy énekesektől. Megadatott, hogy egy színpadon szerepelhettünk egy csodálatos nemzedék, az aranykor” művészeivel: Házy Erzsébettel, Bende Zsolttal, Korondi Györggyel, Kishegyi Árpáddal, Radnai Györggyel, Melis Györggyel és Simándy Józseffel. Láthattam, hogy mennyire komolyan veszik a szakmát, és milyen felelősségtudattal készülnek az előadásokra.

(folytatjuk)

(A fotók a művésznő magángyűjteményéből valók.)