„A művek megmutatják, hogyan kell őket előadni” – interjú László Margittal

Operaházunk kiváló és népszerű szopránja tavaly ünnepelte tagságának 55. évfordulóját, idén pedig a Halhatatlanok társulatának tagjává választotta a közönség. Ebből az alkalomból idéztük fel a művésznővel pályafutása legfontosabb állomásait, legszebb élményeit. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

55. operaházi jubileum (Fotó: Éder Vera)

– Ön erdélyi zenekedvelő családban nőtt fel, így a muzsika már kisgyermekként végigkísérte mindennapjait.

– Családunkban valóban mindenki muzsikált. Apám a kolozsvári szimfonikus zenekar tagja volt, és több hangszeren játszott: hegedült, zongorázott, fuvolázott, emellett orgonált a Szent Mihály-templomban. Anyám és apai nagyanyám is jól zongorázott, úgyhogy az összes Beethoven-szimfóniát négykezesben ismertem meg. Szüleimet szép hanggal is megáldotta a sors, rajtuk keresztül szinte belenőttem az éneklésbe. Otthon állandó muzsikálás folyt, rendszeresen rendeztünk kamarakoncerteket, és operába is gyakran jártunk. Nagyon boldogan emlékszem vissza azokra a szép muzsikus időkre.

– Így aztán nem csoda, hogy ön is a zenei pályát választotta, s hogy kezdetben zongorázni tanult.

– A kolozsvári Marianumban, a hajdani katolikus leánynevelő intézetben végeztem az elemit, közben magánúton tanultam zongorázni, majd a konzervatórium zongora szakos tanulója lettem. A Marianumban csodálatos női kar működött, tagjait kiváló énektanárok képezték, a Notre Dame de Sion-i apácák. Ők kiválogatták a legszebb hangokat, s ettől a miséken olyan gyönyörűen szólt a kórus, hogy azt felemelő érzés volt hallgatni.

– Ön is énekelt abban a kórusban?

– Akkor még kicsi voltam, de később mindig énekeltem kórusban, amiben igazi örömömet leltem, mondhatni, az énekkari élmények vittek engem mind jobban az éneklés felé. Amikor a II. világháború alatt a magyarok bevonultak Erdélybe, apám állást kapott az anyaországban, így Magyarországra költöztünk. De a háború vége felé a szőnyegbombázások miatt kénytelenek voltunk menekülni, uszályhajóra szálltunk és Willheringben kötöttünk ki. Itt éltünk három éven át, apám egy cisztercita kolostorban orgonált, én pedig alt szólistaként szerepeltem az ottani kórusban. Három év után, 1947-ben sikerült hazatérnünk az utolsó transzporttal. Itthon elkerültünk a Feneketlen-tó melletti ciszter templomba, ahol apámat kérésére felvették a Forrai Miklós vezette kórusba. Egyszer engem is magával vitt, én pedig elénekeltem Forrainak egy dalt, aki rögtön beültetett az énekkarba, ám nem az alt, hanem a szoprán szólamba. Egyúttal bemutatott az altban ülő egyik hölgynek, mondván, „az a néni lesz a tanára”. Így kerültem Koranek Jánosné Vali nénihez, aki másfél évi énekoktatás után meghallgatásra küldött az Operába.

László Margit

– Érdekes, hogy mestere ilyen rövid idő után érettnek találta az Ön hangját az operaéneklésre.

– Kiderült, hogy a hangom nagyon jó pozícióban van, tehát jó helyen énekelek, vagyis már felnőtt hangon. Addig én sok mindent énekeltem, mert apám-anyám által rengeteg dalt, operetteket, egész operákat ismertem. Úgyhogy Vali néninek csak csiszolnia kellett a technikámon.

– Az operaházi meghallgatáson rögtön meg is felelt.

– Azonnal felvettek, aztán később olyan helyzet adódott, hogy bizonyos ok miatt mégsem lehettem a társulat tagja. Akkor rettentő dühös lettem, ugyanis még az operaházi próbaéneklés előtt jelentkeztem a rádióénekkarba, ahova ugyancsak felvettek, ám azt lemondtam az Operaház miatt. S akkor elhatároztam, hogy énekművészi ambícióimról végleg lemondok, és varrásból fogok élni. Befejeztem a „cérnaegyetemet”, ahol addig is szabni-varrni tanultam (okleveles női szabó a végzettségem), majd egy elegáns belvárosi szalonba kerültem.

– De a sors szerencsére közbeszólt…

– Egy év múlva újra behívtak az Operába próbaéneklésre, Tóth Aladár hallgatott meg, mindenfélét kellett énekelnem, duettet is. „Most piano kérem, most forte, most fortissimo” – kíváncsi volt, hogyan tudok megfelelni a különféle kívánalmaknak. A nagyszínpadon is megénekeltetett, aztán szerződtetett. 1953. november 15-től lettem tagja az Operaháznak, és Gilda szerepében debütáltam.

Blonde

– Ön már némi szakmai rutinnal érkezett az Operába, hiszen korábban tagja volt egy alkalmi operatársulatnak.

– Valóban szereztem némi rutint, hiszen sok szerepet elénekeltem abban az együttesben. Tarján Tamás, a grazi opera későbbi intendánsa vezette a társulatot, Berg Ottó, az Operaház karmestere is gyakran vezényelt itt, és Vitéz Velzer Tibor rendezte a darabokat. Rögtön bedobtak a mély vízbe, Gildaként mutatkoztam be Svéd Sándor oldalán egy szabadtéri opera-előadáson, később Rosinát, majd a Szöktetésben Konstanzát is énekeltem. Tehát engem már láthattak-hallhattak itt az Opera vezetői, nyilván ez is közrejátszott abban, hogy szerződtettek a dalszínházba.

– A Zeneakadémiát nem is végezte el?

– Nem, de nem is lett volna időm és energiám rá. Ahogy bekerültem az Operába, sorra kaptam a feladatokat, közben férjhez mentem, született egy kisfiam, és szinte megoldhatatlan lett volna a háztartás, a gyereknevelés és a sok fellépés mellett a Zeneakadémiára járni. Szerencsére soha nem éreztem hiányát, az élet volt az én akadémiám.

– A színészetet sem tanította Önnek senki, mégis legendák keringenek pompás alakításairól.

– A színpadon tanultam meg a színészetet, rendkívüli módon figyeltem a kollégákat, mindig benn ültem a művészpáholyban – amit pár éve elvettek sajnos, pedig ma ugyanúgy kéne, hogy járjanak a fiatal énekesek az előadásokat nézni –, mert mindenből  lehet tanulni. Nagyon sokat jártam a balettekre, figyeltem a gesztusokat, kézmozdulatokat, mindent. Nekem mindenki a példaképem volt, aki előttem járt a pályán, az ő produkciójukon nevelkedtem, de nem utánoztam senkit. Valahogy belülről éreztem rá a figurákra, hagytam, hogy hasson rám a mű, s kialakítottam a saját játékstílusomat.

Konstanza

– Repertoárjának gerincét a Mozart- és Rossini-szerepek alkották.

– Ezek a karakterek álltak a legközelebb hozzám, a kitüntetéseket is ezekért kaptam. De nagyon szerettem a Rigoletto Gildáját, a Márta Ladyjét, a Carmen Micaeláját s a Bohémélet Mimijét is.

– Akadtak olyan operák is, amelyeknek több szerepében is színpadra léphetett. A Szöktetésben Blondét, majd Konstanzát, a Figaro házasságában pedig Susannát és a Grófnét is elénekelhette.

– Sőt, a Figaróban kezdetben az egyik koszorúslányt, majd Fanchette-et is megformáltam. Susanna szerepe végigkísérte a pályámat, rendkívüli módon szerettem ezt a figurát, mindig boldogan készültem rá, annyira élveztem. 1977-ben felkértek a Grófné szerepére, ami nagyon érdekes és nehéz feladat volt, hiszen Susanna szólama van legfelül, a Grófnéé egy terccel alatta. Egy ideig összevissza keveredett bennem, hogy melyik szólamot is kell énekelni, hiszen a dallam például a Levélkettősben annyira hasonló. De szerencsére soha nem történt fiaskó.

– Az önök időszaka az egyik aranykora az Opera történetének, hiszen ekkor a vasfüggöny miatt nem utazhattak az énekesek, és így egy csodálatos együttes gyűlt össze az Andrássy úton.

– Olyan társulatunk volt akkoriban, amely a világon bárhol megállta volna a helyét. Fegyelem uralkodott, odafigyeltünk egymásra. A partnereken nagyon sok múlik, Melis Györggyel és Réti Józseffel szerepeltem együtt a leggyakrabban, s mi már egymás mozgásából, egymás pillantásából tudtuk, hogy a másik mit fog csinálni, és arra hogyan kell reagálni. Frenetikus élmény volt Melissel A csengő rádió- és tévéfelvétele, mindnyájan roppantul élveztük fantasztikus játékát, humorát! Elmondhatatlan, ahogy ő azt csinálta, abban a darabban mindenki csak kis mellékszereplő volt őhozzá képest.
Nagyszerű korrepetitorokkal, karmesterekkel dolgozhattam együtt, sokat jelentett nekem Ferencsik János, számomra ő „A karmester”. Rendkívül határozott egyéniség volt, már a próbák elején elmondta, hogy ha szólót énekelek, nyugodtan csináljam, amit akarok, ő kísér. Ám az együtteseknél nagy figyelmet, pontosságot kér, mert akkor már ő az úr. Nagyon sokat tanultam tőle. Engem nagyon meg tudott zavarni pl. a Pamina-áriában, ha egy karmester egyszer csak hirtelen tempót váltott. Bizonyos zenéket nem lehet megerőszakolni, és manapság ez történik, ami nagy hiba, nem hasonlít sem a stílusra, sem a korra. Pedig a művek megmutatják, hogyan kell őket előadni. S ha ezt figyelmen kívül hagyják, biztos, hogy nem érhetik el vele azt a hatást, amit az adott zene kiválthatna.

Susanna szerepében a Figaro házasságában

 Meghatározó karmester volt pályáján Lamberto Gardelli is, az ő zenei irányításával készült A sevillai borbély népszerű lemezfelvétele, vagy a Rigoletto és Az álarcosbál is. Milyen emlékei fűződnek Gardellihez és ezekhez a felvételekhez?

– A Gardellivel való együttműködés nagy élvezet volt, mert más légkört teremtett, és más fegyelmet kívánt, mint amit addig megszoktunk. Rendkívül indulatos ember volt, és ha valakire megharagudott, rettenetes tudott lenni. De akiket szeretett, azoknak ő maga mutatta meg, mit hogyan képzel el, ugyanis ő gyönyörűen énekelt. Rengeteg próba előzte meg A sevillai borbély felvételét, de meg is volt az eredménye, óraműpontossággal zajlott minden. És annyit nevettünk, hiszen annyira szellemes volt a darab! Gardellinek is nagyon jó humora volt, de mivel a felvétel magyar nyelven folyt, és az olasz szöveg, a poénok nem mindig voltak szinkronban a magyarral, mindig meg kellett neki magyarázni, hogy most éppen melyik poénon nevetünk. Emlékezetes és remek munka volt, a lemez méltán lett híres és népszerű. Az álarcosbál felvétele azért érdekes, mert Oscart színpadon soha nem énekeltem, mivel gömbölyded termetemmel nem éreztem szükségét annak, hogy nadrágszerepet alakítsak. De a lemezfelvételen szívesen közreműködtem, hiszen Gardelli irányítása mellett olyan kollégákkal énekelhettem, mint Ilosfalvy Róbert és Komlóssy Erzsébet.

Gilda

– A könnyebb műfajban is nagy sikereket aratott, rengeteg operettfelvétele is született az eltelt évtizedek alatt.

– Nagyon szívesen énekeltem operettet, sokszor előfordult, hogy felhívtak délután, vállalok-e másnap esti felvételt. Átnéztem a kottát, és örömmel mentem. Kedvenc operettjeim közé tartozott A denevér mellett az Orpheusz az alvilágban, amelyben Eurüdikét énekeltem Melis Györggyel – ő volt Jupiter –; annyit viccelődtünk a zümmögő duett alatt, hogy állandóan meg kellett várni, míg a zenekar kikacagja magát. Az Erkel Színház is műsorára tűzte még a kilencvenes években ezt a művet, akkor már Junót alakítottam.

De énekeltem sanzont is, például A legszebb hosszú út című dalt nekem írta Bágya András és Hárs György szövegíró. Elég mély fekvésű dal, de mint volt altistának, ez nem okozott gondot. Ma már a sanzonjaim nem hangzanak el a rádióban, lehet, törölték a műsorból… Jódlizni is tudtam, Vincze Ottó és Kerekes János írt is nekem jódlis dalt.

– Az oratóriuméletben is oroszlánrésze volt, és a dalirodalomban is komoly repertoárral rendelkezett.

– Valaha talán én voltam a legfoglalkoztatottabb énekesnő az oratóriumok terén is. Sok barokk zenét énekeltem, Bachtól a János- és a Máté-passiót, a Magnificatot, rengeteg Bach-kantátát, meg Telemannt. Nem éreztem volna teljesnek a pályámat, ha ezek a műfajok kimaradnak. A sors nagy ajándéka számomra az énekesi pálya. Az énekléstől állandóan lebegtem, s ha bármi bajom volt, amikor dalolni kezdtem, minden könnyebbnek tűnt.

– A színpadon is felszabadultan, önfeledten játszott és énekelt.

– Úgy kell játszani, hogy úgy tűnjön, mintha önfeledt lenne a művész, de a piros lámpa mindig kell, hogy égjen! Az éneklés idegi-fizikai munka, mindig észnél kell lenni! Egyszer fordult velem elő, hogy elfelejtettem a szöveget, pedig rendkívül jó volt a zenei és szövegmemóriám. Az egyik Rigoletto-előadáson történt a következő: az áriában azt énekli Gilda: „Valter diák, így hívnak, te drága”. S amikor az áriának ezen részéhez értem, leblokkoltam, pont a név nem jutott eszembe, hogy Valter diák. Ilyenkor szükségmegoldást kell alkalmazni, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mit.

Pamina

– Külföldi énekesek közül kikkel lépett fel együtt?

– Pavarottival a Rigolettót énekeltem, akkor ő még egy karcsú, atlétatermetű fiatalember volt. Akkoriban nálunk még nem ismerték őt, sokan fanyalogtak, mondván, hogy ordít – nos, ez az „ordítás” alaposan bejött neki. Szép emlék számomra, amikor ugyancsak a Rigolettóban Cappuccillivel énekeltem. Mindent elsöprő erejű hangja volt, a 2. felvonás záróduettje akkora sikert aratott, hogy a függöny előtt is meg kellett ismételnünk. Giuseppe Taddei és Nicola Herlea is voltak partnereim, A varázsfuvolában pedig Peter Schreierrel és Erich Kunzcal énekeltem együtt. Ez az előadás azért is emlékezetes, mert – a vezetőség kérésére – a vendégművészekkel németül, a hazaiakkal magyarul énekeltem benne. Általában eredeti nyelven is tudtam a szerepeimet. Néha rendkívül mulatságos helyzetek alakultak ki a vegyes nyelvű éneklésből. Például a Sevillaiban valamelyik szovjet köztársaságból jött Figaro meg Basilio, akik mondták a magukét az anyanyelvükön, én meg mondtam – szövegem szerint – magyarul, hogy nem értem. Őrületes nevetés tört ki a nézőtéren, mert tényleg nem értette őket senki.

– 1975 óta énekmesterként az ifjú generációnak adja át tudását, tapasztalatait.

– Eleinte azt hittem, nem vagyok alkalmas a pedagógiai munkára, s ha valaki ötödszörre sem úgy énekel valamit, ahogy tanítottam, akkor bizony elbúcsúzom tőle…  Dr. Sipos Jenő, egykori énektanárom biztatott, hogy foglalkozzam fiatalokkal, s 1975-ben kezdtem el a tanítást. Három helyen is tanítottam: a Szent István Gimnázium zenei tagozatán, majd a Zeneakadémia tanárképző szakán, az Operában pedig 1986-tól énekmesterként. Ennyi helyen tanítani nagy felelősséggel járt. Végül egy infarktus vetett véget a háromfelé tanításnak, rádöbbentem, hogy mégsem bírok mindent, s akkor lemondtam a Szent István Gimnáziumot, aztán később az Akadémiát is, s maradt az Operaház, ahol az életemet töltöttem, ott 2006-ig voltam énekmester. Szerintem alapvetően nem a tanáron múlik, hogy miként énekel egy tanítvány, inkább az ő lelki, fizikai és egyéb adottságaitól függ, hogy mi módon fogja interpretálni azt, amit én átadtam neki. A tanár sajnos nem adhat sem tehetséget, sem egyéniséget. Mikor énekmester lettem, megtapasztaltam, milyen a másik oldalon állni, amikor nem fogadják meg az ember tanácsát, és nagyon megsértődnek, ha a tanár megmondja, hogy mi nem jó. Ha azonban úgy szólal meg valami, ahogy kell, az felemelő érzés. Néha otthon is fogadtam magántanítványokat, például a fiatal baritont, Szemerédy Károlyt, aki pár éve harmadik lett a Domingo-énekversenyen és ma már Madridban énekel. Még tartjuk a kapcsolatot, de eljön az az idő, amikor a növendék elválik a tanártól, és ez természetes. Éveken át mesterkurzust is vezettem Bogácson, ahol mindig két héten át foglalkoztam fiatal énekesekkel. Mura Péter karnagy úr volt a lelke ennek az évenként ismétlődő kurzusnak. De mára végleg befejeztem a tanítást.

A denevér – partnerek: Palcsó Sándor, Gál Éva, Radnai György, Melis György, Réti József

 – Az Operában 1986-ig énekelt, utána visszahívták még kisebb szerepekre.

– A Háryban a Császárnét, az Orpheusz az alvilágban című operettben Junót énekeltem. Utolsó szerepem a Hercegnő volt a Mártában. Tóth János, aki rendezte a darabot, tiszteletteljes gesztusként kreálta nekem ezt a kis szerepet. Rövid jelenetem volt benne, de jólesett, hogy gondoltak rám.

Poppea megkoronázása – Drusilla

– Nehéz volt megválni a színpadtól?

– Nem. Egy időn túl telítetté válik az ember, úgy érzi, neki már nem tudnak újat mondani. Az éneklés korhoz van kötve, a hang sem a régi egy idő után. Nehéz lemondani a rivaldafényről, a tapsról, s depressziót is okozhat, ha valakinek úgy kell abbahagynia a pályát, hogy nincs erre felkészülve. Szerető családi háttérrel könnyebben elviselhető ez a helyzet.

– Elégedett a pályájával, mindent elénekelt, amit szeretett volna?

– Nincs okom panaszra, sokszínűnek és változatosnak érzem a pályafutásomat. Amit rám osztottak, azt mind szerettem, amit meg nem kaptam meg, annak örültem, mert tudtam, hogy nem nekem való. Húsz éven át rendszeres vendége voltam a szombathelyi Iseumban megrendezett előadásoknak, amelyek különösen szép emlékek.

– Sokoldalúságát mutatja, hogy az utóbbi években a Rádió Muzsikáló délután című műsorát is vezette.

– Egy évvel az infarktusom után, 1997-ben kért fel a rádió ennek a műsornak a vezetésére. Szívesen vállaltam ezt az újszerű feladatot, az összekötő szövegeket is magam írtam. Kezdetben háromhetente került rám a sor, akkoriban másfél héttel az adás előtt elkértem a műsort, hogy alaposan fel tudjak készülni. Később „szaporodtak” a műsorvezetők, akkor már csak hathetente számítottak rám, néhány éve pedig, amikor új vezető került a rádió élére, egy szép köszönő levéllel búcsúztak el tőlem.

– Az Operaház örökös tagja, művészetét számtalan díjjal ismerték el: kiváló és érdemes művész, Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas lett. Egy kitüntetést azonban még mindig nem kapott meg.

Supala Kolossal A varázsfuvolában – Szombathely, Iseum

– Volt idő, mikor a kollégáim és a műszakiak is biztosak voltak benne, hogy megkapom a Kossuth-díjat. Úgy látszik, nem tartottak rá méltónak, hogy miért, annak nem kutatom az okát. Én soha nem kilincseltem érte, ahogy egyik díjamért sem. Számomra nagy boldogság az idei elismerés, az örökös tagság, mert ezt a közönség szavazata alapján kaptam.

– Hogyan telnek mostanában a napjai?

– Most már kicsit „öregesen”, de nem unatkozom. Ott a család, a fiam és három unokám. A férjemmel, Bajor Nagy Ernővel néhány éve vidékre, Csobánkára költöztünk. Boldog éveket töltöttünk itt együtt, de az idén elvesztettem őt. Most már egyedül művelem a nagy kertet és vezetem a háztartást. Szerető családom mindig segít, ha baj van. Sokat járok az operai előadásokra, barátaimat látogatom, új és régi kapcsolataimat szövögetem, és így sosem vagyok egyedül. Sokat olvasok, szeretem a keresztrejtvényfejtést, tévét nézek, rádiózom. A világ minden részével tartom a kapcsolatot e-mailben és skype-on. A körülményekhez képest elégedett vagyok azzal, amit az élettől kaptam.

Hallgatnivaló:

A sevillai borbély – Rosina áriája

A sevillai borbély – Rosina és Figaro kettőse (Partner: Melis György)

Rigoletto – Gilda áriája

Rigoletto – A 2. felvonás fináléja (Partner: Radnai György)

Don Giovanni – Zerlina áriája a 2. felvonásból

Videó: A csengő – Serafina és Enrico kettőse

(Fotók: Éder Vera, Mezey Béla, illetve a művész magángyűjteményéből)