Fiatal énekeseket bemutató sorozatunk első részében a mind nagyobb itthoni és külföldi sikereket arató Baráth Emőkét kérdeztük hangszeres múltjáról, a barokkhoz és a kortárs zenéhez való viszonyáról, a nyári innsbrucki Poppea-produkcióról – és persze szerepálmairól. KONDOR KATA interjúja
– Korábban több hangszeren is játszottál, hogyan lett belőled mégis énekes?
– Ez elég későn dőlt el. Már a konziba is későn mentem, tizenhét-tizennyolc éves koromban, addig egy kéttannyelvű gimnáziumba jártam Gödöllőn, aztán körülbelül másodikos koromban úgy döntöttem, hogy konzis leszek. De akkor még nem igazán tudtam, hogy miképp. Zongoráztam ugyan, de azzal már elkéstem, hát kitaláltam, hogy hárfázni fogok. Át is vettek szolfézs szakra, mert abból mindig nagyon jó voltam, és elkezdtem hárfázni, mint egy őrült. Napi sok órában. Közben énekelgettem is, de azt még kevésbé komolyan. A legtöbb énekes azt mondja, hogy már gyerekkorában is az éneklés érdekelte, de nálam ez nem így volt. És az operát megkedvelni is elég sokáig tartott. Hormai József, aki a tanárom volt a Szent István Konziban, nagyon megszerettette velem az éneklést. És ebben szerepe volt Szőke Katalinnak is, aki a korrepetitorom volt. Megpróbáltam a Zeneakadémiát, és föl is vettek elsőre. Akkor már huszonegy éves voltam, és onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy az éneklés az első.
– Mennyire befolyásolja a zenéhez vagy az egyes zeneművekhez való hozzáállásodat, hogy ilyen komoly hangszeres előzményeid voltak?
– Sőt, annyira komoly, hogy hárfából is fölvettek a Zeneakadémiára, és még zenekarban is játszottam. Emiatt teljesen másképp állok a zenéhez. Egy vokális zeneművet egészében nézek, és egyáltalán nem gondolom, hogy én, a szólista másoknál előrébb vagy följebb lennék. Abszolút csapatjátékos vagyok, tisztelem az összes zenésztársamat, mivel tudom, milyen zenekarban játszani, és azt is, milyen szólót játszani, vagy szólót énekelni – mindegyiknek megvan a nehézsége. És abban is más a zenéhez való viszonyom, hogy könnyebben tanulok meg mindent. Sokszor látom, hogy azok az énekesek, akik játszanak hangszeren, könnyebben tanulnak. Ez nekem is nagy segítség.
– Hogyan viszonyulsz az opera színházi oldalához?
– Nagyon élvezem. Én ugyan nem végeztem operaszakot, de az élet mégis úgy hozta, hogy elkezdtem játszani is. Még fura az elnevezés, hogy én operaénekes lennék, de tulajdonképpen az vagyok, mert operaszerepeket énekelek leginkább, főleg az utóbbi időben, bár nem kizárólagosan. Legutóbb Innsbruckban énekeltem a Poppea megkoronázását, amiben én voltam Poppea. Nagyon élveztem, úgy éreztem magam, mint egy gyerek: lehetett játszani, kipróbálni dolgokat, improvizálni.
– Tehát komplexitásában kezeled az operaműfajt?
– Természetesen. Persze nem szabad, hogy ez az éneklés rovására menjen, ami időnként nagyon nehéz. Amikor már harmadik hete próbáltuk a Poppeát, azt éreztük, hogy az éneklés az utolsó, amire koncentrálunk, annyi mindenre kell figyelni: a jelmez túl hosszú, túl rövid, el fogok esni, lépcsőn kell fölmenni, magassarkúban kell rohangálni… Nagyon alaposan be kell próbálnunk mindezt, hogy az éneklés ne szenvedje a kárát. Ehhez elsődleges feltétel, hogy nagyon-nagyon jól kell tudni a darabot. Persze a próbák alatt még rengeteget fejlődünk, de lehetőség szerint már úgy kell odamenni, hogy minél jobban tudjuk, amit kell. De egy-egy darabon belül olyan pszichológiai folyamatok zajlanak le, amit muszáj előadni. Valóban, az opera nagyon komplex műfaj.
– Mesélj az innsbrucki Poppeáról!
– Körülbelül egy hónapot próbáltunk rá, de az nagyon intenzív volt. Reggel 11-re mentünk, és este 9-10-11, de volt, hogy éjfél körül fejeztük be, közben kétszer egy óra szünettel. Ez elég fárasztó volt, de ugyanakkor nagyon gyorsan is telt az idő, mert rendkívül jó volt a csapat. Mindenki a tavalyi innsbrucki régizenei versenyen résztvevője volt, kivéve az Arnaltát énekelő Jeffrey Francist. Ő fantasztikus ember, tenor, és nem a fiatalabb generációt képviselte, viszont ő volt úgymond a csapat énektanára. Nagyon jó, hogy volt pár énekórám vele, mert mindenben segített.
Német rendezője volt a darabnak, Jakob Peters-Messer. Az előzetes hírekkel ellentétben a rendezése egyáltalán nem a szerelem diadalát, hanem éppen a szerelem nyomorát hangsúlyozta. Poppeát csak részben ábrázolta hataloméhes nőnek, mert ő összetett személyiség, mint ahogy minden embernek számtalan oldala van. Nekem nem is nagyon tetszenek azok a rendezések, ahol hataloméhes és gonosz nőszemélynek mutatják be őt. Persze valamennyire az, de ő a cselekmény idején fiatal lány volt, aki az őrült szerelemért még egy embert is hajlandó volt félreállítani.Az innsbrucki rendezéstöbb szempontból is bemutatta őt: gyerekként az Arnaltával való jelenetében, egy másik jelenetben bűnösként, ahol átérzi annak a tettének a súlyát, hogy Senecát a halálba küldi. És a végén az utolsó szerelmi duett, a Pur ti miro, nagyon érdekesen volt megrendezve, mert az összes ember, akit „félreállítottunk” a darab folyamán (Seneca, Ottone, Drusilla, aki Ottonét követi, és Ottavia), egy fekete maszkban jelenik meg, és mi érezzük, ahogy a szellemek jönnek felénk. Tehát ez a szerelem és boldogság nem igazi, együtt vagyunk ugyan, de milyen áron! Abszolút pszichológiai történet, abszolút dráma. Nekem nagyon tetszett ez a megközelítés.
– Mely előadásaidat, koncertjeidet tartod még fontosnak az elmúlt időszakból?
– A Verbier-i Fesztiválon Barbarinát énekeltem Mozart Figaro házassága című operájában, ami ugyan kis szerep, de a négy ott töltött nap alatt rengeteget tanultam, tapasztaltam. Egyrészt magának a helynek is van egy jellegzetes miliője, másrészt mindig nagyon nagy zenészekkel lehet ott együtt dolgozni. Még most sem fogom föl igazán, hogy Paul McCreesh-sel muzsikálhattam együtt. És a többi énekessel is, akik többnyire fiatalok voltak, nagyon jó volt együtt énekelni. Az volt a legjobb az egészben, hogy nem csak szuper énekesek ők, de nagyon jó emberek is.
Előtte júniusban Händel Orlandójából Dorinda szerepét énekeltem a Versailles-i Operában, májusban pedig a Melki Barokk Napokon énekeltem egy szólóesten. Ezt a kettőt Alan Curtis vezényelte, és az olasz Il Complesso Barocco játszott. Ők gyakran együttműködnek Donna Leonnal, akinek a neve nálunk annyira nem ismerős. Róla azt kell tudni, hogy amerikai írónő, aki Velencében él, velencei krimisztorikat ír, és Ausztriában rendkívül népszerű. Ez a melki koncert úgy épült fel, hogy én énekeltem egyet, aztán ő felolvasott a műveiből, énekeltem, felolvasott, és így tovább. Nagyon élvezte a közönség.
– Ha jól látom, Alan Curtisszel állandó munkakapcsolatban vagy, hiszen volt vele egy Julius Caesarod is.
– Igen, ő valamiért megszeretett engem és a hangomat. Most lemezfelvételt készítünk egy Vivaldi-operából: Catone in Utica, amiben Arbace szerepét énekelem. Az is fiúszerep, mint a Julius Caesarból Sesto, amit tavaly novemberben énekeltem.Nekem még egyelőre furák a nadrágszerepek, bár tetszik a gondolat.
– Mit adott neked Olaszország, az, hogy Firenzébe mentél tanulni?
– Teljesen megváltoztam. Egyrészt megtanultam egy nyelvet, illetve tanulom még mindig, másrészt a tanárom, Leonardo De Lisi nagyszerű ember, nagyon jól kijöttünk egymással, sokat segített nekem. Emellett kiszélesedett a látóköröm. Olyan nagyon sok órám már nem volt, így megismertem a várost a művészetek szempontjából. Lenyűgözőek a művészettörténeti értékek, amik ott vannak, amennyit tudtam, műveltem magam. Annyira beleszerettem az országba, hogy bármikor szívesen visszamegyek, és úgy gondolom, hogy életem végéig szoros kapcsolatom lesz vele.
– És mi a helyzet az olasz zenével?
– Volt színpadi gyakorlat órám a többi olasz énekessel, és tudom, hogy ez sablonszöveg, de tényleg dől belőlük a zene. Ösztönösen olyan legatót énekel mindegyik… Még akkor is, ha nem minden 100%-os technikailag, de ez valahogy a vérükben van, és ezt nagyon érdekes volt látni-hallani. El lehet tanulni tőlük.
– Többször említetted, hogy szereted a 20. századi zenét, de valahogy mégsem ez jut az eszünkbe rólad…
– Igen, nagyon szeretem! A Sprechgesangot rendkívül érdekesnek tartom, és az olyan zenét, amiben lehet effektszerűen énekelni. Bármit azért nem vállalnék be a 20. századból, de hallgatni nagyon szeretem őket. Szívesen tanulok kortárs zenét is, Solti Árpád írt is már nekem dalciklust, amit – ha minden igaz – a jövő év folyamán el is fogok majd énekelni. Ami még kortárs: készülőben van a Pierrot Lunaire, valószínűleg jövő tavasszal adjuk elő.
– Bár már elhangzott pár név, de kik azok még, akikkel szeretsz együtt dolgozni, vagy fontosak voltak a pályádon?
– A rendezővel, Jakob Peters-Messerrel nagyon érdekes volt a munka a Poppeában. Fontos volt még az utóbbi időben Claudio Desderi, aki eredetileg olasz baritonénekes és rendező is. Ő rendezte a félig szcenírozott Figaro házasságát Verbier-ben. Lenyűgöző ember, minden egyes hangját, minden egyes szavát tudta az egész operának. Mindenről tudta, hogy miért van úgy írva, mindent meg tudott magyarázni. És nem csak a saját szerepét tudta kívülről – mert rengeteg Figarót énekelt –, hanem minden szereplőnek minden egyes szavát. Teljes döbbenet volt, hogy ilyen van – és van! De természetesen a nagy nevekkel mindig különleges együtt dolgozni, például Paul McCreesh-sel. Most csak a legfrissebb élményeimet említem, de mindenkitől lehet valamit tanulni!
Itthon Vashegyi Györggyel szeretek nagyon dolgozni, sokat köszönhetek neki. A jövő évadban is több koncertünk lesz, és idén a Theodora, amit együtt csináltunk, nagyon szuper volt.
– Miért volt annyira jó a Theodora?
– Az egy nagyon különleges darab. Ismerjük Händelt, tudjuk, hogy milyen, szereti a bravúráriákat, ugyanakkor nagyon „énekesbarát”, a legtöbb esetben könnyebb technikailag megoldani, mint mondjuk egy Vivaldi-áriát. A műveiben rendkívüli intenzitással tudnak váltakozni a különböző érzelmek, és általában pozitív végkimenetelre számíthatunk. De a Theodora esetében nem. Ez hosszú és nyomasztó dráma, tele csodálatos dallamokkal. Én magam rengeteget készültem erre a szerepre, lelkileg is. A történet nagyon erős és szomorú, engem kirázott a hideg, amikor igazán megértettem a lényegét. Didymust Bárány Péter alakította, volt két duettünk, amiben mi magunk is olvadoztunk, meg a visszajelzésekből úgy hallottam, hogy a közönség is. Nagyon értékelték a darabot, hatalmas éljenzés volt a végén. Vashegyi György meg is lepődött, hogy egy oratórium-előadás után a közönség tombol, de ez ilyen darab, nem hiszem, hogy lenne olyan ember, akit nem érint meg.
– Olyan érzésem van, ahogy a Theodoráról és a Poppeáról beszélsz, mintha a nagy drámákat szeretnéd elsősorban.
– Ez így van, és nagyon örülök neki, hogy ezek a szerepek megtalálnak, mert – ugyan a hangomhoz pillanatnyilag a könnyedebb szerepek illenek – én alapvetően lelkis típus vagyok, és örülök, ha megmutathatom ezt az oldalamat is. A daléneklést is a kis lelki mozzanatok, a pár perces drámák miatt szeretem. Én magam is, amikor elmegyek egy koncertre, színházba, vagy megnézek egy filmet, akkor érzem jól magam, hogyha megérint a mű, és utána hosszú ideig tudok rajta gondolkodni, át tudom élni. Valószínűleg emiatt szeretem jobban az ilyeneket előadni is.
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy izgulós vagy. Ez most is így van?
– Persze. Nem hiszem, hogy valaha is el fog múlni. De teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor jön elő jobban, és mikor kevésbé. Van úgy, hogy egészen nagy események előtt nem izgulok annyira, de volt már olyan, hogy egy viszonylag kisebb dolog esetén – például nem olyan nagy helyen, nem olyan nagy közönség előtt volt a fellépés – annyira ideges voltam, hogy alig bírtam lecsillapítani magam. Az biztos, hogy minden koncert előkészületeket igényel. Lelkileg és fizikailag is föl kell magam készíteni. És most már egyre jobban tudom magamról, hogy kell viselkednem, mondjuk két nappal előtte. Akkortól már elkezdek lélekben készülni rá.
– Azért kérdeztem, mert nehéz ezt rólad elképzelni, annyira lazán és természetesen viselkedsz a színpadon.
– Igen, mindenki ezt mondja: „Tényleg, izgulsz? De hát nem is látszik rajtad!” Pedig nagyon – illetve éppen annyira, ami még előre visz. Annyira soha nem izgultam, hogy romboló hatású legyen.
– Kedvenc szerződ van? Akár énekelni, akár hallgatni.
– Sok van. Meg mindig változik. Nagyon-nagyon szeretem – és egyre jobban – Schumannt és Schubertet, aztán Debussyt, Mozartot és hát Bachot, természetesen. Meg Monteverdit. De a 20. századból feltétlen meg kell említenem Bartókot meg Sztravinszkijt. Szóval ez a listám. Még nagyon sokan vannak, akiket szeretek, de őket hallgatom talán a legtöbbször.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Nagyon szeretnék lediplomázni, mert az még nincs meg. Most kezdem az utolsó félévet. Az elkövetkező időszakra már eléggé be vagyok táblázva, rengeteg koncertem lesz, és az az elsődleges cél, hogy ezeken a koncerteken jól szerepeljek. Nagyon örülök annak, hogy az Operában is énekelek 2013 februárjában, Zerlina szerepét Mozart Don Giovannijában.
– Mondj egy párat az érdekesebb koncertfelkérések közül!
– Decemberben Händel-áriákat fogok énekelni Bruges-ben. Utána jönnek majd az operaházi előadások, januárban és februárban; március-áprilisban pedig Alan Curtis vezényletével Händel Arianna in Creta és Amadigi című operáiban énekelek, előbbiben Alceste, az utóbbiban Melissa szerepét a Theater an der Wien-ben. Különlegesség lesz májusban egy Leclair-opera, a Scylla et Glaucus a MüPában, ezt Vashegyi Györggyel fogjuk előadni. Aztán elutazom Aix-en-Provence-ba, ahol Cavalli Elena című operájának a címszerepét fogom énekelni az ottani fesztiválon. Azzal majd sok turném is lesz később, az elkövetkező két-három évben, úgyhogy nem fogok unatkozni.
– Nem tudom, mennyire vagy babonás, kérdezhetlek-e a szerepálmodról?
– Van egy. Egyébként hiszem, hogy előbb-utóbb minden, amit szeretnék, meg fog találni, mert nincsenek irreális álmaim. Nagyon vágyom Sztravinszkij The Rake’s Progresséből Anne Trulove szerepére. Az is egy nagyon mély sztori, és az egyik kedvenc operám, valószínűleg emiatt olyan nagy vágyam ez a szerep.
– Érdekes, hogy téged elsősorban a barokk felől ismerünk, mégis mennyi szerző került most szóba más korokból…
– Igen, nyitott vagyok zeneileg. Azért énekelek sok barokkot, mert nagyon jól áll a hangomnak, és mert nagyon-nagyon szeretem! Viszont úgy gondolom, hogy minden énekesnek van egy fejlődési folyamata, ahogy a hang érik, változik, aszerint bővül a repertoár is. Majd meglátjuk, mi az utam, de Mozart a következő, az biztos! Nem gondolom, hogy ha valaki csak barokkot énekel, az kevesebb lenne, már ha jól csinálja, amit csinál. De az ember csinálja azt, amit a legjobban szeret. Hogyha én csak a barokkban érezném jól magam, akkor vállalnám, de nagyon szeretem a későbbi korok zenéit is, különösen a daléneklést. Remélem, lesz is rá lehetőség.
– Úgy legyen!
Fotók: Raffay Zsófia (1-3.), Drahos Rebeka (4.), ill. Innsbrucker Festwochen (5-6.)