A nő kétszer – Beszélgetések Tatjánával

Az operaházi produkció jelmezes próbáinak szünetében megkerestük Tatjánát: a nőt, kétszer. Bátori Évával és Frankó Tündével, Tatjána megszemélyesítőivel beszélgettünk. A két interjút néhány napos eltéréssel, két részben olvashatják.  JÁNOSI ILDIKÓ és FÜLÖP KÁROLY cikke

Peter Howitt filmje  ajánlója szerint  egy kicsit a sorsról, egy kicsit az időről és nagyon a szerelemről szól. Napjainkban, amikor annyi a véletlen találkozás, és folyamatosan válaszutak előtt állunk, néhány perc egy nő és egy férfi egész életét megváltoztathatja. Talán nem indokolatlan a film címét kölcsönözni írásunkhoz, hiszen a fenti ismertető akár az Anyegin-téma összegzése is lehetne.

 A nő először: „Tatjána úgy szeret s hevül / S úgy adja szívét, mint a gyermek, / Egészen és feltétlenül”  (Puskin) 

Tatjána: Bátori Éva
Bátori Éva
Bátori Éva (Fotó: Fülöp Károly)

 – A közelmúltban három szláv szerepet énekeltél – Liza, Jenufa, Katyerina –, Tatjana a negyedik a sorban, így mondhatni, a szláv hősnők specialistája vagy. Tatjána megformálásában segít-e, hogy ennyi orosz asszonysorsot jelenítettél meg a színpadon? 

– Mindegyik nőalak nagyon érdekes volt számomra, és mindegyiket nagyon szerettem. Be kell vallanom, kezdetben egyikükért sem rajongtam, de aztán minél mélyebben beleástam magam a sorsukba, egyre jobban megszerettem őket. A női sorsok ábrázolásához felhasználom a saját élettapasztalatomat, élményeimet, hiszen nekünk, énekeseknek olyan tőke az életünk, amit aztán a színpadon megjeleníthetünk. Tatjána megformálásában segít, ha visszagondolok a saját lánykoromra, mert sok közös vonás van bennünk: én is vidéken nőttem fel, naiv voltam, butaságokat is csináltam bőven, írtam én is szerelmeslevelet lánykoromban. A fiatalok általában egy álomvilágban élnek, s ez jól is van így. Aztán sok mindent átélnek, az élet megedzi őket, az álmaikat is fel kell adniuk… Ma már asszony és anya vagyok, és tudom, hogy érett fejjel másképp szeretünk. Egészen másképpen szereti Gremint Tatjana, mint Anyegint, s bár mindkettőt szereti, mégis kitart a férje mellett. 

– Tehát innen visszafele, az asszony szemszögéből közelíted meg Tatjanát is, egész attól a kislánytól, aki a konvenciókat felrúgva megírja ezt a bizonyos levelet, és a darab végén a konvenciókra támaszkodva nem válik hűtlenné a férjéhez. 

– Valószínűleg én már visszafele közelítem meg. Azt szeretném, ha egy fiatal lányból érett asszonnyá válna Tatjána mindenki szeme láttára a három óra alatt. S az én felfogásomban a fiatal Tatjána nem az a tragikus, szomorú sorsú lány, aki a köztudatban él. Ugyanis ő a könyvekből nem azt olvassa ki, hogy milyen borzalmas az élet, hanem azt, hogy milyen csodálatos lehet szerelmesnek lenni! Úgy gondolom, a szerelem tesz valakit életerőssé, élettelivé, tehát az elején semmiképp nem vagyok mélabús, hanem igenis életkedvvel és érzelmi kitörésekkel énekelek, az áriában is. Azt nem szerettem volna, ha Tatjána elmegy a sötét melankólia irányába, ugyanis akkor nem válhat belőle egy olyan Tatjána, amilyennek a végén látjuk. Hiszen egy ember soha nem változik meg, csak érik. Az éneklésemmel is szeretném érzékeltetni, amin keresztülmegy Tatjana, és ahogy asszony, felnőtt lesz belőle – végül is pillanatok alatt. Megpróbálok egy teljesen más hangszínnel – egészen világosan, egy lányosabb hangszínnel – énekelni az első felvonásban, mint a harmadikban. Sokszor hangzik el, hogy Csajkovszkij az Anyegint konzervatoristáknak írta, akik a mi zeneakadémistáinknak felelnek meg, de nem 18 éves emberekre lett írva sem Anyegin, sem Tatjana szólama, azonkívül a szláv torok is egy más hangvitelt, más hangzásvilágot hoz létre. Hogy ez genetikailag, vagy a vokálisaikból adódóan van így, nem tudom, de sokkal sötétebb, érettebb hangon, felnőtt hangszínen énekelnek a fiatal orosz énekesek is. Valószínűleg az operai manírokat kerülendő színpadi játékstílust szerette volna Csajkovszkij látni. 

Jelenet az első felvonásból (Fotó: Éder Vera)
Jelenet az első felvonásból (Fotó: Éder Vera)

 – A rendezői koncepció vajon mennyire épít a te személyiségedre? 

– Mindenki hozott anyagból dolgozik, az ember nem erőszakolhatja meg magát. A rutinon tudunk kicsit változtatni, s úgy játszani egy szerepet, ahogyan a rendező elképzeli. Én a színházcentrikus operajátszást képviselem az Operában, és vallom, hogy az énekhang nem cél, hanem eszköz. A produkció nem tolódhat el sem abba az irányba, hogy állunk a súgólyuknál és csak énekelünk, se abba, hogy csak játszunk, és háttérbe szorul a zene. Az orosz muzsika tele van érzelemmel, s én érzelemdúsan szeretnék énekelni, mert csak úgy tudok. Megpróbálom magam alárendelni a rendezésnek, a karmesternek és a darabnak. Mindig nagy alázattal működöm a színpadon, az egómat elég jól kordában tudom tartani. De mivel minden figurában benne van a személyiségem is, természetesen „bátoris” a Tatjánám is. Nem is várja el tőlem a rendező, hogy egy másik Tatjánát játsszam, mint ami belőlem fakad. Szeretném még elmondani, hogy a próbaidőszakban remekül együtt tudtam dolgozni a másik csapat Tatjánájával, Frankó Tündével. Külföldön teljesen normális dolog, hogy két azonos szerepet alakító énekesnő együtt, egymást kiegészítve ülnek egymás próbáján, egymásnak segítenek, de ezt itthon eddig még nem sikerült megvalósítani, és most nagyon élvezem. 

– Németországban hozzászoktál a modernebb rendezésekhez. Ez az Anyegin-koncepció hogy tetszik neked? 

– 13 évet dolgoztam Németországban, rendezőcentrikus világban, többek között az egyik legjobb német rendezővel, Peter Konwitschnyval, akinek Anyegin-rendezése most látható miskolci fesztiválon. Gyakran szidják a német rendezői színházat, pedig nem olyan borzasztó az, tapasztaltam, hogy nagyon átgondolt és nagyon komoly is lehet. Az, hogy Magyarországon az Operában egy ilyen irányzat most gyökeret ver, az nem baj. A világ elindult ebbe az irányba, és a magyar közönségnek is meg kell ezt mutatni. Lehet szeretni vagy nem, majd mindenki eldönti maga. Az Anyegin színpadképe elég nehéz – egy forgatható, lejtős színpadon dolgozunk, s ennek az a hátulütője, hogy a próbák kezdete óta mindent srégen látunk, és kicsit kibillenünk már az egyensúlyunkból. De nyilván célja van ennek a színpadképnek, és a közönség körében az előadás ideje alatt óriási hatást tud elérni. Szerintem jó a koncepció, nekem tetszik a színpadkép, s ebben a letisztult játéktérben jobban érvényesül Kovaliknak az a törekvése, hogy az emberi kapcsolatok, az emberi lélek kerüljön a középpontba. 

– Az éneklést nem nehezíti meg ez a ferde színpad? 

Káldi Kiss Andrással az opera zárójelenetében (Fotó: Éder Vera)
Káldi Kiss Andrással az opera zárójelenetében (Fotó: Éder Vera)

– Dehogynem. Megterhelő a lábunknak, a gerincünknek, de ha a közönség evvel pluszt fog kapni, akkor megéri. Lehetetlen például pianissimókat énekelni, ám ez egy másik irányzata az operajátszásnak, amikor is a játék a fontosabb, és a hangi produkció talán nem annyira. Ugyanakkor én már nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul énekeljek. Ez a feladat énekesként, hogy a játék ne menjen a hangi megformálás rovására, ezt a kettőt kell szépen ötvözni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd a darabot a nézők, de bízom abban, hogy meg fogja őket érinteni.
Nagyon fontos manapság, hogyan nyeri meg egy operaház magának a közönséget, és ezért figyelni kell arra, mit és hogyan ad elő. A fiatalokat kell megcélozni, s úgy gondolom, ezzel az Anyeginnel be lehet őket hozni az Operába, ez érdekes lesz nekik, mert látványos, és közelebb áll hozzájuk, mint a hagyományos előadások. A mostani huszonéveseket vagy a még fiatalabbakat kell megnyerni a műfajnak, különben egy évtized múlva nem lesz közönségünk.
 

– Orosz karmesterrel, Jurij Szimonovval is dolgoztál együtt a Pikk dámában. Mennyiben más a karmesteri megközelítés, ha a zenei anyag is anyanyelvi szinten, orosz mester keze alatt szólal meg? 

– Sokszor énekeltem Szimonov vezényletével, és sokat tanultam tőle, előadásról előadásra egyre jobbnak éreztem magam az ő zenei irányítása alatt. Nagy tudású interpretálója az orosz zenének. Sajnálom, hogy visszamondta ezt a produkciót, mert mint ahogy én kezdőként Bécsben a „nagy öregektől” tanultam el a Mozart-stílust, úgy az orosz stílust Szimonovtól kell elsajátítani. A mostani produkció karmesterével, Kovács Jánossal remekül együtt tudok dolgozni, mert ő meg tudta magát őrizni a zenének, szem előtt tartja, hogy az előadás a fontos, és másképpen kíséri mind a két gárdát. Nagyon jól együttműködik az énekesekkel, sokat segít, és nagyon jól szól a keze alatt a zenekar. S ami fontos: nagyszerű ember! 

– A pályádon hol helyezed el Tatjana szerepét művészi fejlődésed szempontjából? 

– Ez az utolsó pillanat, hogy elénekelhetem Tatjanát, mert 40 éves vagyok, de örülök, hogy még találkoztunk, Tatjána meg én. Nagyon szeretem énekelni, közel áll hozzám, a lelkemhez. Ugyanilyen lány voltam, mint Tatjána, aztán telt az idő, és lett belőlem a Bátori Éva, amiért nagyon nagy árat fizettem, de nem bánom.