Az operaházi produkció jelmezes próbáinak szünetében megkerestük Tatjánát: a nőt, kétszer. Bátori Évával és Frankó Tündével, Tatjána megszemélyesítőivel beszélgettünk. A két interjút néhány napos eltéréssel, két részben olvashatják. JÁNOSI ILDIKÓ és FÜLÖP KÁROLY cikke
Peter Howitt filmje – ajánlója szerint – egy kicsit a sorsról, egy kicsit az időről és nagyon a szerelemről szól. Napjainkban, amikor annyi a véletlen találkozás, és folyamatosan válaszutak előtt állunk, néhány perc egy nő és egy férfi egész életét megváltoztathatja. Talán nem indokolatlan a film címét kölcsönözni írásunkhoz, hiszen a fenti ismertető akár az Anyegin-téma összegzése is lehetne.
A nő másodszor: „A révült , néma szenvedőben / Ki ne látná meg most a bút, / Az önfeledt nagyúri nőben / Tanját, a régit, szomorút.” (Puskin)
Tatjána: Frankó Tünde
– Tatjána szerepével nem először találkozol. Legelőször Szegeden, Angyal Mária színrevitelében, majd az Operaházban Békés András rendezésében énekelted. Mennyiben más részese lenni a mostani, Kovalik Balázs-féle produkciónak?
– Nagy a különbség, természetesen. A mostani rendezésben a próbafolyamat elejétől részt vettem, a Békés-féle előadásba csak beálltam. Bár Békés tanár úr jelen volt az utolsó rendpróbákon, ám egy meglévő produkcióba új szereplőként beállni mégsem ugyanaz, mint amikor a rendezővel és a kollégákkal közösen megszületik az előadás.
– Kovalik Balázs mennyire építette a te személyiségedre Tatjána figuráját?
– Abszolút, és ugyanúgy a többi szereplőre is. Balázs hagyta, hogy mindannyiunk személyiségéből és érzelmi reflexén keresztül épüljön fel a szerep. Az irányvonalat tartatta be velünk, de hogy nekünk abban az adott helyzetben hol esik jól egy mozdulat vagy váltás, azt teljesen ránk bízta, meghagyva a szabadságunkat.
– A régi, hagyományos rendezés után hogy tetszik neked az új, modernebb koncepció?
– Nem idegenkedtem, amikor Balázs az első közös találkozáskor a terveket megmutatta nekünk, de számomra nagyon újszerű volt a színpadkép. A díszlet egy 30 fokos lejtő, ami szimbolikus jelentésű. Nagyszerűen segíti a szélsőségesebb színészi játékot és érzelmi megfogalmazást.
– Tatjána a te olvasatodban milyen nő? Puskinnál amolyan melankolikus leány, aki aztán a szerelem érzésétől kivirágzik, majd a mű végére csalódásokon edződött érett nővé válik.
– Nem tudom, hogy ez igazából csak Tatjánára jellemző-e. Azt gondolom, hogy mindannyian vágyunk a boldogságra, mindannyian hiszünk abban, hogy mi, fiatalok majd ki tudunk lépni a környezetünkből, át tudunk lépni társadalmi korlátokat, és talán minket máshogy fog valaki szeretni, nem kell csalódást megélni. Ahogy halad az idő előre, úgy kötünk egyre több kompromisszumot, úgy adunk fel egyre több álmot, és elfogadjuk azt, ami jutott. Ezt vállalni és elfogadni épp olyan nehéz, mint ifjúkori önmagunkat nem feladni.
– Mennyiben változott Tatjána-képed a régihez képest?
– Az élet és a színpadon eljátszott sorsok tükrében a világ látása is alakult bennem, és talán ettől a színpadi sorsok is gazdagabbá válnak. A régi rendezésben mások voltak a domináns részek, és az eszközök sokszor korlátokat szabtak az embernek. A mostani koncepcióban reális és szürreális dolgok mosódnak össze. Mindez az egyszerűség erejével érvényesül ebben a díszletben. A rendezés, a díszlet és a jelmez az élet könyörtelenségét fogalmazza meg, kontrasztban a zene szenvedélyével, ami különleges ötvözetként tárul elénk.
– Szerinted a közönség maradéktalanul megérti majd a rendezői koncepciót?
– A próbákon olyan pontossággal és értelemmel voltunk segítve, vezetve, hogy rajtunk is múlik, hogy a nézők számára is ugyanolyan érthető legyen a koncepció – persze ez a közönség nyitott gondolatiságán is múlik. S amit szintén szeretek ebben az előadásban, hogy nyitva hagy kérdéseket. Hiszen a darab végén ezeknek a sorsoknak nincs vége, a főszereplőknek az elkövetkező évtizedekkel is szembe kell nézniük, s a jövőjükben ugyanúgy hordozzák ezt.
– Mit gondolsz, az ifjúságot be lehet csalogatni az Operába ezzel az előadással?
– Biztos vagyok benne, ahogy a világ és vele együtt a következő generáció változik, az ő nyelvükön kell a tükröt felmutatni. És lehet, hogy ennek egyik eszköze éppen ez az újfajta színpadi világ, ami szembesítőleg tud hatni. Széles spektrumon kell megtalálni a fiatalokhoz vezető utat, mert én még hiszem, hogy a művészet tükör, ami visszafogó erő lehet egy rossz irányba haladó világban. A művészet mindig valamiféle értékrendet ad.
– Hogyan hat rád Csajkovszkij zenéje, mennyiben más orosz operát énekelni, mint például olaszt?
– Magával ragadó az a különleges megfogalmazás, mikor a fájdalmat a boldogság elvesztése és az örömöt az elvesztés tükrében fogalmazza meg. Számomra ez a kettősség nagyon erőteljesen jelen van a szláv zenében.
– Oroszul most énekeled először Tatjánát. Az eredeti vagy a magyar nyelvű operajátszás híve vagy?
– Nyilván minden hang az adott darab eredeti nyelvére íródik, az egész nyelv dallamára épül a zenei szövet. Most már az Operaházban is kialakult az a gyakorlat, hogy a nemzetközi közönség igényeinek megfelelően eredeti nyelven játsszuk a darabokat, azokat is, amelyek régen magyarul mentek. Bár a magyar nyelvű operajátszás előnye, hogy igazán a saját anyanyelvünkön tud megszületni a szavak érzelmi reflexe és mélysége.
– Végezetül: a pályádon Tatjána hol helyezkedik el a sorban – Pillangókisasszony, Liu, Mimi, Szávitri, Micaela mellett – művészi fejlődésed szempontjából?
– Mindegyik szerep a gyermekem, mindegyik kicsit én is vagyok. Tatjánát a Pillangókisasszony mellé emelem, mert mindkét szerepben egy teljességet élek meg a színpadon, az összes szélsőségével, a kislánytól az érett nőig.