Születésnapi gálaműsor – Magyar Állami Operaház, 2007. január 6. – FÜLÖP KÁROLY beszámolója
Közreműködők: Fülöp Zsuzsanna, Tokody Ilona, Wiedemann Bernadett, Bretz Gábor, Berczelly István, Kálmán Péter, Kelen Péter, Kováts Kolos, Molnár András, Valter Ferenc, a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Vezényelt: Kovács János
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Rendező: ifj. Palcsó Sándor
Házigazda: Hábetler András
Milyen ünnep is volt tegnap? A naptár szerint vízkereszt. A plakátok szerint születésnap. A műsorszámokból kiindulva: nagypéntek meg húsvét. A vetítések alapján Ferencsik Jánosra is emlékeztünk. Meg az Operaház régi nagyjaira… És a BÚÉK is szóba került a gálaesten.
Miért tartották meg végül a gálát? – vetődhet fel joggal a kérdés, miután kiderült, hogy a hatvanesztendős ünnepelt, Polgár László sajnálatos betegsége miatt nem énekelhet az est folyamán. Két magyarázat tűnhet kézenfekvőnek, de egyik sem menti a groteszk helyzetet: mint egy klasszikus krimiben – a vendégek megérkezése után kiderül, hogy a házigazda nincs sehol. Különböző internetes fórumokon azóta is folyik a vita e gála létjogosultságáról. Az egyik lehetséges magyarázatnak tartom a program megtartására, hogy a felkért művészek-barátok sokat és lelkesen készültek, új műsorszámokat tanultak be, rég nem játszott szerepeiket frissítették fel e gála kedvéért, így velük szemben jó döntést hozott az Operaház. A másik magyarázat prózaibb: minden jegyet eladtak az estére, így minél kevesebb veszteséggel kellett zárni a rendezvényt.
Kérdés, hogy az anyagi veszteség lett volna-e nagyobb vagy az erkölcsi. Azt a tényezőt hagyták ugyanis figyelmen kívül, hogy a telt ház Polgár László nevére jött most össze. Ez utóbbi feltételezésemet erősíti, hogy Polgár megbetegedése hirtelen, az interneten derült (szivárgott?) ki, az Opera előcsarnokában semmiféle kiírás nem jelezte a változást, és három perccel a kezdés előtt a jegyszedő félénken feltett – de épp az előcsarnokban tapasztaltak okán reménykedő – kérdésemre azzal válaszolt, hogy nincs információja. Tehát leültették (felültették?) a nézőket a Polgár-estre úgy, hogy el sem dönthették, kívánnak-e maradni. Telefonos érdeklődésre közölték, hogy a jegy este nyolcig váltható vissza, ezt nem kívánom kommentálni, de megjegyzem, a külvárosból vagy az agglomerációból berohanni azért, hogy az ember csalódottan visszaváltsa a jegyét, nem nagy öröm.
Végül is megjelent az ünnepelt a sok találgatás után: szétnyílt az Operaház függönye, s a színpadon megjelentek az est közreműködői jelmezben, az első műsorszámhoz bekészített díszletelemek között. Polgár László Fülöp király asztala mellett karosszékében ült, s körülállták tanítványai, legkedvesebb pályatársai, akiket barátainak nevezett. A székben ülve köszöntötte a nézőket, megköszönte szeretetüket, és sajnálkozását fejezte ki az események alakulása miatt. Ezután Tokody Ilona egy csokor virágot adott át a jeles basszistának, majd elköszöntek tőle, jobbulást kívántak, s egy újabb, igazi gálaest ígéretével kezdetét vette a műsor.
Ettől kezdve, aki el tudott vonatkoztatni az ünnepi alkalomtól, és felül tudott emelkedni a csalódáson, annak igazán szép estében lehetett része. Mindenképp köszönetet kell mondani Kováts Kolosnak, aki bravúros beugrásával lehetővé tette a gála megtartását. Hogy éppen ő állt be, mindenképp üdvözlendő, mert olyan rangú művészek – mint Tokody Ilona és Kelen Péter – partnereként csakis ő lehetett most hiteles, hiszen hangfajában épp olyan nagyság volt ő a nyolcvanas-kilencvenes években, mint az említett művészek.
A műsort Polgár László legkedvesebb és legjobb szerepeiből állították össze, és elhangzott egy-két operaritkaság is. A műsor kissé hosszúra nyúlt, mivel egész jeleneteket is előadtak, például a Don Carlos teljes szobaképét, A végzet hatalmából Leonóra és a Gvárdián kettősét illetve a felvonás fináléját. A ritkaságok közül a Luisa Millerből ígért duett elmaradását nagyon sajnáltam, hiszen ezt itthon nemigen hallhatjuk. Ez volt az a műsorszám, amit beugrással sem lehetett megmenteni.
Jó választás volt a Don Carlos már említett jelenetével indítani, mert remek énekelnivalót adott jeles művészeinknek. Kováts Kolos rutinosan énekelte Fülöp áriáját, fantasztikus volt Wiedemann Bernadett Eboli-áriája – bár hangját kissé élesnek éreztem – és jó volt Berczelly István szuggesztív játékát látni a Főinkvizítor súlyos szerepében.
Kálmán Péter Figaro-belépőjét vegyes érzelmekkel fogadtam: kétségkívül megoldotta feladatát, bizonyos hangi megoldásait szokatlannak, furcsának találtam, viszont remekül játszotta a figurát, így megérdemelten aratott sikert. Tokody Ilona ragyogott Adriana Lecouvreur jelmezében, és gyönyörűen énekelt. A végzet hatalma jelenetében volt egy-két kevésbé szépen megszólaltatott hangja, de ahogyan ezt a bánatos, lelki békére vágyó fiatal lányt megformálta, bizony könnyet csalt ki az ember szeméből. Kováts Kolos megértő és jóságos Gvárdiánjával felidézték egy régi, csodás előadás emlékét. Kovács István Regiszter-áriát és Don Giovannit énekelt, s bár hangja szép, úgy vélem, nem képes betölteni az Opera nézőterét. Bretz Gábor Leporellóját mindenképp meg kell említeni: remek hang, remek színész!
A Parsifalt Molnár András és Valter Ferenc idézte fel Polgár László pályájáról. A jelenet mutatta, hogy mennyire megoldatlan még a Parsifal szerepeinek újrakiosztása: Valter Ferenc csak a partitúrából tudta valamelyest elénekelni Gurnemanz részét a nagypénteki varázsból, ahogyan Molnár Andrásnak sincs alternatívája a címszerepben.
Az est két legcsodálatosabb száma ezek után következett: Wiedemann Bernadett Csókáriája hibátlan volt, varázslatos és igéző: nem csoda, ha Sámson elveszti tőle a fejét … de minimum a haját.
Kelen Péter Eleázár-áriája pedig hihetetetlen, ámulatba ejtő. Megismételhetetlen. Ez hang könyörög, sír… miközben az arc, a test minden porcikája drámát teremt. Ezen a ponton mindenképp úgy véli a néző: megérte itt maradni!
A Magyar Állami Operaház zenekarát Kovács János vezényelte a tőle megszokott profi módon – egyszer-kétszer a vonósoknál hallottam némi disszonanciát – talán a gála lazább szerkezetéből adódóan –, amire felkaptam a fejem, de összességében magas színvonalon játszottak. Kovács egyébként humoránál is volt: huncut módon provokálta egyszer a karmesternek járó bravót – igaz, taps formájában sikerült bevasalnia. Mindenesetre a zenekar tagjai is jól mulattak a feszített munka közben.
A műsorszámokat ifj. Palcsó Sándor állította színpadra, de érezhetően a profi művészek hajdani színpadi gyakorlatukból merítettek a nagyjelenetek eljátszásakor. Érthetetlen volt számomra a zenekari számok alatti vetítések célja és módja. Ilyenből három is jutott az egyébként is hosszúra nyúlt gálán: először a Don Giovanni, majd a második részben A végzet hatalma nyitánya hangzott el, közöttük pedig a Parasztbecsület intermezzója. Ezek alatt a kivetítőn hol Ferencsik Jánost mutatták hosszasan, hol művészportrékat váltogattak – egyszer lassabban, másszor gyorsabban –, valakiről művészfotó is, szerepfotó is volt – kiről egy, kiről kettő. A portrékhoz felirat ritkán járt – csak akkor, ha az eredeti képen volt, így nem mindenkiről derült ki, hogy ki és mi volt ő a ház múltjában. Énekesek, rendezők, igazgatók, díszlettervezők… messze nem a teljesség igényével. Persze sokakat ismer az ember, de nem minden néző egyformán tájékozott, tehát jó lett volna tájékoztató feliratokat elhelyezni. Az énekesekről Polgárral közös szerepfotók is kerültek a képek közé, de láthattunk operaházi enteriőröket is meg a homlokzatról készült fotókat. Még a polgáros képek érthetőek voltak, de a „hely szellemének megidézése” – ahogy a műsorvezető fogalmazta – szerintem nem ennek a gálának a feladata volt.
Hábetler András, az Operaház magánénekese volt a házigazda, akinek összekötő szövegeiből legfontosabb tanulságként azt szűrhettük le, hogy mennyire meg van hatódva és mekkora megtiszteltetés neki, hogy ezen nagy énekesek gálaműsorát ő vezetheti. Nos, ha megtiszteltetés, akkor komolyabban kellett volna vennie, és felkészülni a beszédekre, mint ahogy idősebb kollégái is felkészültek a gálára.
Az est A végzet hatalma gyönyörű, középső fináléjával zárult, a zenei áhítat megszólaltatásában az Operaház Énekkara vett részt Szabó Sipos Máté karigazgató betanításával.
Polgár Lászlónak jobbulást kívánunk, születésnapja alkalmából sok boldogságot és pályáján további sikereket. Reméljük, hogy barátait még egyszer össze tudja hívni egy hasonló színvonalú gálára, ahol már ő is énekel. Mi ott leszünk.
Fotók: Éder Vera