A kékszakállú herceg vára – Egy opera kétszer a Magyar Állami Operaház színpadán, premier – 2009. október 11. FÜLÖP KÁROLY kritikája
Ez a kékszakállú vára? A nézőtéren vaksötét, magnóról meggyötört, síron túli férfihang nyöszörgi a Prológot. Az emberben megfagy a vér, már-már kezdem azt hinni, most horrornak rendezték Bartók művét. Ráadásul kánonban hallható a szöveg: egyszer erőteljes bánatot ki09fejezve s mellette szenvtelenül, szinte maga elé dünnyögve citálja a mesélő. Hatásos, nem mondom, de sajnos az artikuláció ily mértékű torzítása az érthetőség rovására megy. Közben szemünk megszokja a sötétséget. „Zene szól, a láng ég”, kezdődik a játék.
„Hol a színpad: kint-e vagy bent, urak, asszonyságok?” Az előadás keretéül szolgáló színpadkép az opera Prológusából építkezik. Hatalmas, többemeletnyi üvegfalak, hol tükörként, hol áttetsző üvegként, hol vetítőfelületként szolgálnak. Ki- és beforgatásukkal megsokszorozzák a színpadon szereplőket, a vetített képeket, olykor az Opera nézőterének ornamentikáját, a karmestert vagy a közönséget mutatják. Az est mindkét részének ezek a falak adják a keretet: az első variációban valamelyest közelebb a reális ábrázolásmódhoz, olykor a vetített várfalak valós tér illúzióját keltik, a másodikban már egyértelműen a vetítéseké és a tükröződéseké a főszerep. Mivel a rendező is hangsúlyozza az opera s így a színrevitel erotikus voltát, egy vörös kanapé egészíti ki a látványt a színpad előterében. Ez is az előbbi koncepciónak megfelelően: az első variációban a Kékszakállú várának berendezési tárgya, a másodikban már a meggyötört pár ezen érkezik valahonnan a vár falai közé.
Alapvetően sok minden történik a színpadon, az énekes-színészek játszanak, a vetítések elgondolkodtatnak, nyugtalanítanak, a szemet és az agyat bombázzák: „Fejts meg!” De azt hiszem, lehetetlen mindent pontosan megérteni, sokféle asszociációra késztetnek az események. Ezért nem is tudok most egyértelmű elemzést írni, nyilván mindenki másképp dekódolja a Hartmut Schörghofer rendezéséből és díszletéből áradó üzeneteket. Csak ötleteim, kérdéseim és töprengéseim vannak, ezeket szívesen osztom meg az olvasókkal.
A bemutató előtt jóval felröppent a hír, hogy Bartók műve egy estén kétszer, férfi illetve női variációban kerül a nézők elé. Ezt azonban mind a rendező mind a karmester, Fischer Ádám határozottan cáfolta, hiszen akkor mindkét variáció féligazságokat mondana ki, a mű meghamisítása lenne. Ezt egyébként Fischer már a dupla előadás gondolatának megfoganásakor elvetette harminc évvel ezelőtt. „Nem a férfi és a női nézőpontot mutatjuk meg. A két történet nem működik egymás nélkül. Judit és Kékszakállú. Mindkettő maga az érzelmi kettősség. Ritkán vannak összhangban egymással” – nyilatkozza a rendező. Fischer szerint a kettős színrevitel arra is jó, hogy „újra lepörgessük magunk előtt az eseményeket, újra végignézhetjük, mi vezetett idáig, mi és hol romlott el. És a kettősség arra is rámutat, hogy az emberek közötti kommunikáció mennyire sokrétűen működik: mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást gondolunk, mint amiről azt hisszük, hogy gondoljuk.” Ezen gondolatok vezetik az interpretációt, s mindenki annyit visz haza az elé tárt látvány-orgiából, amennyit befogadni, feldolgozni képes. Lehet, hogy egy előadás nem is lesz elég feltárni az új Kékszakállú titkát. De vigyázzunk: a titok megfejtése maga a megsemmisülés; az ajtó bezárul, s kívül vagy belül rekedünk. Az új rendezés érdeme, hogy a cselekményt végigjátszatja, valódi játékot, kidolgozott szituációkat vár a szereplőktől, ugyanakkor nem sérti a darabot durva belemagyarázásokkal. Kétszer sem.
Az első „felvonás” – mint említettem – reálisabb megközelítést kínál látványában. Vannak ajtók, vannak várfalak. A falak még könnyeznek is, ahogy az Balázs Béla szövegében írva vagyon. Kékszakállú a vörös kanapén ülve invitálja új asszonyát a várba. Judit vakon követné urát, de „a szoknyám akadt csak fel, felakadt szép selyemszoknyám” – mondja, s az oldalfal mellől kitekeredik egy hosszú fehér stólából, ami a külvilág, az otthoni táj, a család visszatartó-visszahívó erejét hivatott jelképezni. Aztán Judit hirtelen leveti magáról kötelékeit: leszámolt a múlttal, a családdal, már csak a Kékszakállúhoz tartozik. Az ajtók feltárása vezet át a szürreális térbe, mind a kincstár, mind a kert vetített képei valamiféle álomvilágot idéznek, meztelen testrészek homályos összefonódását vehetjük ki belőlük, ha alaposabban figyelünk. A színvilág az előírt: kínzókamra izzó vörös, kincstár aranyló sárga stb. Az ötödik ajtó a Kékszakállú birodalmára tárul: hegyek, rétek. (Egy csipkelődő nézői megjegyzés szerint Windows képernyővédő…) Judit a hatalmas fénytől (félelmében? – hisz mást mondunk, mint amit gondolunk!) beburkolózik a darab elején eldobott fátyolba, s a színpad előterében lekuporodik a földre. Amikor pedig a szöveg a „véres árnyat vet a felhő” frázishoz ér, a vetített dombok egyike áttűnik a Judit formálta kupaccá, s ott valami véres jelenet zajlik kezekkel és belsőségekkel, amit nem egészen értettem. Annál is inkább nem, mert az opera nem az asszonygyilkos horrormeséjét, hanem a férfi-nő kapcsolatának allegóriáját fogalmazza meg, s a régi asszonyok élnek, ugrálnak, mint pók a falon – ha másutt nem, a férfi emlékezetében – s akkor e véres jelenet nem értelmezhető. Ettől kezdve a férfi sebezhetőségének, gyengeségének kapui követeznek, a könnyek tava után Judit felderíti a régi asszonyok titkát is: pókszerű lényként mászkálnak a vetítőfalon, illetve a színpad közepén mint a párkák, szövik Judit sorsának fonalát, s fekete stólájukba burkolják az asszonyt. Az ajtó becsukódik, Kékszakállú leül a kanapéra: „És mindig is éjjel lesz már…”
Hogy ennyi minden történik az első részben, arra a második hívja fel a figyelmet. A másodikban továbbgondolja a rendező hőseinek sorsát. A kiábrándult nyitókép és a zárás – amiről most nem mondok bővebbet, maradjon megfejteni való a későbbi nézőknek is – arra enged következtetni, hogy a herceg és asszonya már nem először találkoztak, s a szünet előtt látott kapcsolatukat megszenvedve, egymásban csalódva, kiégve keresik az újabb lehetőséget, hogy újabb hibákat követhessenek el. A második rész alapján tűnik fel igazán, hogy az elsőben alig érintkeztek egymással, sokszor voltak a színpadon távol egymástól. A másodikban már az elején szerephez jut a kanapé, Judit mindent bevet a kulcsokért. Megtudjuk a második variációból, hogy a várfal a herceg könnyeitől nedves (persze az operából is kiderül, de itt didaktikusan is, hogy mindenki megértse), a kínzókamrát Judit jelenti, amint a Kékszakállú meztelen hátát tűzpiros tűsarkú topánkájával tapodja. A kincs maga Judit, a herceg legdrágább, legcsillogóbb titka. A kert a szerelem kertje, a virágok töve azonban véres. Defloráció? Ha az első részben nem érintkeztek, akár az is lehetne, bár Judit a másodikban vérmesebb, rámenősebb figurát testesít meg. Lehet, hogy tán azért, mert ott túl kislány volt még? Kérdések…
Fischer Ádám fent idézett gondolatát szépen illusztrálja az a jelenet, amikor Judit a tükörben (gondolataiban) a délceg herceget bámulja, a kanapén viszont egy meggyötört, szánalmas figurát lát. Vagy amikor rábízza magát a hercegre: „Mindenhová vezess engem!”, s eközben a herceg szerencsétlenül téblábol a falak labirintusában, maga sem leli az utat saját birodalmában. A második feldolgozás nagyban épít a videotechnikára, a mozgóképek vetítésére, látványeffektusokra, melyek közül az egyik leghatásosabb a vár sóhajakor bekövetkező „párásodás”.
A zárókép – azon túl, hogy csúnya lopás Szinetár Miklós tévéfilmjéből – arra enged következtetni, hogy Judit is, a Kékszakállú is az ideált keresték, a herceg rá is akadt az örök nőre, csak épp élni nem tudtak együtt. Neki letelt a hajnal, a dél, az este és az éj adta négy lehetőség, vége, többé nem próbálkozik. Judit szintén kiábrándultan marad magára. Az ajtó bezárul, a Kékszakállú fájdalmasan veszi tudomásul: „És mindig is éjjel lesz már.” És Judit?
A szokatlan kompozíció nagy próbatét elé állította a szereplőket és a zenekart. Kétszer álltak helyt derekasan: a zenekar sokszínűen szólalt meg Fischer Ádám keze alatt, a nagy drámai csúcspontokra exponáltan azonban többször a hangerő fedte az énekeseket. A hatás viszont nem maradt el, egy-egy pillanatban a néző szíve majd’ kiugrott a helyéről.
A Kékszakállút alakító Szabó Bálint sokakban korábbi versenyszerepléseiből kellemesebb emlékeket idézett (a hölgyekből mint férfi is), most tisztességes produkciót nyújtott, bár hangja nem feltétlenül érett még a Kékszakállú rejtélyes figurájának összetettségét kifejezni. A hangerőt sokszor kevésnek éreztem olyan helyeken is, ahol azt nem lehet a zenekar rovására írni, így a szöveg érthetősége is többször sérült. Színpadi játékát a visszafogottság jellemezte, egy-egy képet remekül sikerült bevésnie emlékezetembe, főként a második részben. Kiemelendő, hogy a vetített filmekben markáns jelenléte hitelessé tette Judit vízióit, s így a produkciót is.
Vizin Viktória kiegyenlített hangját Carmenként már megismerhettük. A szenvedélyt nem mindig sikerült ugyan tökéletesen kifejeznie, de Judit összetett szerep, sok árnyalatot helyesen, hatásosan szólaltatott meg. Nála is érződik, hogy néhol kevesebb a voce, mint a szerep elvárná, játékban viszont, nőiességben beragyogja a színpadot és a vetített tereket. Az első részben az alázat, az újtól való misztikus félelem és a tiszta szerelmi vágy éppoly hiteles, mint a második részben megjelenített kiábrándultság s az ebből táplálkozó szexuális felajánlkozás és zsarolás céljának elérése érdekében.
2009-ben megszületett a tizenegyedik Kékszakállú-premier az Operaházban. És mindjárt kettő! Illetve itt egy meg egy bizony egy! Nem tökéletes, nem kifogásolhatatlan, de mindenképp művészi gondolkodás eredménye, s továbbgondolásra, titkainak megfejtésére érdemes. Csak vigyázzunk! Én megadtam az első kulcsot.
Fotók: Birta Endre