TORz, Ó!

CarmenCET a Thália Színházban, 2008. november 16., 17 óra – FÜLÖP KÁROLY kritikája

CarmenCET
CarmenCET

Végre fény derült a nagy titokra: mi rejlik a titokzatos, ám szerencsétlen címadás mögött. Korábban bálnaalkatú művésznőre gondoltam, de erről szó sincs: az operatorzó mindkét plakátjáról csinos, fiatal énekesnők tekintenek ránk. Aztán a nemrégi Fidelio-bemutató kapcsán azt képzeltem: ha Florestan felszabadítása a bibliai szenvedés-történetre lett ráépítve, akkor itt nyilván Jónás történetét húzzák rá a Carmen-sztorira valahogy. És így megy ez végig, A szicíliai vecsernyéig, ami meg az utolsó vacsora eseményeit taglalja majd. De erről sincs szó. E CET betűszó: Central European Time, vagyis azt jelzi, hogy a jól ismert történet most közép-európai időszámítás szerint a mában játszódik. Vagy mai álláspont szerint Közép-Európában. 

Tudjuk, hogy a CarmenCET produkció a fiatalok operába szoktatásának, egy új operakedvelő generáció kinevelésének fontos stratégiai vállalkozása. Ha ez így van, néhány kérdés önkéntelenül is felvetődik:

     – Miért nem kap kellő reklámot az előadás? Ma is jó fél házzal ment. Nehezen képzelhető el, hogy a hétvégi estéken diszkóba tartó ifjak meglátják a Thália plakátjait, s tömegesen nyomulnak be a színházba: „Gyerünk be ide, itt megy a Bálna vagy Cet vagy mi, tudjátok, vazze, Spielberg! Horror!”
– Miért zárják ki az internetes orgánumokat a sajtótájékoztatóról, amikor sok fiatal a netről tájékozódik mindenről?
– Egyáltalán szükség van-e ilyen torzó-előadások létrehozására? Minek jó énekesekkel egy rosszul meghúzott, dramaturgiailag is buktatókkal küszködő nyomorékot színre vinni, amikor a teljes mű is szerepel a repertoáron? Pakolják be az énekeseket abba, és hatni fog. Mint ahogy hatott az utóbbi idők néhány – igaz formabontó – teljes operarendezése. Megjegyzem, én is voltam fiatal, mi több: gyermek, s nem holmi CETekkel halásztak ki a műfaj számára: akkoriban a Terrasson-féle rendezés ment; jó énekesek abban is létre tudtak hozni olyan minőséget, ami képes volt bevinni a közönséget – az ifjút is – az előadásra.
– A mai fiatalok az irodalmi kötelezőket is rövidítve olvassák el, vagy úgy sem. Egy rövidített regény gyorsan informál ugyan a cselekmény fő vonaláról, de az olvasás élményétől megfosztja az embert. Ugyanez a helyzet a CarmenCET-tel is: a sztorit nagyjából megkapjuk, de a zenei élmény jócskán sérül. Olyan ismert sláger- vagy dramaturgiailag fontos számok hiányoznak az előadásból, mint a Seguidilla, az első felvonás kórusai, a kocsmajelenet nyitótánca, a Kártya-ária…

Vallom tehát, hogy inkább jó énekesekkel magas színvonalú, teljes előadást kell létrehozni, mint egy rossz produkcióban lejáratni kiváló fiatal tehetségeket. Ugyanis ez történik most. Legalább négy különböző forrásból hallottam előre egyöntetűen, hogy az új produkció a Tháliában szörnyű, csak ezt ne nézzük meg. Nos, ezért ültem be ma délután, megkockáztattam egy ezrest, hogy saját szememmel és fülemmel tapasztaljam mindazt, amiről hallottam. Szerettem volna nem igazat adni…

Nos, mit láttam-hallottam bálnavadászatom során? A megkurtított Carmen-előadás nem lett sem közép-európai, sem mai, sem modern. A szereplők a Daróczi Sándor által turizott ruhákban rohangáltak a színpadon, ugyanakkor a spanyolos koloritot képviselő, piros kiegészítőkkel ékített fekete ruhák és kalapok ellentétben álltak a mai viseletekkel.
A díszlet: aréna? Pláza? A földszinti ülésről nem igazán látszik az aréna-jelleg, fentről jól mutathat – mint azt az Operamagazinban bemutatott makettfotón láthattuk. Ha dőlt színpadon lenne, tán lent is érvényesülne; egyébként ügyes, ötletes megoldásnak tartom Menczel Róbert művét. Carment egy keskeny hídon a nézők közé küldi a rendező, különállását didaktikusan is megjelenítve. Az aréna lelátóin – a színpadon – foglal helyet a zenekar Török Géza karmester vezényletével. A főszereplők a küzdőtéren vívják meg harcaikat, a kis létszámú énekkar és egyben statisztéria közöttük téblábol. Furcsa akciókat látunk, amelyeknek akár értelmük is lehet, majd gondolkodunk rajta. Micaelát a férfiak kétszer is vállra fektetik, először mikor a téren téblábol, másodszor a hegyen, miután közölte Joséval az anya közelgő halálát. Carmen és José szerelmi jelenete alatt az énekkar vakarózik. A nagy szakításkor pedig négykézláb tapicskol a porondon. A José-Escamillo párbaj alatt Carmen száguld neki többször a kulisszafalnak, Micaela meg keresztbe rohangál a színen, miközben Carmen és José dulakodnak az előtérben.
Az ars poeticákat a nézőtérre vezető kis hídon kell elmondani: így tesz Carmen a Habanérában és Escamillo a Torreádor-dallal. Színház a színházban jelleget sejtet az például, hogy José jeleneténél Carmen és Micaela a színpad sarkában ülve együtt iszogat. Ásványvizet. Erotika kevés van, az is kimerül egy durva szóviccben: Micaela kérdésére – miszerint egy tizedest keres – egy altesti poént enged meg magának Morales, ami a jó ízlés határán messze túl van. Carment mindenkihez dörgölőző könnyű nőcskének állítja be az első felvonásban.
A kíméletlen húzások következménye, hogy a jellemek csak fércelve kerülnek a néző elé: így Carmen téves beállítása később hiteltelenné teszi az őszintén szerelmes, a férfit váró leányt. A kihagyások miatt minden túl gyorsan történik, indokolatlanul alakulnak ki végzetes drámai helyzetek. Nem tudjuk meg, min verekedtek össze a dohánygyári munkásnők, szinte észre sem vesszük, mikor dobja Carmen a rózsát Josénak, mitől bűvölődik el José, ha nem hallja az izgató Seguidillát, hogy teremnek Lillas Pastia kocsmájában? Telihay Péter rendezése ehhez hasonló problémákat vet fel, de a magyarázat nehezen kitalálható az eredeti mű ismerete nélkül.

Mester Viktória (Fotó: Éder Vera)
Mester Viktória (Fotó: Éder Vera)

A szereplőgárdából messze kimagaslik CarmenCETa alakítója: az érzékien, szexisen játszó és éneklő Mester Viktória. Elképesztő mélységei vannak a hangjának, a magasban is megbízható. Amikor színen van, lehetetlen nem rá figyelni. A hang természetesen, nehézségek nélkül árad belőle, várom a teljes produkcióban is őt.
Vadász Dániel helyenként bizonytalan intonálása ellenére remekül hozza a figurát, hangerővel mindvégig jól győzi. Nehéz áriáját érzékenyen, a drámai nagyjeleneteket erőteljes színészi játékkal, jó hangi formában oldja meg. A zárókettős zenei megvalósítása magas hőfokon izzik, köszönhetően mindkét énekesnek.
Herczenik Anna kedves színpadi jelenség Micaelaként, a Joséhoz szóló üzenetet könnyekig meghatóan tolmácsolta, s ez feledtette a hangi produkció kevéske hibáját. Haja Zsolt Escamillóként megérdemelt, nagy sikert aratott: erőteljes, üzembiztos hang, sármos megjelenés. Ha az Erkelben menne a teljes produkció, a címszerepet alakító Mester Viktóriáén kívül Haja Zsolt hangját tartom annyira érettnek és késznek, hogy nem tartanék attól: elvész a hang a hatalmas nézőtéren.

Végezetül: én mit ajánlanék az utánam jövőknek, akik januárra tervezik az előadás megtekintését? Érdemes megnézni az új Carment? Egyszer mindenképp. S ha megnézik, megtanulják megbecsülni a csempészmacit is. Mit is láttunk voltaképp? Darabnak nem nevezném, a jelenetek laza láncolata legfeljebb, másfél órányi zenés koncert inkább, félig szcenírozva, nem feltétlenül legkiválóbb részletekből.

(Fotó: Éder Vera)