Erwin Schrott áriaestje a Művészetek Palotájában – Budapesti Tavaszi Fesztivál, 2010. április 1. BÓKA GÁBOR kritikája
Erwin Schrott fellépése megosztotta a budapesti közönséget. Nem a valóságosat, az ugyanis egyértelmű és kitartó tetszésnyilvánítással jutalmazta újdonsült kedvencét az április 1-jei koncert egyes számai között. Ellenben a virtuális operakedvelők közössége, mely az operakritikusoktól a fórumok névtelen hangadóiig terjed, meglehetősen szélsőséges véleményeket fogalmazott meg az uruguayi basszbaritont illetően a teljes elutasítástól a kritikátlan csodálatig. Választások idején feltehetőleg érzékenyebbek vagyunk az egymásnak feszülő kibékíthetetlen szélsőségek által előállított hülyeségdömping iránt, s ez egyaránt vonatkozik az olyan kitételekre, miszerint Erwin Schrott egy nulla, és karrierjét csak a marketingnek köszönheti, meg az olyanokra, miszerint: ha valamit másként énekel, mint az a kottában áll – nos, Mozart bizonyára maga is örült volna eme változtatásnak. A szélsőségek között nehéz tárgyilagosan beszélni a művészi teljesítmény valódi értékeiről, hiszen a végkifejletet illetően a kritikus nem helyezkedhet a semlegesség álláspontjára, nem mondhatja, hogy „tetszett is meg nem is”. A pozitívumok és negatívumok számbavételének nyomán óhatatlanul kikristályosodik a tanúságtévő személyes benyomása; s bár minden kritikus vagy kritikust játszó személy szeret azzal hízelegni magának, hogy ha nem is lehet teljesen elfogulatlan, de a tárgyilagosságot legalább annyiban igyekszik megőrizni, hogy szűkszavú ítéletek helyett általánosabb esztétikai problémákat fogalmaz meg egy-egy élmény nyomán, végső soron minden kritika, függetlenül terjedelmétől és problémafelvetésének mélységétől, arra a kérdésre válaszol: tetszett-e vagy sem? Éppen ezért kikerülve az ilyenkor szokásos tiszteletköröket, megelőlegezve a végkövetkeztetést és bizonyos fokig megkerülve az elemzést, az elején szeretném a magam angyalföldi proli módján kijelenteni: nekem tetszett Erwin Schrott fellépése.
Annál is inkább szeretném első fokon megkerülni az elemzést, mert az élmény voltaképpen elemezhetetlen. Bő két héttel a koncert után is nehezen tudnám megmondani, mi az, amivel Schrott megfogott. Bizonyos, hogy nem kacsintásaival és egyéb ellenállhatatlannak szánt vicceivel, noha ezen gesztusok – függetlenül attól, hogy ízlésvilágunk jóvoltából hogyan értékeljük őket – nem tűntek mesterkéltnek, előre kitaláltnak, begyakoroltnak. Inkább egy más, sokkal közvetlenebb emberi megnyilvánulásokat lehetővé tevő kultúrkörből érkezett művész természetes megnyilvánulásaiként hatottak. S talán ez, a közvetlenség a Schrott-jelenség első számú összetevője. Az ő éneklésében nyoma sincs stilizáltságnak, másodfokú megközelítésnek, urambocsá’ bonyolultságnak sem. Ez bizonyos mértékben elszegényítheti olyan, cseppet sem szimpla karakterek megformálását, mint amilyen Don Giovannié vagy Leporellóé – az énekes a Mozart-opera mindkét karakterét felvillantotta egy-egy részlet erejéig –, ugyanakkor sokat ad hozzá az élmény intenzitásához: Schrott Don Giovannijának hangjában valódi szenvedély izzik, Leporellója pedig nem reflektív, hanem nagyon is nyíltan és egyértelműen keserű, ugyanakkor önironikus. A veszteség mellett tehát a nyereség sem megvetendő: német szellemű, filozófiai megalapozottságú Don Giovanni-értelmezéseinkkel szemben Schrott mediterrán szenvedélye és nyíltsága, noha a mi égtájunkon nem megszokott, úgy vélem, nem idegen a darab szellemétől, és új színekkel gazdagítja a két szerepről alkotott képünket. (Zárójeles megjegyzés: azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Don Giovanni figurája esetében az áriák nem annyira magát a karaktert jellemzik, mint inkább egy adott szituációt. A szerenád önmagában alig több zsánerképnél, csak – mint arra Fodor Géza elemzése hívja fel a figyelmet – az előtte álló Don Giovanni-Elvira-Leporello-tercett egyik epizódjával összecsengve tesz szert zenedrámai jelentőségre. Éppen ezért mindaz, amit Erwin Schrott Don Giovanni-alakításáról a szerenád és a Zerlina-duett előadása alapján mondhatunk, feltételes – de hát ez az áriaestek hátulütője.)
Schrott másik erénye a szituációteremtő készség. Az egyes áriákat nem koncertszámként, hanem hangsúlyozottan színpadi művek részleteiként értelmezi, s pusztán zenei eszközökkel és néhány hatáskeltő gesztussal sikerül is megteremtenie azok hangulatát, érzékeltetni az azokat életre hívó színpadi helyzeteket. Eszközein – Pier Giorgio Morandi karmester Masettóként való szerepeltetésén vagy éppen a Szerelmi bájital azonosításán az Unicummal – lehet vitatkozni, ám azt is észre kell venni, hogy a külsőségek és az olykori harsányságok ellenére Schrott mindig a lényeget ragadja meg. Ha csupán azt idézzük fel, milyen rafinált rámenősséggel csavarja ujja köré Zerlinát, hogy a végén már úgy tűnjön: voltaképpen a lány volt a kezdeményező, és Don Giovanni az, aki engedve a szelíd erőszaknak, beadja a derekát – nos, akkor aligha vitathatjuk, hogy az adott duett par excellance erről szól.
Ez a készség annál is inkább figyelemre méltó, mert Erwin Schrott vokális megoldásai nem mondhatók túlfinomultnak. Noha a Mozart-éneklés csínját-bínját ismerő, kulturált énekesként kerüli a feltűnő stílustalanságokat, imént már említett reflektálatlan, közvetlen előadásmódjából következik, hogy eszközei olykor szélsőségesebbek, mint amit megszokhattunk. Figaro negyedik felvonásbeli áriájának recitativójában a „Susanna, Susanna!” felkiáltás magasságainak már-már a tűréshatárt súrolóan hosszú, ráadásul pianissimo kitartását például nem feltétlenül kell szeretnünk, de nehéz elvitatni hatásosságát és őszinteségét. (Annak ellenére írom ezt, hogy a megoldás egyáltalán nem spontán: az énekes árialemezén ugyanígy hallható.) Egyszerűen tudomásul kell vennünk: Erwin Schrott más vérmérséklet szerint, más normákat szem előtt tartva, röviden: más stíluseszmény jegyében formálja meg Mozartot, mint ahogy azt idehaza megszokhattuk. S ha elvben találnék is fogást a megközelítés ezen módján, okoskodásom hiteltelenné válna azon egyszerű oknál fogva, hogy – mint azt már bátorkodtam írásom elején leszögezni – engem magával ragadott a koncert, egyszerűen tetszett Erwin Schrott éneklése. Nem sorolom életem nagy és megrendítő zenei élményei közé a szervezők által rejtélyes okból romantikus áriaestnek keresztelt eseményt, de az uruguayi énekes hangi kvalitásait (sötét basszbaritonjának szépségéről még említést sem tettünk), előadásának igényességét és hatásosságát lehetetlen nem értékelni; mindezek elvi alapon történő elutasítása intoleranciára vallana. Mint ahogy „Intolleranza 2010” lenne a tangók elvi alapon történő kiebrudalása is egy koncert műsorából – miközben, ha nem is az előadott művek minősége, de az anyanyelvi természetességű, a dalokat mintegy megemelő előadás miatt a négy tangó ugyanolyan lényeges üzeneteket hordozott az emberi érzelmekről, mint előtte a Mozart-operarészletek.
Szárnyait bontogató fiatal szoprán volt ezen az estén a világsztár partnere. Meglepődve olvastam, hogy Auxiliadora Toledano tavaly szerepelt a Pécsett és Budapesten megrendezett Operalia-énekversenyen. Szégyen, nem szégyen, nem emlékeztem az énekesnőre, ezért gyorsan visszakerestem, hogy mit írtam róla. Nos, semmit. És sajnos most sem mondhatok sokkal többet. A hangkaraktert nehéz lenne meghatározni, az este folyamán prezentált lírai koloratúrszerepekhez mintha nem lenne elég könnyed a hang, és minősége sem kikezdhetetlen bizonyos magasság felett – ahelyett, hogy kinyílna, beszűkül, fénytelenné, tartalmatlanná válik. A szólószámok így nem hagytak bennem különösebb nyomot, a két duettben viszont Toledano kétségtelen alkalmazkodó készségről tett tanúbizonyságot: ha nem is egyenrangú, de nem is alárendelt partnere volt Erwin Schrottnak.
Az egyenrangú partner ezen az estén a Pier Giorgio Morandi vezényletével játszó Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara volt. Morandi karmesteri erényeit legutóbbi budapesti operavezénylései (Pillangókisasszony, Turandot) kapcsán már méltattuk; a harsányságba sosem átcsapó érzelmi intenzitás, a hangszerek (elsősorban a vonóskar) „megénekeltetése”, a zenei folyamat megformálására, és nem a hatásosságra való törekvés most is jelen volt dirigálásában. A pazarul előadott (jórészt romantikus, tehát Schrott Mozart-műsorához sehogyan sem illő) zenekari operarészletek némelyike kínos összehasonlítással szolgált arra nézvést, hogyan is szólalnak meg ugyanezen darabok az Operaház előadásain – más részletek esetében viszont az egyenrangú, de alternatívát kínáló Morandi-olvasatnak örülhettünk.
(Fotók: Felvégi Andrea, portré: Decca, Uli Weber)