Multi-plexi

Erkel: Hunyadi László – a Győri Nemzeti Színház előadása a Tavaszi Fesztiválon, Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2010. április 2. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Kertesi Ingrid és Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)
Kertesi Ingrid és Soskó András
(Fotó: Tóth Tibor)

A Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából vette elő Hunyadi-produkcióját a győri teátrum. Nem vagyok meggyőzve azonban, hogy a rangos művészeti eseményre a meglehetősen középszerű előadás joggal nevezett-e be, noha a jó szándék kétségtelen, s szemmel láthatóan a győriek is kiemelten szívügyüknek tekintették a produkciót. Mégis azt kell mondanom, az Erkel-év és a hozzá kapcsolódó programsorozat okán is, másrészt, hogy az Operaházban jelenleg nem fut a darab – e sorok írásakor már a Bánk is lekerült a játékrendről, viva Erkel! – jó volt élni a lehetőséggel, hogy megnézhetjük-meghallgathatjuk másodiknak számító nemzeti operánkat, mert valószínűleg jó ideig megint várni kell az újabb alkalomra.

Köszönet illeti hát mindazokat, akik elhozták, s a Fesztivál Színház lehetőségeihez adaptálták a győri produkciót. Sajnos a díszlettervező, Szendrényi Éva koncepciója sérült a színpad belmagassága miatt. Szendrényi oszloprengetegben jeleníti meg Erkel hőseit: hol a királyi palota oszlopcsarnoka, hol templomhajó oszlopsora látható a színen, máskor áttekinthetetlen oszloperdő. Az elképzelés szerint a színpadnyílás tetejénél véget nem érő, valahol a láthatatlan magasságban elenyésző oszlopok ezek; sajnos most ezt nem sikerült megoldani, a Fesztivál Színházban az oszlopok tetejét sőt felfüggesztését is jól láthattuk. Ettől eltekintve a díszlet funkcionál: jól és gyorsan átalakítható tereket képez, egyszerre realista és absztrakt – nem tudni, kire honnan támadnak, honnan „ki késel az éji homályban”, ugyanakkor asszociálhatunk a történelem zavaros útvesztőire, intrikákra és ármánykodások erdejére, amelyben végül a címszereplő is elvész mindörökre.

Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)
Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)

A díszlet mellett erőssége a produkciónak Haamer Andrea nőijelmez-kollekciója; merész újításokkal, élénk színvilággal idézi meg a kora reneszánsz idejét. A férfiak öltözetéről sajnos nem mondható el ugyanez, talán a merészséget kivéve: páncélt idéző, ezüstszürke ruhadarabjaik valamiféle futurisztikus irányba emeli el a katonákat; jelzett páncélnak gyenge, sci-fibe meg kevés. A férfi szólisták öltözékei szintén elvontak, a nőieknek párjai papagájszerű színorgiájukkal, Gara nádor piros cipellőjével együtt körülbelül úgy fest, mintha Rigoletto tévedt volna át a másik vetítőteremből egy multiplexben… A palotást táncoló lányok ruhája gyönyörű, míves és formabontóan színes; különféle és mégis egységes. A táncos fiúk kozák vagy amúri partizán nadrágjait viszont nem tudtam hová tenni.
A legmulatságosabb ruhadarabot maga Hunyadi László viseli, korának hőse, menő csávója, kinek mejjén domborul „egy fekete holló… vagy ahhoz hasonló”.

Káel Csaba rendezése dicséretes abból a szempontból, hogy nem tartogat különleges meglepetéseket, hagyja folyni az eseményeket a nagyjából reális környezetben, hagyományos szereplővezetéssel. Azonban minden kiszámított és nagyon kiszámítható, nem marad adósunk a tőle megszokott panelekkel, káelizmusokkal sem. A nyitány alatt már megjelennek az első vetített felhők, az oszlopokon baljóslatúan lecsorgó vér – ahogy azt A végzet hatalmában is láthattuk például. A gomolygó füstködből egyszer csak előbukkan a trónon reszkető király, de kitolják szerencsére. A tróntolónak sok szerep jut az este folyamán: a gyorsváltások közt sokszor kell berohannia a színre, hogy irányba forgassa a trónt, hiszen a különböző szereplők arra felmennek, lerogynak, felülnek, vagy mint oltárnak letérdelnek elé, s várják az ostyát a pap kezéből. Van aztán műfű szőnyeg, hogy a rendező a szőnyeg szélére állítsa a katonákat a nyitóképben: mind pontosan a fű és a kövezet határán áll, egy lépéssel sem elébb vagy hátrébb. Persze érthető: Rozgonyinak kell előre jönnie, hisz ő a kiemelt szereplő, ő mondja az érdekeset, figyeljenek csak rá a nézők. Nagyon szabályos a királyi testőrség-díszőrség mozgatása is; mindössze hattagú a csapat, egy-egy zászlóval vonulnak, szigorúan, rendben: mindig a közönség felé az árpádsávos, kulisszák felé a Forma–1-es… Sohasem másként. A börtön-jelenetben viszont elég ügyetlenül lettek meg nem rendezve. Gara utasítást ad: „Fogjátok el az őrt! A bűnös szolgának kínhalál a bére.” Erre a derék őrök közül senki nem megy elfogni az árulót, hanem mind bevonul a cellába, hogy meghallgassa az „Áldjon meg Isten, hős bajnokom” kezdetű kettőst. És ha már a szerelmesekről esik szó, azt sem igazán értettem, hogy a korábbi, boldog szerelmi kettős eléneklése után a két szerelmes a színpadról miért ellenkező irányban rohan ki.

Jelenet az előadásból (Fotó: Tóth Tibor)
Jelenet az előadásból (Fotó: Tóth Tibor)

A jelzett ruhákhoz jelzett kellékek társulnak: a rendező fakard helyett plexiből készült valamiket ad a kisfiúk kezébe, azzal aztán kardozhatnak. Sajnos csattogtatják is. De hát jelzésszinten vagyunk, Istenem! Aztán jön a templomjelenet, hatalmas plexi-kereszttel az oltár felett – szerencsére ki nem világították, pedig féltem tőle. Aztán a kegyelemdöfést a plexibárd adta meg – nekem is, Hunyadinak is. Szinte már nem is észleltem a színpad bal oldalán a hatalmas plexioszlopra dőlve búsuló királyt. Mikor negyedszer lesújtott a bárd, a csőben víz kezdett csordogálni. Törtem a fejem, mi is ez: „Könnyek, Judit, könnyek, könnyek” vagy „A zápor, az veri ablakod”. Aztán lement a függöny. A Győri Plex- és Ostyagyár támogatásával.

Kertesi Ingrid és Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)
Kertesi Ingrid és Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)

Két emlékezetes pillanatát mindenképp hazaviszem a győri rendezésnek. Az egyik humoros és telitalálat: a templomi jelenetben a király maga mellé vonja Gara Máriát, s László ettől láthatóan féltékennyé válik, majd közli a király, hogy induljunk megülni az ifjú pár lakodalmát. A másik a palotás. Végre nem egy izolált koreográfiát láttam, a balettkar önálló produkcióját, hanem nagyon ügyesen az ifjú pár köré szervezett táncot (koreográfus: Fekete Miklós), őket ünneplő, őket a középpontba állító produkciót. És – ha jelzetten is – az ifjú mátka és a vőlegény is részt vett a táncban.

Győri Nemzeti Színház ZenekaráKaposi Gergely vezényelte. Alapvetően tisztességgel helytállt a zenekar, bár az énekeseket nem túlzottan segítette. A nyitányt túlságosan régen és jól ismeri az ember ahhoz, hogy bizony a kínos hangzásokat könnyen kiszúrja, aztán ezeket az előadás végül is elfedi a későbbiekben, vagy legalábbis a figyelem másra összpontosul. A templomi jelenetben a szintetizátorral megszólaltatott orgonaszóló hatott némileg zavaróan. Az énekkar is sikerrel látta el feladatát, apróbb pontatlanságoktól eltekintve jól oldotta meg az udvarhölgyek jelenetét, a templomi finálét, és hallhatóan összpontosított a „Meghalt a cselszövő” köré szerveződő fináléra.

Mukk József és Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)
Mukk József és Soskó András (Fotó: Tóth Tibor)

A címszerepben Soskó András lépett fel. Markáns kiállású, férfias Hunyadit formált, valahogy ilyennek képzeli az ember nagy történelmi ikonjait. Életkorban Soskó természetesen már túl van a megformált hős valós koránál, mégis a nézőtér táborából impozáns és hiteles a megjelenése. Szerepformálásban azonban úgy érzem, nem kapott elég rendezői utasítást, olykor tanácstalannak tűnik a színpadi szituációban. Szólamát tisztességgel végigénekli, nem gikszerezik, nem is vállal nagy kunsztokat: kulturáltan, a hang jelenlegi állapotának megfelelően, ügyes technikával énekel, s olykor megvillan, milyen is lehetett a voce az énekes pályájának csúcsán.

Bellai Eszter (Fotó: Tóth Tibor)
Bellai Eszter (Fotó: Tóth Tibor)

Szilágyi Erzsébet a győri színház vezető énekese, Bellai Eszter, egy érett tragika erényeivel. Beosztással, gondos tervezéssel adja elő nehezebbnél nehezebb áriáit – a takarékosság a szólam középrészeinél és annál lejjebb sajnos hallhatatlanságot és a szöveg érthetetlenségét is eredményezi. Kárpótlásul megvannak viszont az erőteljes magasak – olykor kissé élesen –, és az énekesnő meglepően jól győzi a koloratúrás részeket is.  Így összességében – bár a legjobb zeneszámok az övéi – nem tud átütő erejű lenni a fájdalmas anyafigura szólamában. Játékában inkább Violettát alakít, ebben jelmezét érzem erőteljesen hibásnak. A magyar nagyasszony méltóságteljes mozdulataival Bellai Eszter most adós maradt, de megható volt például a lépcsőre omolva, magába zuhant anyaként – akár az Ómagyar Mária-siralom madonnája.

Gara nádor szintén a színház jelentős művésze, Bede Fazekas Csaba volt. Ő is idősebb, mint amilyennek ezt a gátlástalan törtetőt képzelnénk, hangja sem mindenütt elég erőteljes a figura szenvedélyének megjelenítésére, összességében mégis megoldja szerepét, oda kell figyelnünk rá a színpadon. Nem ez a legjobb szerepe, de az est legjobbjai közt kell számon tartanunk.

Schwimmer János (Fotó: Tóth Tibor)
Schwimmer János (Fotó: Tóth Tibor)

Gara nádor leányát, Máriát, az éppen betegséggel küszködő Kertesi Ingrid énekelte. Kezdetben szólamának mélyebb részeit bizony alig hallottuk, viszont a magasban éterien szárnyal a hang, s a hiányosságokat Kertesi képes poézissel megtölteni, áthidalni. Kulturált éneklése példaértékű, s nászi dalával magasan az előadás legemlékezetesebb, legprofibb pillanatait ajándékozta a közönségnek. A csodálatos nászruhában megjelent Mária elbűvölő szépsége tette tökéletessé az illúziót.

László király Mukk József volt ezen az estén. A rossz tanácsadóitól függő, kissé elmebetegként csetlő-botló bábfigurát még csak-csak megformálja, s hangban is addig hiteles, de a harmadik felvonásbeli ária, a magányos király bánatának bemutatása ennél többet igényel.  A karaktertenor jelleg itt zavaróvá válik, a modoros szövegejtés pedig nevetségessé.

Cillei megölése (Fotó: Tóth Tibor)
Cillei megölése (Fotó: Tóth Tibor)

Végezetül egy-két mondat erejéig ki kell térnem az előadást felvezető (külföldiül a szórólapon: Moderator!) monológra. Ezen az estén Hajós András került abba a méltatlan helyzetbe, hogy mesélnie kellett valamiről, amihez semmi köze, és kényszeredett sztorikkal kellett szórakoztatnia a nagyérdeműt. (Aki kíváncsi Hajós bevezető történeteire, az április 8-i Esti Showder adásában visszanézheti.) Ha jól értem a koncepciót, celebekkel kívánták az Erkel 200 programsorozat szervezői népszerűsíteni az egyes operákat. Vajon kinek népszerűsítik? Akinek megvan a jegye rá, az már vagy befaragott vele, vagy tetszeni fog a mű neki. Ne adj’ Isten, ismeri. Mivel több előadás nincs, újabb közönségre számítani nem lehet. Azt meg kevéssé tartom valószínűnek, hogy nagy számban vettek jegyet emberek azért, hogy Hajós bevezetőjét meghallgassák. Ha pedig egy celeb felkészületlenül áll ki kedvet csinálni egy műhöz, hiteltelenné válik, nem a művet népszerűsíti, hanem saját magát járatja le. Tehát, ha kérhetem: legközelebb ne! Az operának nincs szüksége a bulvár segítségére.

Hajósnak azért akadt egy-két jó megjegyzése, de annak az operához semmi köze…

(Fotók: Győri Nemzeti Színház, Tóth Tibor)