Mentés másként

Opera az Operáért gálaest – Operaház, 2007. február 5. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Díszlet
Díszlet (Fotó: Éder Vera)

Másodszor gyűlt össze a közönség az Operaház segélykiáltására február 5-én, hétfőn este. A nézők becsalogatására sztárvendéget is szerződtettek az estére Rost Andrea személyében, dekoratív plakátot nyomtattak, s az ő arcképével reklámozták a gálát. A fellépő művészek honoráriumát, valamint az est teljes bevételét az Operaház produkcióira és ifjú tehetségeire fordítják (megjegyzendő: az előző gáláét a premierekre szánták).

A koncepció nagyjából megegyezett a múltkorival, de szerencsére tanultak a szervezők annak hibáiból, és korrigálták valamelyest. Tartalmas műsort állítottak össze, mégis vállalható hosszúságút. Igaz, így is fél 11 körül ért véget az est, de ez nem a műsor túltervezésének, inkább az indokolatlanul hosszú szünetnek köszönhető. Kérdés persze, hogy valóban indokolatlan-e? Hosszú szünetben sokat lehet fogyasztani – bár nem tudom, most is felajánlották-e a büfés bevételt a nemes célra, mint a múltkor. Batta András ugyanis most nem mondta el beszédében. A másik nagy pozitívum egyébként Batta monológjainak csökkentése volt: kevesebbszer és rövidebben szólalt fel. A legkínosabb szereplése a Rost Andreával való színpadi beszélgetése volt, melynek csúcspontján egy kendőzetlen és meglehetősen ízléstelen ráutalás kapott helyet, miszerint Batta megkérdezte, hogy a művésznő járt-e olyan operaházban a világban, ahol úgy látta, irigylésre méltó módon működnek a dolgok. A művésznő ekkor a chicagói operát említette, mert ott egy adományozó annyi pénzt adott a színháznak, hogy egy produkció teljes költségét fedezte. „Ha én gazdag lennék…” engem inkább riasztana vagy felbőszítene az efféle erőszakosság. És még egy: a Zeneművészeti Egyetem rektorától elvárható lenne, ha az Operaház aranykoráról beszél, hogy a régi énekesek nevét pontosan említse, hisz egy közepes műveltségű operalátogató is ismeri ezeket. Viszont egy-két helyen humoros megjegyzésekkel tette színesebbé mondandóját; elképzelhető, hogy javaslatára hamarosan kaszinó működik majd az Operában…

Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály
Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Az előre kiadotthoz képest némi változtatás esett a műsorrendben: legnagyobb sajnálatomra elmaradt a Borisz Godunov koronázási jelenete – Rácz István így nem is lépett színpadra. Rosina kavatinája helyett Rost Andrea a Denevér Csárdását adta elő, és Rálik Szilviától hallhattuk Elena Boleróját A szicíliai vecsernyéből. A második részből sajnos szintén kimaradt egy itthon ritkábban hallható szám: A kegyencnőből a hercegnő áriája.

Molnár Levente és Fekete Attila
Molnár Levente és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

A rendezés is (ifj. Palcsó Sándor) az előző gálaest hagyományait követi. Áriák és félig-meddig „szcenírozott jelenetek” jelmezben, díszletek között. A színpadkép koncepciója a múltkorihoz képest változás, véleményem szerint visszafejlődés. Az első gálaesten a rivaldafényre „megelevenedő” jelmezek poétikussága itt hiányzott. Itt visszatértek a szervezők a régi, jól bevált módszerhez: kerestek díszletelemeket különböző produkciókból (pl. Don CarlosParsifal sőt a készülő Chénier!), s ezekből alakítottak ki több műsorszámra is elfogadható játékteret. A körülöttem ülők megjegyzéseiből ítélve sikeresen. A magam részéről: nehezen passzol egymáshoz a Carlos kék-arany árnyalatú, gótikus fülkés díszleteleme, a klasszicizáló fehér-arany Chénier-oszlopsor és a különböző produkciókból válogatott, több stílusban pompázó fa- és levélrengeteg. Mindenesetre egy estére megtette, kis módosításokkal lehetett ez grófi szalon, Violetta és Alfréd vidéki kúriájának árnyas kertje vagy épp a Szabadságkettős helyszíne V. Károly kolostoránál.

Az esten az Opera neves művészei léptek fel: Pánczél Éva méltán a ház egyik vezető mezzója, szerepformálásán, megjelenésén a régi iskola hatása érződik. Carmen szerepén némileg már túlhaladt: nem vadító cigánylány ő, az évek során királynővé érett, Amneris tán a legjobb szerepe, ezért is lett volna jó inkább a Kegyencnő-részletet hallani tőle ezen a gálán. Santuzza áriáját mély átéléssel, magas színvonalon énekelte – bár megvallom, én jobban szeretem ezt a szerepet szoprántól.

Rálik Szilvia Elena Bolerójával bűvölte el a közönséget, majd Lady Macbeth és Leonóra is következett. A magas hangoknál kicsit éles az én fülemnek Rálik Szilvia hangja, de el kell ismerni, hangjával igen jól bánik, produkciói kidolgozottak, látszik, hogy tudatos, igényes munka van bennük.

Kovács Annamária
Kovács Annamária (Fotó: Éder Vera)

Kovács Annamária Márfa jóslatát énekelte a Hovanscsinából, a produkció repertoárról való száműzése miatt sajnos elég kiforratlanul.
Fekete Attila nagy sikerrel énekelte Kalaf áriáját, a közönség tombolt, de izgultunk, nehogy ismételnie kelljen, mert nem valószínű, hogy másodjára is így sikerült volna.
Kálmándi Mihály a Torreádordalban kevésbé, a Germont-áriában annál inkább tetszett, Rálik Szilviával való kettőse A trubadúrból szintén jól sikerült, élményt nyújtó produkció volt.

Lloyd Cecília, Schöck Atala és Kálmándi Mihály
Lloyd Cecília, Schöck Atala és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Molnár Leventét halkabbnak érzékeltem, mint megszoktam tőle, de a Figaro belépője vagy a Szabadságkettős alapján joggal gondolhatjuk, hogy nagy jövő előtt áll az énekesi pályán. Éneklése könnyed és nemes, színészi vénája is van, és a közönség szívébe is be tudja lopni magát.
Szvétek László és Sárkány Kázmér Hadarókettőse igencsak megdolgoztatta a néző rekeszizmait, s nem csupán öncélú viccelődést láttunk, hanem – különösen Szvétek esetében – a zene adta poénlehetőségek széles körű kihasználását.

Szvétek László és Sárkány Kázmér
Szvétek László és Sárkány Kázmér (Fotó: Éder Vera)

Az est zárójelenetében Kodály Székely fonójának fináléját láttuk az Operaház kórusának és az est szólistáinak előadásában. Az operák közt üdítő intermezzo volt a két balettrészlet a Diótörőből, illetve a Rómeó és Júliából.

Finálé
Finálé – középen Rost Andrea és Vass Lajos (Fotó: Éder Vera)

Külön kell szót ejteni Rost Andreáról, az est sztárvendégéről. A Kossuth-díjas, érdemes művész joggal nevezhető az est sztárvendégének, hiszen világszerte ismert művész, jelenleg nem tagja az Operaháznak, és sajnálatos módon csak ritka vendégként lép fel nálunk. Mindenképp üdvözlendő, hogy mindezek ellenére fontosnak érzi az ügyet, amiért a gálaestet rendezték, s szerepet vállalt benne, hogy az az intézmény, ahonnan az ő világkarrierje indult, valamelyest könnyebb helyzetbe kerüljön. A gálán való szereplése is bizonyította énekesi kvalitásait, kiemelném ezek közül a Denevér Csárdását, amit manapság sajnos nem hallunk itthon ilyen nagyszerű előadásban. Norina áriája szintén tetszett mind szerepformálásban, mind vokálisan. Viszont az est kiemelt vendégeként – hogy is mondjam – nem vállalta túl magát, mindössze három áriát énekelt. Összevetésként: Rálik Szilvia négy, Fekete Attila öt, Molnár Levente négy, Pánczél Éva és Kálmándi Mihály három-három produkcióban szerepelt az est folyamán. Tehát a Ház énekesei, erősségei sem fektettek semmivel sem kevesebb munkát, fáradságot az est sikerébe. Ezért némileg lehangolt a gála záróakkordja: csupán Rost Andrea kapott csokrot köszönetképpen, a többiek egy szál virágot sem. Megalázó helyzetnek, tiszteletlenségnek érzem a többiekkel szemben.

Az intézmény, amely dolgozóit ennyire becsüli csupán, menthetetlen. Hiába kalapoznak pénzt a különböző gálákon.

Fotók: Éder Vera