Kismesterek szemléje 2008–2009

2009. július 1.

Évad végi összefoglaló mindazon szereplőkről és alakítóikról, akik évad közben nem kapnak elég figyelmet – noha megérdemelnék. ÁDÁM TÜNDE, BÓKA GÁBOR és FÜLÖP KÁROLY összeállítása

Kismesterek szemléje

Kismesterek szemléje

A címet szó szerint vesszük: nem rangsorolunk, és végképp nem osztunk díjat. Szemlézünk. Csak és kizárólag felsorolunk, egyetlen célunk a felmutatás.
Az alábbiakban olyan szerepekről és alakítóikról lesz szó, akik a kritikákban a főszereplők mellett kevesebb figyelmet kapnak vagy teljesen kiesnek a kritikusok látóteréből – és ezen a ponton önkritikával is élünk. Így évad végén megragadjuk az alkalmat, és sorra veszünk néhány, évad közben látott, értékes produkciót: ezúttal a főszerepeket mellőzzük és csak a kismesterek közül válogatunk. És ha már kismesterek, arra gondoltunk, hogy legyen összesen tíz kiválasztott – Mesterdalnokok-módra. Mondani sem kell, a válogatás erősen szubjektív és esetleges, hiszen még a teljes szerkesztőség együttvéve sem látott-láthatott minden előadást az évadban. Ám a cél nem is a teljesség, csak a figyelemfelhívás: egyszer egy évben reflektorfénybe állítjuk az előadások szempontjából fontos, ámde gyakran háttérbe szoruló figurákat, és kiemeljük azokat a művészeket (szigorúan ábécé-sorrendben), akik felsőfokon alakították ezeket a 2008–2009-es évadban.

***

Monterone: Berczelly István (Verdi: Rigoletto)

Berczelly István

Berczelly István

Verdi Rigolettójának kulcsfigurája egy terjedelmében nem, de hatásában jelentős szerep: Monterone gróf. A jelenlegi rendezés mintha nem bízott volna művészeiben, pisztolylövéssel kívánta a szerep súlyát megnövelni. Pedig – ha mint Berczelly István személyében – avatott tolmácsolóra talál a szerep, akkor igazán kár ilyen trükkökhöz folyamodni. Berczelly, aki igazi mesterdalnok, nagymester az operairodalom legkülönbözőbb főszerepeiben, most is bizonyítja: nincs kis szerep, csak művészi nagyság. Hatásos hangi és fizikai jelenlét, amivel döbbenetessé tudja tenni a zeneszerző által spórolósan, a rendező által nevetségesen megfogalmazott jelenetet. Sajátja a művészi alázat, mellyel a darab egészét szolgálja; tudja: ha Monterone jelenete elsikkad, a darab értelmét veszti. Ha az átok elvész a színes báli forgatagban, később nincs mire hivatkozni, nincs dráma. Karakterszerepben való bemutatkozása példaértékű művészi teljesítmény a következő énekes generációk számára.

Lámpagyújtogató: Boncsér Gergely (Puccini: Manon Lescaut)

Boncsér Gergely

Boncsér Gergely

Sokszor tapasztaljuk, hogy a sokszereplős darabok mellékszerepeire már nem jut rátermett énekes. Az ilyen produkciókban különös figyelmet érdemel, ha valaki figyelemre méltó hangi kvalitásokkal jelentkezik. Erre szolgáltatott példát Boncsér Gergely a Manon Lescaut lámpagyújtogatójaként. Hogy sötét színű, baritonális tenorja rövidesen remélhetőleg nagyobb szerepek alakítására is alkalmassá teszi, azt majd minden idei megszólalásából sejteni lehet (emlékezhetünk még Trubadúr-beli Ruizára és az Aida hírnökére). A Manon Lescaut-ban azonban nem csak megszólalásra és színpadi rutinszerzésre, de dallaméneklésre, méghozzá Puccini-dallam megformálására is lehetőséget kapott, s ezzel a lehetőséggel emlékezetes módon élt is.

 Fritz Kothner: Bretz Gábor (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok)

Bretz Gábor

Bretz Gábor

A Mesterdalnokok-előadások hullámzó színvonala közepette Bretz Gábor Kothner-alakítása mindig biztos pont. Alakítást írtunk, mert nem elég, hogy az ékítményes szólamot lefegyverző vokalitással oldja meg (ez már önmagában is elegendő volna a kiemelésre), de a sokszor szürkeségbe vesző és jelen esetben rendezőileg sem túlzottan megtámogatott figurából színészileg is jellemet varázsol. Karcossága, pökhendisége, rosszindulatú nézése a vizsgajelenetben, és nem utolsó sorban hangsúlyos fiatalsága egy más rendezésben igazán eredeti, korszerű Kothnerré állhatna össze, mely tükröt tart a fiatalság másokkal szembeni türelmetlensége, na és szokatlan konzervatív beállítottsága elé. Ez a szerepformálás önmagában is érték, de még több rejlik benne lehetőségként – sőt az egész mintha Beckmesserig mutatna előre (egy olyan énekes esetében, akinek nyilatkozata szerint Sachs a szerepálma).

 Don Fernando: Cser Krisztián (Beethoven: Fidelio)

Cser Krisztián

Cser Krisztián

Cser Krisztián szezonban énekelt számos kisebb szerepe közül mind terjedelmében, mind jelentőségében kiemelkedik Don Fernando. Míg a többi szerep (Oresztész nevelője az Élektrában, A filozófus lelke Plutója, Alaszkafarkas Joe a Mahagonnyban vagy a Salome első katonája) inkább a színpadi rutin megszerzésére és kabinetalakításokra nyújthatott alkalmat, addig a Fidelióban Cser mint énekes-színész is letehette névjegyét (nem sokkal bájos Pomádéja után). A német dikció tisztasága, a szöveg értő tolmácsolása nála szorosan összekapcsolódik a dallamformálással: szöveg és zene olyan szimbiózisban él együtt Fernandójában, hogy az evidensen adja ki azt a miniszter figurát, akiben a darab szereplői egyedüli tényleges megmentőként bízhatnak, és aki Kovalik Balázs rendezésében egyedül képviseli hitelesen a humanitásba vetett tiszta hitet.

Magdaléna: Gémes Katalin (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok)

Gémes Katalin

Gémes Katalin

Negyedik Magdalénaként, évekkel a premier után került a Mesterdalnokok közé – és rögtön mindent vitt. A Magdaléna-szerep nehézsége nem annyira a vokalitásban rejlik, mint a jelenlétben: jóval kevesebb az énekelnivaló, mint amennyit színen kell lenni – méghozzá gyakran némán. Gémes Katalin Magdalénája rendkívüli bájjal és természetességgel van jelen a színpadon, igazi tartalommal tölti meg a karaktert. Emlékezetes pillanatok, ahogyan a súgólyukon ülve szeret-nemszeret-játékot játszik a virággal vagy éppen Beckmesserrel évődik az ablakból – nem lehet nem figyelni rá.

 


Filipjevna: Kovács Annamária (Csajkovszkij: Anyegin)

Kovács Annamária

Kovács Annamária

Hiába Anyegin a címszereplő, ez a rendezés végre a női sorsokról szól, és nemcsak Tatjána és Olga kerül reflektorfénybe (szó szerint is), hanem az előttük járó generáció: Larina és Filipjevna is. Ez egyfelől a rendezőnek köszönhető, másfelől az ő elképzeléseit a színpadon realizáló művésznek. Kovács Annamária szerencsés, hiszen olyan különleges és egyedi alt hang birtokosa, hogy meg sem kell jelennie a színpadon, akkor is emlékezetessé tud válni a megszólalása (ld. Parsifal: Egy hang), ám az Anyeginben nagyon is megjelenik, és a szokásos dada-figurától eltérően (már csak életkora miatt sem passzol hozzá a szenilis vénasszony) olyan dadát teremt, aki maga is egy valódi, megélt sors tapasztalataival felvértezve hallgatja a fiatal lányt, és látszólag rövid jeleneteiben is egy teljes női sorsot tár elénk Filipjevnaként.

Narraboth: Nyári Zoltán (R. Strauss: Salome)

Nyári Zoltán

Nyári Zoltán

Bő évtizedes Salome-élményekkel hátunk mögött nem emlékszünk még egy Narrabothra, aki valóban délceg katona tudott lenni. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felkeltse figyelmünket Nyári Zoltán alakítása iránt, ő azonban túl az alkati megfelelésen, és a karcsú-lírai tenorján szépen megoldott éneklésen kitalálta magának az öngyilkossági jelenetet is. Nem a háttérben, titokban döfi le magát, hanem kétségbeesetten berontva Salome és Jochanaan közé, utolsó figyelemfelkeltésként. Salome iránti perzselő vágya még a földön fekve sem hagyja nyugodni: haldokolva is a hercegnő után kapkod kezével. A tudatosságnak és az ifjúi átgondolatlanságnak ez az elegye, amelyet ez a jelenetsor rejt, jellemformáló tényező. Nyári Zoltán emlékezetessé tette a Salome ezen sokszor elsikkadó figuráját és jelenetét.

Nyársatnyelt Tóbiás: Palerdi András (Ránki: Pomádé király új ruhája)

Palerdi András

Palerdi András

Pomádé király kancellárjának szerepe igazi ziccerszerep, és mindjárt az évad elején szembesülhettünk vele, hogy nemcsak főszerepben lehet jelentős sikert aratni – és mit tagadjuk, éppen ez adta az ötletet a kismesterek összegyűjtéséhez. Palerdi András komikus vénáját ez idáig alig ismerhettük, ám most a szerep és a rendezés jóvoltából önfeledten szórakoztatott kicsit és nagyot egyaránt. Előadásában a kancellár második felvonásbeli jelenete mindig egyfajta különszám lesz, és a tapasztalatok alapján sosem ugyanolyan, így bátran várhatjuk a következő évad produkcióit. Az igazsághoz tartozik, hogy Palerdi András A trubadúr Ferrandójaként és a Turandot Mandarinjaként is pályázhatott volna kismesteri címre, ám Nyársatnyelt Tóbiás szerepe komplexebb énekes-színészi alakítást kíván, és a nyilvánvaló közönségsiker is e szerep mellett szólt.

Berta: Pelle Erzsébet (Rossini: A sevillai borbély)

Pelle Erzsébet

Pelle Erzsébet

Minden színész számára nehéz a szerepkörváltás: igazi erőpróbája annak, hogy mennyi művészi tartalék rejtezik még fegyvertárában. A drámai hősnők kiváló megformálójaként  ismert és szeretett Pelle Erzsébet A denevér Melanie-ja után idén újabb komika-szerepben mutatkozott be és aratott nagy sikert. A sevillai borbély Bertájaként megkeseredett vénkisasszonyt alakít, s a teljesség érdekében – dicséretes módon – mindent felhasznál: kifigurázza saját éneklésének bizonyos tulajdonságait, a komikum forrásaként értékesíti testalkatát – egyszóval: mindvégig vérbő komédiásként van jelen a színen.

 

 

Clorinda: Váradi Zita (Rossini: Hamupipőke)

Váradi Zita

Váradi Zita

Hamupipőke mostohatestvéreként komikai vénáját használja Váradi Zita, és a főszerep felelőssége nélkül komédiázhat (bár Norinája óta tudjuk: főszerepben is megy neki), kihasználva lehetőségeit a jelmez és a rendezés adta keretek között. A Thália Színház kamarakörnyezetében különösen jól érvényesül mimikája és gesztusrendszere, Clorinda garantáltan főszereppé válik kezei között, az előadás biztos sarokkövévé. Itt kell megemlítenünk Marcellina-alakítását, mely szintén jogosan szerepelhetne ebben a felsorolásban, ám ez a következő évadban is műsoron marad, míg Clorindától egyelőre elbúcsúztunk.

Hasonló bejegyzések