Orpheusz nyomában

2007. február 24.

400 éves az opera – BÓKA GÁBOR írása

Szinte példa nélkül álló művészettörténeti tény, hogy egy műfaj keletkezésének dátumát pontosan ismerjük. Tudjuk, hogy mióta írnak verseket, komponálnak dalokat, festenek képeket, faragnak szobrokat? Nem tudjuk. Az opera azonban kivétel: pontosan dokumentált tény, hogy a firenzei Camerata tagjainak humanista felbuzdulása hozta létre – eredetileg az ókori görög dráma felélesztésének szánták. Az irodalmi indíttatás szerencsésen egybeesett az akkori századforduló zenei megújulásával, a többszólamúság helyett az egyszólamúság előtérbe kerülésével. Ez az operaműfaj két forrása. Az első ismert opera, Jacopo Peri Euridicéje (Ottavio Rinuccini szövegére) máris egyesíti az egyszólamú, hangszerkíséretes éneket és az antik tárgyú drámai cselekményt. Az ősbemutató napján – 1600. október 6. – új műfaj születik, melyet majd csak fél évszázad múlva neveznek el operának.

Peri műve azonban inkább csak kísérlet, mintsem megvalósulás. A zenetörténet számon tartja őt – mint az elsőségre joggal pályázó alkotót –, de további munkásságáról már szinte szó sem esik. Elsőségének amúgy ő maga is tudatában lehetett – kollégájával, a Rinuccini szövegét szintén megzenésítő Giulio Caccinivel folytatott időbeli versengése legalábbis ezt látszik alátámasztani. Mégis, Peri ha első is, de egyenlő az egyenlők között. Mint ahogy ekkor még az opera is csak egy a számos, ekkor születő új műfaj – pásztorjáték, madrigálkomédia stb. – mellett.

Poppea megkoronázása (Fotó: MTI, 1968)

Poppea megkoronázása (Fotó: MTI, 1968)

A műfajt végül Claudio Monteverdi tette naggyá. Ő is első bizonyos tekintetben: az operatörténet első zsenije – munkásságának kiemelkedő esztétikai színvonala hosszú időre bizonyította a műfaj létjogosultságát. 1607. február 24-én nem az új műfaj születik meg, hanem első remekműve: L’Orfeo, vagyis az Orpheusz. Jelképes mű, ami már magában foglalja mindazt, amiért 400 éve szeretünk operába járni: színpadi látványosságot, szólószámokat, együtteseket, kórusokat, táncokat, elgondolkodtató cselekményt. És mindenekelőtt a Prológust, melyet egy allegorikus alak, La Musica ad elő. Talán ez lenne az első állásfoglalás abban a sok évszázados vitában, hogy a zenéé avagy a szövegé-e az elsőség…?

Első Monteverdi abban is, hogy Orpheusz-operája nem marad folytatás nélküli kísérlet, hátralevő éveiben egész drámai életművet alkotott – sajnos csak töredékeket ismerünk belőle. Mégis: az Orpheusztól a harmincöt évvel későbbi Poppea megkoronázásáig sok minden megesett a zenetörténetben. Monteverdit túlhaladták, az általa nagykorúsított műfajt megújították – hogy aztán idős korában az új zenei és dramaturgiai eszményekhez alkalmazkodva is megmutassa: még mindig ő a legnagyobb.

Poppea2

Poppea megkoronázása – Házy Erzsébet és Szőnyi Ferenc (Fotó: MTI, 1968)

Nem egyedülálló Monteverdi viszont abban, hogy zsenialitását Magyarországon nem kíséri ismertség és elismertség a közönség részéről. Pedig járt is hazánkban, még 1595-ben, tizenkét évvel az Orpheusz előtt – kalandozó kedvű ura kíséretében. Az persze nem magyar sajátosság, hogy halála után megfeledkeztünk róla – újrafelfedezése csak a XX. század elején érkezett el, de ekkor is csupán a zenetörténet számára. A színpadi újjászületésre az ötvenes évekig kell várni, Monteverdi műveit ekkor kezdik ismét játszani-játszogatni. Persze problémás a kottaszövegekben foglalt zene alkalmazása a mai hangszerekhez, problémás az alt hangra komponált Nero császár megjelenítése, problémás a mai néző számára hosszadalmas dramaturgia. Mindezen az átdolgozások segítenek, Raymond Leppard hangszerelései és dramaturgiai tömörítései. Ebben a formában terjednek el a művek, így ismeri meg őket Bécs és Glyndebourne közönsége, és így kerül sor az első budapesti Monteverdi-premierre is: a Poppea megkoronázása bemutatójára 1968-ban. Ezt néhány év múlva követte az Odüsszeusz hazatérése premierje, majd a hetvenes években még egy új betanulás a Poppeából.

Odüsszeusz hazatérése (Fotó: MTI, 1975)

Odüsszeusz hazatérése (Fotó: MTI, 1975)

Közben Nikolaus Harnoncourt és Jean-Pierre Ponnelle zürichi Monteverdi-ciklusa a hetvenes évek második felében interpretációs fordulatot hoz: egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy a művek eredeti formájukban is hathatnak elementárisan – Harnoncourt historikus zenei interpretációjához Ponnelle elementáris erejű zenés színháza társul. Monteverdi nem tiszteletre méltó régiség többé – munkássága e két zseni jóvoltából oda kerül, ahová már régóta tartoznia kéne: a legnagyobb drámaírók, elsősorban a kortárs Shakespeare életműve mellé.

Odüsszeusz hazatérése (Fotó: MTI, 1975)

Odüsszeusz hazatérése (Fotó: MTI, 1975)

Ponnelle-ék óta Magyarország ismét képtelen lépést tartani a világgal Monteverdit illetően. Az Operaház közel harminc éve tudomást sem vesz e komponista létezéséről, a Budapesti Kamaraopera tiszteletre méltó vállalkozásai – Monteverdi összes színpadi művének bemutatása – sem feledtethetik azonban, hogy mindez csak alkalmi esemény, e nagy zeneszerző munkássága ma fehér folt még az operakedvelők számára is.

Az utolsó hazai Monteverdi-bemutatóra két éve került sor: éppen az Orpheuszt adták a Fesztivál Színház megnyitóján, a hírek szerint figyelemre méltó előadásban. Kétszer. Azóta soha többé.

Most, a 400 éves évfordulón néma csend. A hónap operai eseménye az André Chénier…

Eközben a 400. évfordulón az eredeti bemutató helyszínén tartott előadásban öt magyar közreműködő is részt vesz – ezúton is gratulálunk nekik a sikerhez.
Talán egyszer majd idehaza is megértjük Monteverdi nagyszerűségét. A mai nap – ha nem is teljes pontossággal, de mégiscsak az opera születésnapja, az opera napja – talán szép kezdete lehetne az ismerkedésnek.

Hasonló bejegyzések