Wagnert énekelni

2016. március 31.

Richard Wagner: Parsifal – a Magyar Állami Operaház március 25-i és 28-i előadásáról KONDOR KATA írását olvashatják

Kovácsházi István (Parsifal), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Evelyn Herlitzius (Kundry) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Kovácsházi István (Parsifal), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Evelyn Herlitzius (Kundry) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Talán statisztikai bizonyíték nélkül is megengedhetjük magunknak a megállapítást, hogy a közönség nagy része az éneklés iránti érdeklődése miatt szokott operát hallgatni. Az emberi hang fontosságát a zenetörténet során jóformán sosem lehetett megkérdőjelezni, sőt, éppen az önálló hangszeres muzsika létjogosultsága volt sokáig kérdéses, miközben a zenészek ma is gyakran kapják az utasítást egy-egy különösen kényes részletnél: játssz úgy, mintha énekelnél! A hagyományos, húsvéti operaházi Parsifalt meghallgatva is számos gondolatunk támadhatott az éneklésről, annak sokféle módjáról, mibenlétéről. Szolgáljanak ezek vezérfonalul az idei kritikánkhoz, és egyben az önismétléstől tartva hadd szorítsuk minimálisra a rendezéssel kapcsolatos észrevételeinket. Csupán annyit szögeznénk le: a Wagner-művek intellektuális mélysége szinte követelné a darabbal alkotó módon kölcsönhatásba kerülő rendezői attitűdöt. Egy több évtizedes produkció toldozgatása természetesen nem közvetíthet kellő mélységű, kidolgozott műértelmezést, ehhez újonnan kellene a témához nyúlni, járjon bár ez radikális gondolati vagy képi megvalósítással.

Az énekesi produkciók méltatását alighanem a legmeglepőbb és legjobban várt szerepléssel, Bretz Gábor Gurnemanzával kell kezdeni. Első látásra is világos, hogy a művész nincs abban az életkorban, amely a figura leggyakoribb megformálóira jellemző, basszistáknál azonban cseppet sem meglepő a biológiai és a színpadi kor közötti különbség, ráadásul a túlzott fiatalság olyan probléma, ami idővel magától is megoldódik. Számunkra tehát ez a kérdés mindössze abból a szempontból lehet érdekes, milyen lehetőségeket rejthet magában ez a Gurnemanz-alakítás, amelyek az elkövetkező évek-évtizedek alatt szerencsés esetben realizálódhatnak.

Kundry és Parsifal: Evelyn Herlitzius és Kovácsházi István (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Kundry és Parsifal: Evelyn Herlitzius és Kovácsházi István (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A vokális megformálást illetően semmilyen panaszunk nem lehetett, a szép, meleg basszushang remekül illik a szerephez, az igényesen kivitelezett frázisok gyönyörködtették a fület, és alapos stílusismeretről tanúskodtak. Ám a Wagner-művek különleges kifejezőerőt igényelnek, szinte minden hangba rengeteg információt kell belesűríteni, különben a hosszú monológok nem tudják kellőképpen betölteni a szerepüket, és (ahogy a szerző kritikájaként gyakran elhangzik) túlságosan terjengősek lesznek. Ez néhányszor most is megtörtént, főleg az első előadáson (valószínűleg még érnie kell az alakításnak), ám a második este olyan emelkedett percei, mint a Nagypénteki varázs, nagy reményekre jogosítanak fel Bretz Gábor jövőbeli Gurnemanz-megformálásait illetően.

Amfortasként Gerd Grochowski lépett színpadra, ám személyében más okból köszönthettünk nem tipikus Wagner-előadót. A művész érzékeny muzikalitása és a líraibb jelenetekben szinte dalénekesi finomsággal megvalósított szólamformálása különösen értékessé tette az alakítást, miközben a drámaibb percekben maradt némi hiányérzetünk. Itt az énekes visszafogottan, szinte udvarias távolságtartással formálta meg a figurát, vajmi keveset megjelenítve a zenében izzó szélsőséges érzelmekből. Kár érte, talán egy, a színpadi karakteréhez jobban illő szerepben a német basszbariton maradéktalanul szép produkcióval tudná megörvendeztetni a közönséget.

Evelyn Herlitzius évek óta ejti rabul a budapesti közönséget, amin nincs is semmi csodálnivaló. Még akkor sem, ha mostani Kundry-alakítása közel sem hiba nélküli: a szólam túl mély a számára, ritkán érvényesülhet az énekesnő hangjának legértékesebb, magas regisztere (bár mélységeire sem lehet különösebb panaszunk). Ugyanakkor szopránja nem kifejezetten kellemes színű, ez leginkább a második felvonás csábítási jelenetében tűnik ki – kevéssé tudjuk elhinni neki, hogy női praktikákkal fonja a hálóját valaki köré; és alakításában is inkább a figura szélsőségei, őrülete sikerül igazán jól. De mindez csak szőrszálhasogatásnak tűnhet, hiszen az énekesnő ugyanakkor egy tornádó hatásával ragadja magával a hallgatóságot, a belőle áradó energia, hangjának elementáris ereje minden alkalommal különleges élménnyé teszi a produkcióját.

Gurnemanz és Amfortas: Bretz Gábor és Gerd Grochowski (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Gurnemanz és Amfortas: Bretz Gábor és Gerd Grochowski (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A címszereplő méltatása mindössze azért szorult ennyire hátra, mert Kovácsházi István nagyszerű Parsifaljáról alighanem már igen sokat elmondtunk. Ezúttal is ki kell emelni az énekes hangjának szép színét, kiegyenlítettségét, fényét, vivőerejét, ráadásul a kitörő forték semmilyen módon nem ártanak a későbbi pianóknak, még a zárójelenetben is gyönyörű, lágy hangokban lehetett részünk. A művész emellett hitelesen jeleníti meg Parsifal jellemformálódásának valamennyi állomását: az első felvonás ártatlanságát, a második felvonás vívódását, és végül az érett, bölcs átszellemültséget. Az elmúlt évek remek produkció és az idei Siegmund-alakítás után azt kell mondanunk, az énekest a Wagner-repertoár legkiválóbb előadói között tarthatjuk számon.

Egri Sándor Klingsorjáról is sokat írtunk már: sajnos jellemzően negatív megállapításokra kényszerültünk vele kapcsolatban. A mostani előadásokban még további problémái is adódtak, talán az énekes nem is volt megfelelő egészségi állapotban, a második előadáson, úgy tűnt, kímélni próbálja a hangját. Több kisebb szereplőről viszont pozitívan nyilatkozhatunk, így Kovács István korrekt Titureljére vagy a hat viráglányra, Váradi Zitára, Szakács Ildikóra, Simon Krisztinára, Gál Gabira, Wierdl Eszterre és Várhelyi Évára nem lehetett panaszunk.

Kovácsházi István (Parsifal), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Evelyn Herlitzius (Kundry) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Kovácsházi István (Parsifal), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Evelyn Herlitzius (Kundry) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A szereplők méltatása után sem kell messzire kanyarodnunk az énekléstől, hiszen szinte éneklésnek lehetne nevezni azt a muzsikálást, ahogyan a Magyar Állami Operaház Zenekara Juraj Valčuha vezényletével a nyitány egészen gyönyörű zenei frázisait megformálta. A fiatal karmester kiforrott értelmezéssel közelített a darabhoz, az első felvonásban még kerülte a szélsőségeket, hogy aztán a másodikban sokszor meglepő karakterekkel, ám művészileg mindig indokolható megoldásokkal fesse le Klingsor birodalmát. Keze alatt a zenekar ismét bebizonyította, milyen kiválóan értenek Wagner zenéjéhez, alapos stílusismeretről és kellően intellektuális megközelítésről tanúskodott a produkciójuk, csupán a második előadáson akadt néhány kisebb zavar. Az Énekkar is csak az első perceiben szólt fakóbban, hangjuk hamar bemelegedett, és utána ők is hozzátették a magukét az este sikeréhez.

Gerd Grochowski (Amfortas), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Kovácsházi István (Parsifal) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Gerd Grochowski (Amfortas), Bretz Gábor (Gurnemanz) és Kovácsházi István (Parsifal) (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A jó Wagner-előadáshoz nem elég pusztán énekelni, ezt tágabban értve úgy is mondhatjuk, hogy a jó zenei produkció kevés ahhoz, hogy maradéktalanul elégedettek lehessünk. Ezt még akkor is fenn kell tartanunk, ha hallhatunk olyan kiválóan előadott muzsikát, amely időlegesen elfeledteti minden más hiányérzetünket. Idén húsvétkor így történt.

Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések