Vágyak, bűnök és ítéletek

2015. december 14.

…avagy egységes oltárkép Puccini Triptichonjából. FÜLÖP KÁROLY írása a december 12-i bemutatóról

A hercegnő és Angelica: Komlósi Ildikó és Létay Kiss Gabriella (fotó: Magyar Állami Operaház)

A hercegnő és Angelica: Komlósi Ildikó és Létay Kiss Gabriella (fotó: Magyar Állami Operaház)

Egyszer volt, hol nem volt… Egyszer, és nem többször! Érthetetlen, hogy a színház kidolgoz egy hangsúlyozottan egységes produkciót, bemutatja egy „kuriózumnak számító” premieren, majd a továbbiakban csak darabjaira szedve tartja műsorán. Különösen sajnálatos ez a tény, mert kimagaslóan jól sikerült koncepcióról beszélünk.

Puccini Triptichonja – A köpeny, Angelica nővér, Gianni Schicchi – a zeneszerző életművének, s egyszersmind a teljes operairodalomnak különleges darabja. Három különálló mű, melyek színrevitelekor mindig felvetődik a kérdés, mi is köti össze őket; hogyan lehet megteremteni a három egyfelvonásos összhangját, hiszen látszólag nagyon is különbözőek: a Szajna-part sötétjében játszódó drámai grand guignol, egy – a fiát elvesztő Szűz Mária szenvedéstörténetét is megidéző – szakrális szimbólumokra épülő misztériumjáték és egy harsány színekkel is operáló, vérbő komédia. A különbözőségek ellenére mégis meg lehet találni a kapcsolódási pontokat: nem véletlen a szerzői szándékot kifejező egységes Triptichon (Il Trittico) cím. A szárnyasoltár mindhárom képe emberi vágyakról, elvesztett illúziókról, bűnökről és ítéltekről, bűnhődésről szól, s mindháromban a cselekmény alakulásának meghatározója egy-egy gyermek: az elsőben a gyermek halála, a másodikban maga a gyermek az elkövetett „bűn”, a harmadikban pedig a boldogulás reménye. Utóbbiban a rendezés picit meg is emeli jelentőségét, így a koncepció még erősebbnek tetszik. Ráadásul a zenetörténeti elemzések Dante Isteni színjátékának Pokol-Purgatórium-Paradicsom hármasságával hozzák párhuzamba Puccini koncepcióját.

A köpeny: Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Gábor Géza és Fekete Attila (fotó: Magyar Állami Operaház)

A köpeny: Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Gábor Géza és Fekete Attila (fotó: Magyar Állami Operaház)

Mindezek után milyen is Anger Ferenc rendező és Zöldy Z Gergely látványtervező oltárképe a három darabhoz? Az Opera magazin beharangozó cikkében Kenesey Judit dramaturg a koncepció kapcsán kiemeli, hogy a három egyfelvonásos összhangját ezúttal a közös díszlet teremti meg. A kilencvenes években két széria is futott a Triptichon operáiból, talán még azt is mondhatjuk, hogy egyik-másik darab színpadképe tetszetősebb volt a mostaninál, de mindkét sorozatban nagyon eltérő látványvilágot képviselő produkciók kerültek egy estén színpadra. Ez a probléma mindig is nyugtalanított, most fokozott kíváncsisággal és az előzetes látványtervek ismeretében ültem be a nézőtérre a premier estéjén. Meg kell mondjam: a látvány várakozáson felül meggyőzött – sajnálom, hogy a koncepció érvényességét a premierközönségen kívül mások nem, vagy csak kétszeri nekifutásra élvezhetik. Zöldy Z Gergely színpadának három fontos eleme egy dobogóra emelt központi rész, egy – a színpadon körbefutó – emelvény és a háttér. A köpeny esetében az emelvény árkádsora a folyó hídját, a rakpart félreeső zugát formázza, középen Marcel (Michele) lehorgonyzott bárkája, fönt kávéház és utcarészlet: pad, lámpa, jelzett házak. Mindhárom darabban a háttérből derül ki, pontosan merre is járunk: itt a Notre-Dame homlokzatának részletét láthatjuk a távolból, vagy mintha egy párizsi utcai festő alkotása lenne. A rakparton várakozó hajó neve: Santa Maria. Ezt a feliratot olvashatjuk az Angelica nővér díszletének ugyanazon részén; Marcel hajója már Rouen felé vette az irányt, a főnök talán börtönben. Ahol az imént hajót láttunk, most dús kertecske zöldül, ahonnan lépcsősor vezet az emelvényre, ami ezúttal egy kolostor kerengője – amint azt a háttérben színesen rikító vitrázs is jelzi. A kolostor neve: Santa Maria, a felirat egyben a nézőt is mindvégig emlékezteti az anyai fájdalom kapcsán Szűz Mária és Krisztus történetére.

Gianni Schicchi - jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

Gianni Schicchi – jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

A Gianni Schicchire a Santa Maria felirat már kissé megkopott, Buoso Donati házában járunk, a háttér szerint Firenzében. Középen egy gigantikus ágy – egyben ravatal is. Az árkádsor most a firenzei villa drapériával díszített belső terévé válik, hátul mintha az Operaház régi színpadi függönye osztaná a teret, s egyben azt üzenné: itt minden csak színjáték, a Donati család minden megnyilvánulása őszintétlen, hamis. Minden csak megjátszott, csalás és színlelés. Csak a kivételes személyiségként ábrázolt Schicchi lát át ezen, és maga is csalóvá válik, ő maga is a színjáték része, sőt kiagyalója-rendezője lesz, hogy leánya boldogságát biztosíthassa.

Ebben a keretben játszódik mindhárom Anger Ferenc rendezte kisopera. Az előzetes várakozásokkal ellentétben meglehetősen hagyományos rendezésnek, egyértelmű cselekményvezetésnek lehettünk tanúi, az Angertől korábban megszokott merész képzettársítások, párhuzamok most kevésbé, illetve finomabban lettek kidolgozva. Fantáziáját talán csak a Schicchi komédiájában engedte el – véleményem szerint ott ez jobban bele is fér(het). A köpenyben az igazi dráma a hajón játszódik, ennek megfelelően a színpad középterében zajlanak a legfontosabb események, amint azt a díszlet meghatározza. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szerelmi háromszögön kívül Puccini ábrázolt még néhány tragikus sorssal terhelt miniportrét, s ezek kibontása Angernek igen jól sikerült. Sőt, a kisemberek tragédiáját ellenpontozza is, így erősebben ábrázolva sorsuk kegyetlenségét: miközben Henri (Luigi) az egysíkúan elfogyó élet fájdalmáról énekel, amíg a rakodómunkások cipelik föl-le a nehéz bálákat, a közeli kávéházban elegáns hölgyek kevergetik illatos kávéjukat. Georgette és Henri titokban lopott szerelmi kettőse közben a háttérben egy padon csókolózó fiatal pár fesztelen nyugalma kelt figyelmet.

Angelica nővér - zárójelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

Angelica nővér – zárójelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az Angelica nővérben már nehezebb a figurák egyéniségének bemutatása, pedig a darab felépítése hasonlít A köpenyére: itt is jelentős a zsánerképekben megnyilvánuló apró jelenetek, sorsok üzenete, de a rend egyenruhája megnehezíti a szereplők felismerését. Egy-egy esetben a hangkarakter szerencsésen segíti az azonosítást, illetve egy-egy szerep jelentősége okán jobban figyel a néző, például a felügyelő nővérre vagy Genovévára. A nyitóképben nagyon emberi a két, késve érkező nővér egész napi fegyelmet megbontó pajkos játéka, meglepő a hercegnő-nagynéni majdnem a mából – talán a hatvanas évekből – előbukkanó alakja, már-már civil megjelenése. Mintha egy kicsit emberibb vonásokat kapott volna – vagy még embertelenebbet: ha jól láttam, egy láncon kisfia portréját adta át Angelicának.

A köpeny - jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

A köpeny – jelenet (fotó: Magyar Állami Operaház)

A legfurcsább ötletek – mint említettem – a Gianni Schicchibe jutottak. A színpadi emelvény ezúttal a Donati-ház enteriőrje, emeletén kisebbfajta Uffizi-képtár, híres festmények némileg átalakított repróival. A medve időről időre visszatérő vendég az Operaház színpadán, a mostani – emlékezetem szerint – a legnagyobb. A színpad közepét uraló hatalmas ágyon fekszik Buoso Donati letakart holtteste, a rokonság tagjai az emelvény magasából, a színpadi függöny nyílásából siratják, „színház az egész világ” – ugyebár. Gyönyörű, reneszánszot idéző színes jelmezek, kívülálló csak a gyermek, Gherardino vörös, a kor jellegzetes fejfedőjét kiváltó baseballsapkájával. A gyermek egyszer csak lerohan a halott ágyához, és ami ekkor történik, csak félve írom le, és nagyon bizonytalankodva… Bebújik a halott takarója alá, ott izeg-mozog jó ideig, s biztosan nem jól láttam, de minimum félresejthető dolgokat mívelt ott, majd kisvártatva előbukkant egy plüss játékmacival. Hogy esetleg az öreg Buosónak életében milyen titkai lehettek a gyermekkel, azt feltételezni sem merem. Viszont a plüssmaciban találja meg a végrendeletet Rinuccio, s kezdődik valójában a történet, aminek végén kipukkan a három lufi: gazdára talál a legjobb öszvér Toscanában, a signai malom és a firenzei házikó is. Ehhez azonban újra kell végrendelkezni: lekerül a lepel (takaró) szegény Buosóról, aki ezúttal egy hatalmas méretű plüss barnamedve. Shicchinek ezek után át sem kell öltöznie igazán: a maci takarásából diktálja a hamis, azaz a végül is érvényes testamentumot.

Gianni Schicchi - középen a címszereplő: Kálmán Péter (fotó: Magyar Állami Operaház)

Gianni Schicchi – középen a címszereplő: Kálmán Péter (fotó: Magyar Állami Operaház)

Mindhárom darab remek fő- és karakterszerepeket kínál, s ezen az estén igazán elégedettek lehettünk a kiosztásukkal. A köpeny Marcel (Michele) szerepében beugrással mutatkozott be Szemerédy Károly, aki erőteljes, kifejező hangon ábrázolta a megcsalt férj drámáját. Az énekes kora miatt kissé átalakult a szerelmi háromszög motivációs képlete, de a tragédia így is mélyen átélhető maradt. Sümegi Eszter és Fekete Attila a színház fontos művészei, ezt ezen az estén is bizonyították. Az igényesen kidolgozott produkció mellett azonban mindkettejüknek érdemes odafigyelniük, hogy az előadásmód szenvedélyessége ne eredményezzen itt-ott vokálisan megkérdőjelezhető momentumot, valamint Sümegi Eszternek mindvégig ügyelnie kellene arra, hogy Georgette-et játszik, nem Toscát – erről időnként láthatóan megfeledkezik. Az Angelica nővér címszerepében csodálatosan énekel és játszik Létay Kiss Gabriella, a hang sötétítésén túl más kifogást nemigen találni produkciójában. A hercegnővel való találkozása során kemény és határozott, majd a kisfia halálhírére összeomlik: fájdalmas sóhaja megejtően szép, egyetlen hanggal eléri a közönség részvétét. Komlósi Ildikó hercegnője hangilag kiváló, ami a figurát illeti: Komlósi színészi tehetségéből telik a kimért és fölényes magatartás, a szenvtelenség – majd picit talán a részvét – érzékeltetésére is. Kár, hogy a rendező lemondott a hercegnői megjelenés külsőségeiről, markánsabb megjelenítéséről. A Gianni Schicchi címszereplője Kálmán Péter, a szerepnek régóta birtokosa, méltán. Talán csak a monológjának végét mondhatnám vokálisan kevésbé sikerültnek. Lauretta szólamát Sáfár Orsolya énekelte tisztességgel, de kevés eredetiséggel, Rinuccióként pedig a figurát korban némileg már túlhaladt Balczó Péter volt biztos támasza a produkciónak: mindvégig intenzív jelenléte hangsúlyossá tette a szerelmes fiatalember alakját, Schicchit dicsőítő Firenze-himnuszának vége viszont sajnos nem szólalt meg a várt emelkedettséggel. A karakterszerepek alakítói közül kiemelendő A köpeny Csuka szerepében Szerekován János – aki a Schicchiben Gherardo is volt; Szarka néniként és a Schicchiben Zita anyóként Wiedemann Bernadett; Szüle Tamás, Busa Tamás, valamint Farkasréti Mária, aki az Angelica nővérben a Tanító nővér szerepét is játszotta.

Gianni Schicchi - jelenet, elöl: Kálmán Péter, Sáfár Orsolya, Balczó Péter és Wiedemann Bernadett (fotó: Magyar Állami Operaház)

Gianni Schicchi – jelenet, elöl: Kálmán Péter, Sáfár Orsolya, Balczó Péter és Wiedemann Bernadett (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az énekkar, a gyermekkar kimagasló teljesítményt nyújtott, akárcsak a Kesselyák Gergely vezényelte zenekar. Különösen A köpeny esetében figyeltem fel számomra eddig ismeretlen, új árnyalatokra. A köpeny sötét tónusú tragikumát, az Angelica nővér misztikusba hajló révületét és a Gianni Schicchi pazar zenei humorát, sziporkáit egyaránt sikerült kibontakoztatnia, megszólaltatnia a zenekari hangzásban. Mindhárom opera jelentős sikert aratott külön-külön is, többszöri függöny előtti tapssal, végül az est valamennyi közreműködője együtt örülhetett a közönség ovációjának. Sajnos csak egyszeri este volt; aki most elmulasztotta, mélyebben átélheti az arany forrás három estéjének lekésését, amiről az Angelica nővérben esik szó. Jó ideig nem lesz újra látható.

Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések