Üres csillogás

Giuseppe Verdi Rigolettóját közvetítette HD-adásainak sorában a Metropolitan Opera. Az előadást ÁDÁM TÜNDE nézte meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban

Úgy indultam neki ennek az előadásnak, hogy vagy nagyon jó lesz, és kikezeli a Rigoletto-csömörömet, vagy súlyosbítja azt, és akkor talán hosszú időre szakítok a darabbal.

A mantuai herceg: Piotr Beczała
A mantuai herceg: Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Voltak pozitív előjelek: a beharangozó képek és videó-előzetes határozottan érdekesnek mutatta a Metropolitan új produkcióját. Élőben aztán kiderült, hogy úgy jártunk, mint oly sok hollywoodi filmmel: az ajánlója jobb, mint maga a film… Pedig az első felvonásban előremutató megoldásokat találtunk, mi több: sikerült színpadilag kezelni néhány, az operaműfajból következő sutaságot. Mire gondolunk? A (romantikus) operahősök leginkább áriában szeretik elmondani örömüket-bánatukat, és ehhez a rendezők gyakorta egyedül is hagyják őket a színpadon, hogy zavartalanul kifejezhessék magukat. A néző elfogadja, hogy jobb híján hozzá beszélnek, és napirendre tér a felett, hogy a szereplő magában beszél. Ám ezúttal (nem volt véletlen az iménti filmes hasonlatom) Rigoletto első monológját a bárpultnál iszogatva adja elő a pincérnek, aki – mint amerikai filmek tucatjaiból tudjuk – mindenkor a legjobb hallgatóság. Gilda pedig naplót ír, ezzel a kézenfekvő megoldással áthidalható a probléma. De aztán elfogy az ötlet (vagy ki tudja?), mert a herceg a második felvonás elején már legfeljebb a nézőt szórakoztatja áriájával a szerteszét heverő (és alvó) udvaroncok között, és később Rigoletto is magában örül feltételezett diadalának a herceg holttestére várva. Tévedés ne essék, nem az a baj, hogy az operaműfaj megszokott konvencióit nem rúgja fel a rendező, Michael Mayer –  ezt senki sem várta tőle. Ám a felemás megoldással leleplezi ezeket, így az első felvonás ötletei után várnánk a folytatást, de nem kapunk semmit, a rendezés ellaposodik, unalmassá válik, és a Rigoletto célja és értelme ezúttal sem lesz más, mint hogy a címszereplő bariton térden állva, karját széttárva fejezze be a nagyáriáját.

Rigoletto: Željko Lučić
Rigoletto: Željko Lučić (fotó: Ken Howard)

Pedig komoly munka van benne, ebben biztos vagyok, Mayer például figyelmet fordított arra, hogy Monterone alakját hitelessé tegye az általa választott korban – és nemcsak ott: manapság egy lány tisztessége miatt aligha csapna egy apa ekkora felhajtást, kivéve talán akkor, ha az az apa például egy arab sejk, mint esetünkben.

Ám a Rigolettót megrendezni nehéz. A közelmúltban két tehetséges magyar rendező is megpróbálkozott vele, több-kevesebb sikerrel. Alföldi Róbert előzetes felvetései ígéretesek voltak, ehhez képest meglepően kevésre jutott a gyakorlatban, szomorúan szemléltük a végeredményt; Schilling Árpád munkája pedig számos részeredménye mellett sem győzött meg arról, hogy ez volna az a Rigoletto, amelyre vártunk. Azonban egyikük sem feledkezett meg egy nagyon fontos dologról: nevezetesen arról, hogy apa és lánya viszonyáról, kapcsolatáról valamit mondjanak a nézőnek. A Met új produkciójának egyik legsúlyosabb hiányossága, hogy vagy nem akar, vagy nem tud semmit bemutatni e két főhős kapcsolatáról, és akkor azon már nem lepődünk meg, hogy a herceg alakja sem mutat erős kontúrokat, mondjuk úgy, a szokásosat hozza. Márpedig a második felvonás elejével egy magára valamit adó rendezőnek kezdenie kell valamit, mert a herceg vagy egy playboy, és akkor ezt az áriát nem énekelheti el komolyan (vagy egyáltalán), vagy kissé összetettebb személyiséget kellene adni neki.

De mindezektől még békésen elviseltük volna a produkciót,  legfeljebb megállapítjuk, hogy ezúttal sem nem váltották meg a világot a Metben. Ám az előadáshoz új angol (majd annak nyomán magyar) felirat is készült, amely huszadik századivá óhajtja változtatni az opera nyelvezetét – a nélkül persze, hogy az eredeti olasz szövegen változtattak volna. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló a Las Vegas-i helyszínből és a  hatvanas évekből, Frank Sinatrából, hogy az új premier az amerikai nézőknek készült, akik értik, veszik a lapot, és vélhetően élvezik is, akkor itt már nem lehet kétségünk, hiszen az ő nyelvükhöz is igazították a darabot. Bármit énekelhetnek az énekesek olaszul, ha a fejük fölött vagy a lábuk alatt egészen más tartalmú és nyelvezetű sorokat olvas lelkesen a nagyérdemű. Néha komolyan eltöprengtem rajta, hogy vajon az olasz szöveget jól ismerő, és ennek megfelelően megszólaltató művészek vajon tisztában vannak-e vele, hogy miként fordítják (ferdítik?) szavaikat? Nyilván menő és modern is, ha a herceg a kvartettben azt találja mondani Maddalénának, hogy „a szerszáma már bemelegedett”, csak sajnos a modernség mindösszesen ennyi, és talán még az, hogy félmeztelen rúdtáncos kelleti magát az utolsó felvonás elején – ennyi már elég is a publikumnak, hogy lelkesedjen, a konzervatívabb tábornak meg, hogy felháborodjon.

Gilda és Rigoletto: Diana Damrau és Željko Lučić
Gilda és Rigoletto: Diana Damrau és Željko Lučić (fotó: Ken Howard)

Nem ezen kell felháborodni. Ha lefordítanak egy librettót és maivá teszik, majd az énekesek azt adják elő, akkor világos a képlet: egy szövegváltozat van, néző és előadó számára is. Itt azonban két szöveg fut párhuzamosan, és ezek helyenként tökéletesen ellentétes tartalommal bírnak. Azt értem, hogy a Metbe érkező nemzetközi sztárok nem fogják szleng-angolul megtanulni a Rigolettót (miért is tennék?), de akkor hagyjuk a béna feliratokat is, és rendezzük meg úgy, hogy szövegtől függetlenül hiteles legyen az áthelyezett cselekmény.

De mondtam már, a célközönség nem mi vagyunk, itt Európában, hanem az a sok-sok New York-i, akinek már a Las Vegas városnév említése is felidéz valami olyat, amihez amerikainak kell lenni, esetleg olyan amerikainak, aki számára az ottani hatvanas évek ezt a világot jelentik (mert számunkra, Európában egészen mást idéz fel ez az évszám). A díszlet erre tesz rá még pár lapáttal: impozáns kaszinóbelső, kártya- és rulettasztalok, ahogyan (mi) a filmekből ismerjük. Más kérdés, hogy a díszlet (Christine Jones) ezen kívül sok mindenre nem alkalmas, például Gilda elrablását csak úgy sikerül megoldani, hogy Rigolettót betaszajtják az egyik liftbe, majd a másikon lehozzák a lányt és Giovannát (nem tudni honnan, mert a lakásuk a liftnél véget ér), hogy aztán a liftben leütve heverő alkalmazott láttán a címszereplő a megfelelő következtetésre juthasson.

Gilda: Diana Damrau
Gilda: Diana Damrau (fotó: Ken Howard)

A középső felvonásban voltaképpen feleslegessé válik a kaszinó-díszlet, legalábbis a Gilda–Rigoletto-duetthez már nem sokat tesz hozzá. Igaz, ez a duett olyan erős, hogy teljesen mindegy, hol éneklik el, ha jól csinálják. A fináléban újabb bárszerű építmény, ezúttal  Sparafucile hajléka, ahol minden további esemény lejátszódik, és amely nem nélkülözheti a bérgyilkos SPARFUC feliratú, nevadai rendszámú autóját (szigorúan a hatvanas évekből kölcsönzött modell!). Naná, hogy a csomagtartóban kell elrejteni a halottnak hitt Gildát. Több meglepetés nincs, ez a Rigoletto is csak úgy végződik, mint másik ezer már korábban. Leszámítva talán a harmadik felvonás feltűnő bakiját: ha Rigoletto és Sparafucile Gilda jelenlétében társalog a megbízásról, vagyis a bérgyilkos látja a lányt, megölésekor pedig jól megnézi az arcát, mielőtt zsákot húz a fejére, akkor nyilván látnia kell, hogy ez ugyanaz a lány, és vagy nem öli meg, vagy gondoskodik róla, hogy az apja ne láthassa a hulláját. Biztosan csak sok bűnügyi sorozatot láttam, és azért kötözködöm, de ha egy probléma nincs benne a darabban, viszont  van benne elég másik, akkor ne tegyünk bele újabbat.

Érdekes, hogy a jelmeztervezőt (Susan Hilferty) is csak a Las Vegas-i vonal inspirálta, így a herceg szmokingja és a férfikar csillogó-tarka mellényei-zakói mellett Gildáról annyi jutott eszébe, hogy legyen kékben (tud valaki olyat, ahol nem kék a ruhája?), Rigoletto átlagos, középkorú, pulóveres apuka-fazon, és legalább nem feltűnően púpos, Sparafucile kellőképpen alvilági figura, Maddalena meg egyszerűen bordélyból szökött lány képében lép színre.


Ha mégis kellőképpen értékelni akarjuk az előadást, akkor forduljunk a rádióhoz, itt ugyanis nem zavar a felirat, amelyre igyekeztünk nem odanézni, de sajnos mindig bevillant előre, hogy vajon e helyett mit fognak most kiírni, hogy kellőképpen modern legyen? – így aztán az olvasás elterelte a figyelmünket a tulajdonképpeni produkcióról.

Pedig az opera zenei része igencsak meggyőző, garancia erre egyrészt a fellépők névsora, másrészt a tény, hogy Željko Lučić és Diana Damrau messze nem az első közös Rigolettójukat éneklik, például egy drezdai DVD is tanúskodik erről. Piotr Beczała pedig azon (csekély számú) tenorok közül való, akik nemcsak bátran nekivágnak a herceg szerepének, hanem sikerrel abszolválják is azt. Róla is elmondhatjuk azonban, hogy az Ella mi fu rapita-ária a kevésbé sikerült része a szerepnek, amiért okolhatjuk a szerzőt, az énekest, de arra a következtetésre is juthatunk, hogy mivel nem gondolták át a jelenetet, nem találták ki a figurát, ezért a vokális megvalósítás is bizonytalanabb. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy a hangszínt mennyire találjuk vonzónak – személy szerint hallottam már szebb hangon megszólaltatott herceget, elismerés illeti azonban azért a lezserségért, természetességért, amellyel mozog a színpadon, hitelessé téve a figurát.

A mantuai herceg: Piotr Beczała
A mantuai herceg: Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Diana Damrau egyszerűen csak nagyon jól énekel. Hogy ez egyszerű volna? Aligha. Impozáns fölénnyel veszi a szerep nehézségeit, mondhatni könnyedén. Ugyanakkor elboldogul a fiatal és éppen szerelembe esett leány megformálásával is, mindezt úgy, hogy nem játssza túl azt.

Željko Lučićot 2004 májusában köszönthettük Budapesten – akkor talán még csak üldözte a világhír, azóta viszont utolérte. Akkor a Parasztbecsület Alfióját és a Bajazzók Tonióját énekelte a Zeneakadémián, de ennyi elég volt ahhoz, hogy a jelenlévő közönség lelkesen ünnepelje, és vélhetően visszavárja főszerepben is. Ha nem is életnagyságban, de legalább a képernyőn visszatért hozzánk (is), és Rigoletto szerepében újra elkápráztatott minket.

Sajnos a rendezés fentebb említett problémái hiányérzetet hagynak bennünk, amit az árnyalt vokalitással megszólaltatott főszerepek csak valamelyest tudnak kompenzálni, de teljesen pótolni nem, ráadásul a feliratok újítása folytán még ez az élvezet sem lehet teljes. A végeredmény összességében megint csak annyi, hogy sok munkával született egy új produkció, amelyhez hasonlót már láttunk ezret, ami meg új benne, azt tudtuk volna nélkülözni.

Kvartett
Kvartett (fotó: Ken Howard)

Egyebekben a mellékszereplők is megfelelnek az elvárásoknak: Štefan Kocán és Okszana Volkova alakítják a bérgyilkos testvérpárt, Robert Pomakov az arab sejkké avanzsált Monterone gróf. Marullo, Borsa és Ceprano alakítóit Renée Fleming kérdezgeti a szünetben, amit csak azért emelnék ki, mert úgy tűnik, a Metben nemcsak a szereplők kiválasztása fontos, de azzal is foglalkoznak, hogy a produkció szerves és nélkülözhetetlen részének érezhessék magukat.

Meglepetésre a karmestert ezúttal nem Fabio Luisinak, nem Marco Armiliatónak, hanem Michele Mariottinak hívták. Az ifjú karmester kézben tartotta az előadást, amennyire egy közvetítésből megítélhető, így mind a zenekar, mind az énekkar hozzájárult az este zenei sikeréhez. Hogy mégsem távoztunk kitörő örömmel a nézőtérről, az már nem rajtuk múlott.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera