Ünnep

2013. június 25.

Marton-gála a Magyar Állami Operaházban, 2013. június 18. KONDOR KATA írása

Marton Éva és férje, dr. Marton Zoltán a díszpáholyban

Marton Éva és férje, dr. Marton Zoltán a díszpáholyban

Nem szokványos előadásra érkeztünk június 16-án az Operaházba. Természetesen egy gálaműsor sosem szokványos előadás, nem csupán azért, mert általában valamilyen alkalom, évforduló vagy hasonló esemény okán rendezik meg, hanem mert az eredeti környezetükből kiragadott műrészletek esetében szükségszerűen másra figyelünk, mint szoktunk: a program összeállításától függően ez lehet a szerző, az előadó vagy bármilyen további összekötő kapocs az áriák között. Mindez természetesen a jó műsorösszeállítású gálák esetében igaz; ám sajnos gyakran lehetünk tanúi „énekeljünk minél több slágert” típusú előadásoknak is.

Marton Éva születésnapi gálája több szervezőelvre is épült: egyfelől rávilágított a művésznő pályájának változatosságára, hiszen a részletek jellemzően az általa énekelt darabokból kerültek ki, ugyanakkor a fellépőkön keresztül egyszerre kívánta őt bemutatni sikeres tanárként a növendékei szerepeltetésével, és világsztárként, akinek a köszöntésére a múlt és a jelen operaszínpadainak nagyjai is eljönnek. Előbbieket Grace Bumbry képviselte, utóbbiakat – Magyarországon először – Jonas Kaufmann.

Orendt Gyula és Pataki P. Dániel

Orendt Gyula és Pataki P. Dániel

Több okunk volt tehát arra, hogy ne a szokásos elemző-kritikus énünkkel üljünk be az előadásra. Egy ünnep, rendkívüli énekesnőnk köszöntése eleve nem az az alkalom, amihez ilyesfajta attitűd illene, és ezt az érzésünket erősítette magának a gálának a lefolyása, ami nem pusztán művészi eseményként ment végbe, hanem személyesebb hangvételű, kicsit érzelmes ünnepléssé alakult. Ünnepelt mindenki, ünnepelte Marton Évát, ünnepelte a régi és jelenlegi nagyságokat, és szerencsére a fiataloknak is jutott az ünneplésből. Nézzék el tehát az olvasók, ha a következő sorok elsősorban nem arról fognak szólni, hogy ki fogott meg szépen egy hangot valamelyik áriában, vagy rontott éppen ugyanott, hanem a gála szellemiségéhez illően egy kicsit személyesebb, benyomásokon alapuló írást fognak kapni. Óvakodnánk ugyanakkor az efféle alkalmakról szóló beszámolók két szélsőségétől, a túl szentimentális, vagy éppen a túlságosan cinikus, az ünnep dekorációit erőszakkal lefejtő és az esetleges visszásságokat megmutató magatartástól.

Először a fiatal énekesekről! Különösen okunk lehetett az örömre: egyfelől amiatt, hogy végre ismét Magyarországon hallhattuk az utóbbi években leginkább külföldön éneklő Orendt Gyulát (habár a szemfüles koncertlátogatók alkalmanként szerencsére találkozhattak vele idehaza, és egy internetes rádióadó jóvoltából egy londoni Ruszalka-előadásban is hallhattuk, ahol a fiatal énekes a nemzetközi hírű partnerek méltó társaként állta meg a helyét). Most sem okozott csalódást, habár a nagy Verdi- és Wagner-szerepek előadásához feltehetőleg jót fog tenni, ha érik még egy kissé a hang (a művész még harminc éves sincs!), de szép színű baritonja és érzékeny, kulturált szólamformálása már most örömet okozott.

Az este másik kiemelkedő fiatal tehetsége Vörös Szilvia volt. A figyelmesebb zenekedvelők számára az ő nevének sem kellene ismeretlenül csengenie, de gyanítom, hogy az operalátogatók széles köre most figyelt fel rá először. Még fiatalabb művészről van szó, mint az előző esetben, éppen végzős operaszakos, és eddigi koncertjein elsősorban szép, sötét hangját ismertük meg. Most kiderült, hogy más is van a tarsolyában, biztosak a magasságai, így személyében feltehetőleg biztosítva van nagy drámai mezzoszopránjaink utánpótlása. Persze egyelőre ő is inkább lehetőség, mintsem teljesen kész művész – de valljuk be: van nagyobb öröm, mint fiatal énekeseinkben már most meglátni az esetleges későbbi nagyság előjeleit?

Rácz Rita

Rácz Rita

A tanítványok közül még Pataki P. Dániel és Rácz Rita lépett fel. Őket már többször hallhattuk, így szerencsére nem az itt elhangzott néhány ária alapján kell véleményt alkotni róluk. Érzésem szerint nem a legjobb formában voltak, amit persze a megilletődés számlájára is lehet írni, de az is elképzelhető, hogy egyszerűen jobban érzik magukat, jobban tudják hangsúlyozni erényeiket színpadi környezetben, egy komplex előadásban, mintsem a gála kissé életidegen miliőjében, hiszen köztudottan mindkettejük erőssége a színészi véna.

Felméry Lili és Apáti Bence

Felméry Lili és Apáti Bence

Volt még egy balett-részlet, amelyről még az áriáknál is kevésbé írnék bármilyen kritikai észrevételt, hiszen balettkritikus nem volnék; csupán annyit, hogy a benne szereplő két művész, Felméry Lili és Apáti Bence méltón képviselték az Operaház társulatának azt a részét, amelyik az ünnepelt személyéből adódóan kevésbé tudott részt venni a jeles alkalmon. Volt továbbá műsorvezetés, amelyből sok fontos információt megtudhattak azok, akik eddig nem elég jól ismerték Marton Éva pályáját (a fiatalságnak is vannak hátrányai…), ám ez nem tudta teljesen ellensúlyozni a konferálás egyes esetlenségeit (amelyekre részletesen nem térnék ki; személyes kedvencem „A sztártenorok is megvoltak” mondat volt).

És ezzel elérkeztünk a gála legizgalmasabb részéhez, azokhoz a fellépőkhöz, akik miatt a legtöbben – a Marton Éva személye iránti tisztelet mellett is – jegyet váltottak. Van abban valami megható, amikor idős énekes-nagyságok állnak színpadra, különösen, ha olyan kivételes valaki az, mint Grace Bumbry. Sokan nem hallhattuk őt már fénykorában, csak a felvételei alapján csodálhatjuk, de valamit mégis képes visszahozni a régi időkből, és bármilyen közhelynek is hangzik, azt éreztük, hogy ha sok idő is telt el, ő azért ugyanaz, aki valaha volt. Pedig nem énekel semmi különöset: a My Way kultikus pozíciója ellenére sem a zeneirodalom csúcsa, a másik szám pedig inkább kellemes, hangulatos darab, mintsem hogy sokat lehessen benne mutatni, és mégis: talán a hozzá közel álló zenei világ előadásából fakadó hitelesség, talán a személyiség varázsa – vagy saját várakozásaink csapdája? – az, ami ilyen erőssé teszi a produkciókat.

Grace Bumbry

Grace Bumbry

A másik világsztár, felvételek alapján sokak várva várt kedvence, Jonas Kaufmann volt. Napjaink egyik legnagyobb énekese még sosem lépett fel nálunk, bár a neve már többször felmerült egy-egy előadás kapcsán. Nyilvánvalóan megalapozottabb véleményt tudnánk mondani róla, ha teljes produkcióban láttuk volna élőben, ám hangjának, előadásának, lényének néhány értékére így is felfigyelhettünk. Az egyik különlegesség, hogy az énekes a gála-környezet ellenére is mennyire komplex alakításra képes. Persze ebből a szempontból jó volt a darabválasztás is, hiszen mind a Chénier-ária, mind a Lohengrin-részlet tulajdonképpen elbeszélés, és Kaufmann éppen ehhez alkalmazkodott: előbb az ideál-világ és a való ellentétét mesélte el nekünk, kicsit később pedig a csodálatos mondát, és ha úgy vesszük, a harmadik részlet is kapott egyfajta cselekményt az előadás körülményeiből fakadóan (de ne szaladjunk ennyire előre!). Az énekes minden tipikus operai manír nélkül, egyszerűen a hangjával tárta elénk mindazt, ami a művekben megjelenik, nekünk pedig csak engednünk kellett, hogy vigyen magával, megmutassa, miről is szólnak ezek a részletek. És ami igazán különleges, és valóban az élő előadás varázsa: a Grál-elbeszélés elején olyan varázslatos pianót énekelt, közben persze tökéletesen érthető szöveggel és kifejezéssel, mintha valóban egy ködből kibontakozó vár jelent volna meg a szemeink előtt.

Mégsem csupán a kiváló művészi teljesítménytől volt emlékezetes Kaufmann ittléte. Egy hagyományos kritikába valószínűleg nem férne bele az énekes emberi oldalának méltatása, ám egy beszámolótól talán ez sem idegen. Be kell vallanom, némi aggodalommal tekintettem a művész fellépése és az iránta mutatkozó nagy érdeklődés felé. Nem fogja-e a nagy tenorista Magyarországra érkezésének fontossága elhomályosítani az esemény valódi célját? Nem fogja-e elvonni a figyelmet az ünnepeltről?

Jonas Kaufmann

Jonas Kaufmann

Aggodalmamat némiképp alátámasztotta, hogy az estre a jegyek Kaufmann nevének kihirdetése után fogytak el villámgyorsan, ami valamennyire megmutatja a közönség elsődleges érdeklődését. Hogy mégsem alakult ki kínos szituáció, kellemetlenség, az elsősorban a tenorista személyiségének, egyszerű, szerény és kedves lényének köszönhető. Vajon hány világsztár tudta volna ilyen természetesen áthárítani a neki szóló éljenzést a gála ünnepeltjére, hányan tudták volna ennyire visszafogni saját egójuk megnyilvánulásait? Így végül nem is tudjuk, melyik Kaufmannra fogunk jobban emlékezni: a lélegzetelállító szépséggel és árnyaltsággal éneklőre, vagy arra, aki minden visszatapsoláskor csak Marton Éva felé mutat, aki képes a térdre boruló hódoló szerepében éltetni énekesnőnket (miközben a közvetítést visszanézve azért látszik egy kis csibészes huncutság a szemében…), aki a gála minden egyes szereplőjét végigjárja, és koccint velük, aki rögtön segíteni akar, mikor észreveszi, hogy Grace Bumbry nem tud feljönni a lépcsőn, aki előadás után készséggel áll a rajongók rendelkezésére, sőt, még a Bazilikához is kimegy, és felhívja a figyelmet a magyarországi árvízkárosultak támogatásának fontosságára…

Öröm volt tehát Jonas Kaufmann jelenléte, ám volt még egy rendkívüli örömünk a gálán. A végére hagytam az est legfontosabb részét: az ünnepelt, Marton Éva fellépését. A műsorlapon nem volt feltüntetve az előadása, de azért sejthető volt, hogy ily módon is a közönség elé lép majd. És azoknak, akik már nem hallották őt pályája csúcsán énekelni, nagy meglepetést okozott: milyen szépen, hajlékonyan szól a hang, mennyire árnyalt és finom a kifejezés – mintha időutazáson vennénk részt. Megadatott nekünk, hogy egy percre hallhattuk azt a Marton Évát, akinek a fotóit egész este néztük, az aktív énekesnőt, akinek az egész világ – méltán! – a lábai előtt hever.

Marton Éva

Marton Éva

Természetesen az esten még sokan vettek részt, akik említést érdemelnének – karmester, zenészek –, de ezek után hadd fejezzem be csupán annyival: Isten éltesse, Művésznő!

Fotók: Csibi Szilvia, Herman Péter, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések