Richard Wagner: Trisztán és Izolda – az Angol Nemzeti Opera produkciója a London Coliseumban. A június 26-i előadásról KŐRY ÁGNES beszámolóját olvashatják
Nagy várakozás előzte meg az Angol Nemzeti Opera (ENO) húsz év utáni első Trisztán és Izolda-producióját. Az érdeklődést részben Sir Anish Kapoor díszletei okozták, részben pedig a produkciót rendező amerikai Daniel Kramer, aki augusztustól a társulat művészeti vezetője lesz. Őszintén szólva én főleg a hőstenorra, Stuart Skeltonra, továbbá a zenekar teljesítményére voltam kíváncsi. Wagner operáiban a zenekar nagyon fontos szerepet játszik; az Angol Nemzeti Opera Zenekara a lehető legjobb felkészítést kapta, amikor az 1970-es és 1980-as években a nagy Wagner-karmester, Sir Reginald Goodall tanított be és vezényelt több Wagner-operát a társulat élén. Én nagyon szerencsés voltam, ugyanis akkor találkoztam először Wagner muzsikájával, amikor az ENO egyik csellistájaként a Ring-ciklust, a Trisztánt és a Parsifalt játszottam Sir Reginald egyedülálló irányításával.
Több mint valószínű, hogy a zenekar jelenlegi tagjai közül senki sem tapasztalta meg azt a csodálatos munkát, amit Sir Reginald Wagner operáinak próbái során végzett, és Edward Gardner karmester kisgyerek volt e rendkívüli Wagner-előadások idején. Ennek ellenére a mostani Trisztán-előadást hallva örömmel jelentem, hogy Wagner nyilvánvalóan ma sem idegen az Angol Nemzeti Opera társulatának profiljától. A zenekar nagyszerűen játszott Gardner irányításával; a karmester összpontosítása és energiája dicséretre méltó.
Az ausztrál hőstenor, Stuart Skelton nem okozott csalódást. Erőteljes, de szép hangja, továbbá biztos technikája van. Trisztán szólamát könnyedén (vagyis probléma nélkül) énekli, de a partitúra iránti tisztelettel és bámulatos kitartással. Stuart Skeltont hallgatva szinte eszünkbe sem jut, hogy szerepe nagyon nehéz. Skelton Trisztánhoz illő szenvedéllyel énekel, ugyanakkor mindvégig megőrzi hangerejét. Izolda szerepében az amerikai szoprán, Heidi Melton jó partner volt volumen tekintetében, de hangjából hiányzott az a fajta szépség, ami elhiteti velünk Izolda izzó női szexualitását. Viszont ilyen nehéz szerepben a hangerő fenntartása nagyon fontos. (Megbízható beszámolók szerint a premieren Melton hangja nem győzte erővel az előadás végéig; az általam látott későbbi előadáson viszont mindvégig jó formában volt.)
A többi jó szereplő közül mindenképpen említésre méltó a mezzoszoprán Karen Cargill (Brangäne), a basszbariton Craig Colclough (Kurwenal) és a basszus Matthew Rose (Marke király). Mindegyik énekes érthetően énekelte Andrew Porter angol fordítását (noha talán Wagner az egyetlen operakomponista, akinek eredeti szövege elválaszthatatlan zenéjétől).
Sem előadni, sem hallgatni nem könnyű a Trisztán és Izoldát. Hosszú, és – a többi Wagner-operával ellentétben – nincs benne sok cselekmény. Mindössze annyi történik, hogy Trisztán és Izolda szerelmi bájitalt iszik egy hajón (első felvonás), Marke király leleplezi a szerelmespárt (második felvonás), majd a sérült Trisztán delíriumban vár Izoldára (harmadik felvonás). Wagner forrása, vagyis a középkori költő, Gottfried von Strassburg Tristan című költeménye (továbbá a még korábbi variáció Thomas of Brittany tollából) több mint negyven epizódból áll. Viszont Wagner csak három epizóddal foglalkozik, és ezeket önti gyönyörű, úttörő zenébe (beleértve a híres Trisztán-akkordot). Ez a három epizódra való szűkítés megnehezíti a rendező dolgát.
A nagy érdeklődéssel várt Anish Kapoor-díszletek elbűvőlőek, de mozdulatlanok. Kapoor három díszletet alkotott, vagyis mindhárom felvonáshoz egyet. Az első felvonásban a hajó egy háromszögletű piramis, három részre osztva. A második felvonás egy barlangban játszódik; a harmadik felvonásban pedig a vérfolyás videoábrázolása a legfontosabb tényező. Daniel Kramer követi Wagner három epizódra korlátolt hármas tagolását, de sajnos egy kicsit zavarosan, továbbá a nézőtér oldalsó szektoraiban ülők számára valószínűleg bosszantóan. Az első felvonásban a hármas tagolású színpad közepe nincs kihasználva: Izolda a bal oldali teremben van, Trisztán a jobb oldalon. Ez a tagolás nyilvánvalóbbá teszi Trisztán és Izolda pszichológiai távolságát (habár Kramer rendezésében Izolda már az opera elején szerelmes Trisztánba, és emiatt fizikailag sérti saját magát) de a nézőtér több pontjáról rosszul látni a szereplőket. Nem tudni, miért ábrázolta Kramer a szolgapárt – Brangänét és Kurwenalt – komikus figuraként, a 18. századbeli komédiákhoz tartozó jelmezekben és parókákban.
A második felvonásban a jelmezek már kevésbé komikusak, de Kramer mindvégig igyekszik a szerelmesek és a szolgák közötti különbséget hangsúlyozni, pedig Wagner zenéjéből nem következik ekkora különbség. Az sem érthető, hogy a második felvonásban miért van Trisztán és Izolda ágyhoz pántolva egy elmegyógyintézetben. És miért áll harminc vagy még több kórházi ápoló a színpad bal hátsó részén Marke monológja alatt (habár a bal oldalon ülő közönség ezt amúgy se láthatta)?
Christina Cunningham jelmezei alkalmazkodnak Kramer koncepciójához; a világítás (Paul Anderson) és a videoábrázolás (Frieder Weiss) segíti feltárulni a cselemény lélektani dimenzióit.
Kramer rendezését nem lehet tökéletesnek mondani, de a Trisztán-produkciók ritkán tökéletesek. Nagyon nehéz ezt az operát szépen, érthetően és izgalmasan megrendezni. A lényeg Wagner zenéje, és ebből a szempontból az Angol Nemzeti Opera (ENO) jelenlegi produkciója szépre sikerült.
Fotók: Catherine Ashmore / English National Opera
Tristan and Isolde, English National Opera, London Coliseum, 26th June 2016
by Agnes Kory
ENO’s first new production of Tristan and Isolde in twenty years has been eagerly awaited partly because the sets were designed by the renowned sculptor Sir Anish Kapoor and partly because the production was directed by ENO’s incoming artistic director Daniel Kramer. I for one was mostly looking forward to the singing of Stuart Skelton, a Heldentenor of distinction, and also to the orchestra’s rendering of Wagner’s score. In all of Wagner operas the orchestra is central, and ENO’s orchestra had the best possible training by the great Wagnerian conductor Sir Reginald Goodall in the 1970s and 1980s. I was fortunate to have had my introduction to Wagner while playing as a cellist the Ring cycle, Tristan and Parsifal under Sir Reginald incomparable direction.
Although most probably none of ENO’s current orchestra members experienced the Wagnerian magic of Sir Reginald, and conductor Edward Gardner was still a child during the period of those unique Wagner performances, I am glad to report that evidently Wagner stayed firmly in the ENO’s DNA. The orchestra played magnificently under Gardner whose focus and energy was exemplary during the whole performance.
The Australian Heldentenor Stuart Skelton did not disappoint. He has a powerful yet beautiful voice and solid technique. He sings Tristan with ease, respect for the score and amazing stamina. Listeners would not know that the part is extremely difficult. Skelton sings with passion but maintains his vocal strength throughout.
As Isolde, American soprano Heidi Melton offered good support in terms of vocal power but her voice lacked the kind of beauty which would suggest passionate female sexuality. However, with such a demanding part, maintaining power may be the essence. (I am told that at the first night Melton’s voice did not last the whole performance with full power; however, at the later performance which I attended Melton delivered all way through.)
The excellent supporting cast included mezzo-soprano Karen Cargill (Brangäne), bass-baritone Craig Colclough (Kurvenal) and bass Matthew Rose (King Marke). All singers delivered Andrew Porter’s English translation with excellent diction (although, arguably, Wagner is the one opera composer whose original text is inseparable from his music).
Tristan and Isolde is neither easy to perform nor to listen to. It is long and – unlike other Wagner dramas – somewhat short of action. The drama basically consists of Tristan and Isolde drinking the love potion on the board of a ship (Act One), King Marke discovering the lovers (Act Two) and Tristan’s delirious waiting for Isolde (Act Three). Wagner’s source for his libretto, Tristan by the medieval poet Gottfried von Strassburg (who in turn drew from an earlier version by Thomas of Brittany), was spread over forty or so episodes. Wagner focused on three episodes and filled them with glorious and pioneering music (including the famous Tristan chord). However, Wagner’s restriction to only three episodes of the story did not make the task of staging easy.
The much awaited designs by Sir Anish Kapoor are striking, but static. There are three sets, one for each act (that is one for each episode). In Act One the ship is presented as a triangular pyramid-like structure, divided into three sections. Act Two is played in a cave, while in Act Three a constant video projection of bloodlike flow is the most conspicuous part of the set.
Daniel Kramer’s staging is mindful of Wagner’s focus (on three episodes) but it is partly confusing, and for the audience sitting at the sides may be slightly irritating. In the first act, the middle of the stage – that is the middle part of the three-sections set – is not used. Isolde is in the left section, Tristan in the right. This division probably indicates their separation (although in Kramer’s version Isolde is already in love with Tristan, hence self-harms in anger and frustration) but it also makes it difficult to see all actions well from some parts of the auditorium. It is hard to understand why Kramer presented the pair of servants – Brangäne and Kurvenal – as comic characters in costumes and wigs belonging to 18th-century comedies. By the second act their costumes were more down to earth but Kramer’s evident desire to make the pair of lovers and pair of servants very different throughout does not seem be evident in Wagner’s music. It is also hard to understand why Tristan and Isolde are strapped onto asylum beds in Act Two and why some thirty or so hospital nurses are standing on the far left of the stage during King Marke’s monologue.
Christina Cunningham’s costumes adjust to Kramer’s concept of the characters while lighting designer Paul Anderson and video designer Frieder Weiss add magic to the story.
Kramer’s staging is not perfect but neither were any of the Tristan productions I saw over many decades. This opera is just too difficult to stage. The essence here is the music, and on that level ENO’s current production gloriously delivered.
Photos by Catherine Ashmore / English National Opera