Metropolitan-közvetítés az Urániában. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Annyit csipkelődtünk a Metropolitan kevéssé invenciózus rendezésein, hogy megérdemeltük ezt a Toscát mint annak bizonyítékát, hogy semmit nem szabad beskatulyázni. Még az erősen konzervatív ízlésű New York-i közönséget is érhetik meglepetések, miként érték is az új Tosca-színrevitel kapcsán 2009-ben. De vajon mi indíthatta arra a Metropolitan illetékeseit, hogy a legendás és klasszikus Zeffirelli-rendezést pont Luc Bondy munkájára cseréljék? Újító szándék? Vérfrissítés? Az alaprepertoár leporolása? Bárhogy is volt, sikerült vele erős indulatokat kavarni, legalábbis a visszhangokból ezt szűrhettük le – innen a távolból. Ám a közvetítésnek hála (amelyet az Urániában most ismételtek a nyári szériában), a helyszíni közönség reakcióit is érzékelhettük, és tapasztalatom szerint pontosan vették a lapot, és értették a rendezői szándékot – más kérdés, hogy utána siettek felháborodni és tiltakozni.
A másik tanulság, amellyel nemcsak az előadást nézve, hanem a szüneti beszélgetéseket hallgatva is szembesültünk, hogy Luc Bondy nem volt különösképpen meghatódva a feladattal járó megtiszteltetéstől, és nem is korlátozta magát semmiben. Amikor Susan Graham (az est házigazdája) arról faggatta, hogy milyen érzés Zeffirelli után megrendezni a Toscát, ő visszakérdezett, hogy ki is az a Zeffirelli? Válaszát humornak szánta, de közben azt is világossá tette: a nagy előd, legyen bármilyen nagy is, nem befolyásolhatja az ő munkáját, nem nyomja rá bélyegét az ő Toscájára. Persze mire idáig jutott a közvetítés, már láttunk egyet s mást, így különösebben nem lepődtünk meg.
Közben azon gondolkodtam, hogy milyen lehetőséget látott éppen a Toscában, ami miatt úgy érezte, hogy meg kell rendeznie. Azt hiszem, nem láthatott semmit, mert a Toscában voltaképp nincs mit rendezni. Ha valaki pontosan követi Puccini utasításait, színpadra teheti különösebb erőfeszítés nélkül, hiszen a Tosca történelmi jellege folytán ellenáll az aktualizálásnak (elnyomók vagy kéjencek élhetnek most is, de Napóleon aligha), ráadásul értelme sincs áthelyezni más korba. Nyilván ezért nézünk színházban és DVD-n is tucat-egyforma előadásokat, a kötelező kellékekkel, mint legyező, kanapé, véres tenorista a második-harmadik felvonásban. A dramaturgiai bukfencet rendre nem sikerül megoldani: ugyanis hőseink Scarpia és a fél rendőrség füle hallatára egyezkednek arról, hogy Tosca beszélhet-e vagy sem, színpadilag pedig fájón sikertelen a „Vittoria!” utáni kavarodás és Mario kivonszolása, ami a zenében tökéletesen benne van, mégis szerencsétlenkedésként valósul meg többnyire. Ez most sem volt másképp.
Na de vissza a témánkhoz: miért rendez valaki Toscát, ha nem különösebben izgalmas (nem a darab, hanem a feladat)? Saját válaszom erre az, hogy Bondy nem is a Toscát rendezte meg. Valójában persze a Toscából csinált paródiát, de közben az operát magát, vagy inkább a romantikus operát állította görbe tükör elé. Aligha van olyan operarajongó, aki nem nevetett még a különféle listázott szellemességeken, amelyek az operát jellemzik (Amit nem tudnánk meg az operák nélkül stb.), ugyanakkor, ha a színpadon szembesül ezekkel, a jelek szerint nem annyira boldog. Persze a Met-közönség is nevetett végig, jól hallhatóan, mert Bondy jóformán egy ziccert sem hagyott ki, amikor paródiába fordíthatja a történetet. És mégis: nem furcsa egy olyan darabon kacarászni, amelyben jóformán mindenki meghal, és felettébb tragikus módon? Ám sok mást nem tehettünk, mert a tragikumot, a katarzis lehetőségét ezúttal elvették tőlünk, helyette láthattuk szeretett műfajunkat egy furcsa tükörben, ami rádöbbenthetett arra is, hogy az operák egy jó része annyira távol van a mindennapi világunktól, hogy a színház ilyenkor nem tud (vagy nem is akar) reflektálni az életünkre. Ám menekülési lehetőségnek kiváló, ha a néző el akar szakadni a saját hétköznapjaitól. Mielőtt azonban úgy tűnne, ez értékítélet akart lenni, leszögezem: eszemben sincs ezzel minősíteni a romantikus operákat, magam is nagy rajongója lévén fontos és jó darabnak tartom a Toscát, s éppen ezért gondolom, hogy ez a rendezés akár mérföldkő is lehet a Tosca interpretációtörténetében.
Még egy fontos dolog: Bondy úgy bánik a paródiával, hogy néha voltaképpen semmit sem csinál, csak hagyja az énekeseket maguktól működni, és ez valahol ijesztő: ugyanis azt jelzi, hogy ami itt vicc, azt más előadásokban halálosan komolyan gondolják. Ám nagyon lényeges különbség, hogy bár azokon is nevetünk, meg ezeken is, de az előbbiek nem szándékosak, míg Toscájában Bondy nyilván azt kérte az énekeseitől, hogy játszanak rá kissé a manírjaikra.
Akivel könnyű dolga volt, az Marcelo Álvarez, akinek felvételeit nézve világos, hogy a karkörzés, ágálás és egyéb tornamutatványok művészetének szerves és kiirthatatlan részei. Tényleg nem bántani akarom, hiszen szimpatikus és tehetséges énekes, ráadásul Cavaradossi valóban az ő szerepe (nem úgy, mint Manrico nemrég), de tény, hogy nem a színészetére fog áhítattal emlékezni az utókor. Ám ennek most hasznát is veszi, hiszen a rendező éppen ezeket a manírokat akarja felhasználni. Egyszer majdnem elrontja különben, mert a Levéláriát olyan hévvel és olyan hatásosan énekli, hogy már-már kizökkenünk a paródiából, vissza a darab eredeti medrébe, ám amit közben motorikusan művel mellső végtagjaival, az a helyére teszi a szituációt. Nem igazi hős ez a Cavaradossi – ő is ezt mondja a szünetben, és jól érzi: csak valaki, akivel „megtörténik a történelem”.
Igaz ez a többiekre is, de legnehezebb dolga a címszereplőnek van. Nem is tudom, korábban tudatosult-e bennem ennyire, hogy milyen hihetetlenül nehéz lehet az énekesnek a színpadon énekest játszania, hogy meddig mehet el a játékban, és mennyit adhat önmagából? Nagyon könnyű túljátszani – naná, hogy itt is ez történik a paródia kedvéért, de valahogy úgy, hogy közben sosem tudjuk, vajon Karita Mattila Toscája okos és rafinált, vagy együgyű és kissé flúgos nő-e, esetleg mindezek keveréke? Mintha egy előadásba sűrítenénk az összes Tosca-sztereotípiát…
Scarpia ehhez képest elmozdul a népszerű beállítástól: nem lesz elegáns, nagyvilági férfi, csak egy ösztönlény; olyan, akivel aligha szeretnénk egy szobában maradni. George Gagnidze személyében a tökéletes szereplőt találta meg Bondy (elvileg csak beugrással, akkor még nagyobb mázli), hiszen őt már az alkata is erre predesztinálja. (Legalábbis a színpadon, mert a szünetben kiderül: a kőkemény Scarpia civilben joviális, szelíd úriember, aki bariton hangja folytán kényszerül ilyen szerepekbe…)
A zenei fronton nem nagyon van mibe belekötni, vagy inkább nem érdemes: Álvarez remekel, Gagnidze hozza az elvárhatót, Mattila szépen és árnyaltan, biztonsággal énekli a címszerepet, még ha a harmadik felvonásban érzünk is némi fáradtságot. A Metben mégiscsak elvárható, hogy a fontos kisebb szerepek is megszólaljanak, különösen a Toscában nem mindegy, mivel telnek az első percek: most Angelottira és a Sekrestyésre sem lehetett panaszunk, utóbbit ráadásul végre olyan beállításban láthattuk, amire régóta vártunk: nem vén, bogaras idióta a Sekrestyés, hanem igazi besúgó-alkatú, kisszerűségében is veszélyes elem.
A zenekarnak is tudunk örülni, szinte unalmasan jó előadás volna, ha nincs ez a furcsa színrevitel. Eredetileg terveztem, hogy elmesélem, milyen vicces is az előadás, de igazából ezt látni kell a maximális élményhez, és előbb-utóbb nyilván megjelenik DVD-n is – hát nem lövöm le az összes poént. Egy példát azért engedjenek meg, mert ez jól mutatja a műfelháborodás és a darabban jelenlévő humor viszonyát. Cavaradossi most is fest, mint mindig, ám ezúttal Magdolna kissé eltér a megszokottól, konkrétan fél fedetlen kebellel ábrázoltatik (megengedjük, ez a bibliai Magdolna eredeti foglalkozásától nem áll olyan távol, bár aligha így kerülne ki egy templom falára…). Miközben mindenki látja a nyilvánvalót, az egész felvonáson keresztül arról beszélnek a szereplők, hogy kinek az arcát vélik felismerni benne, és milyen színű a haja meg a szeme, mintha ez volna a legfeltűnőbb a képen… Nem abszurd, hogy Tosca a kék szemek átfestését követeli, ahelyett, hogy felöltöztetni akarná? Mindez a közönség egy részében úgy csapódott le, hogy szörnyűség, félmeztelen nő látható a képen, ez felháborító, azonnal vegyék le műsorról. Ez a fajta ál-prüdéria gyógyíthatatlan, de talán ennyi még kevés egy előadás eltemetéséhez. Legalábbis a tengerentúlon.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera