Tavaszi látomás

2012. március 30.

Erich Wolfgang Korngold: A halott város – a debreceni Csokonai Színház vendégjátéka a Fesztivál Színházban, 2012. március 21. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Marie/Marietta: Rálik Szilvia (fotó: Felvégi Andrea)

Vannak a rövid előadások, vannak a hosszú előadások, és vannak a nem elég hosszú előadások. Utóbbi csoportba tartozik a debreceni Csokonai Színház Korngold-bemutatója, melyet a Fesztivál Színházban láthatott végre a budapesti közönség is a januári, debreceni premier után két hónappal.

Nem először irigykedem a debreceni közönségre: ez megint olyan előadás volt, amelyik után az ember rohanna a jegypénztárba, hogy mikor nézheti újra, ám a vendégjáték csupán egyszeri alkalom volt. Miközben a Fesztivál Színháznak minden adottsága megvan ahhoz, hogy operát lehessen játszani benne, és a konkrét előadás, ahol a zenekar a színpadon foglal helyet, a játék pedig nagyrészt az árok fölött zajlik, pompásan illik ebbe a térbe. Azt nem tudom, Debrecenben hogyan szólt a zenekar hátulról, de itt teljesen homogén a hangzás, és az elhelyezésből adódóan kapcsolódik hozzá egyfajta misztikum, sejtelmesség, ami sajátja az operának is. Az előadók pedig egészen közel kerülnek a nézőhöz, mintha legalábbis prózai színházban volnánk, csak most énekelnek is kicsit. Persze dehogy kicsit: lehet, hogy Korngold hollywoodi zeneszerzőként vált ismertté, de fiatalkori operája valódi, komoly opera, elképesztően igényes énekszólamokkal.

Mindjárt az elején ismét minket igazolnak a hallottak: nemhiába gyűjtögetjük évek óta a kismestereket, hiszen egy operának el kell kezdődnie. Most Bódi Mariannával kezdődik, és jobb kezdetet aligha kívánhatnánk. Azt nem tudnám visszaidézni, miről énekelt az első percekben, mert – mint minden alkalommal – most is belefeledkeztem hangszínének szépségébe, és elmulasztottam a feliratozóra tekintgetni. Tőle Massányi Viktor veszi át a szót, akiről hasonlókat lehetne mondani, de minek ismételgessünk evidenciákat folyton. A szólamot magától értetődően kitölti, de ennél több is történik: ahogyan többnyire sejtjük, de értő rendező híján ritkán láthatjuk, Massányi jóval többre is képes, mint állni és énekelni, figurát tud teremteni – ezúttal, a kettőzött szerepek jóvoltából mindjárt kettőt is.És még mindig nincs vége, hiszen itt van Cselóczki Tamás zseniális kabinetalakítása, a középső felvonás üdítő színfoltja – mondhatnánk, ha nem lenne az egész előadás egyvégtében pazar kiállítású minden szempontból.

Mielőtt túlzott lelkesedéssel vádolnának olvasóim, hadd szögezzem le: ehhez hasonló, komplex operaszínházi élmény legutóbb ugyanitt, a Fesztivál Színházban, és szintén egy Tavaszi Fesztivál keretében ért, ám ehhez 2008-ig kell visszalapoznom az emlékezetemben (Tihanyi László: Anyaisten, a Bordeaux-i Opera produkciója). Azt meg már ne bolygassuk, hogy az Operaházban mikor történt velem ilyesmi. Ebben az évadban aligha. Ám itt van megmentőnk, a Csokonai Színház, ahol az általam látott előadások között a Ruszalka, a Manon Lescaut, A végzet hatalma, az eredeti Bánk bán, a Borisz Godunov, a Háry János és most A halott város képviselik azt a művészi koncepciót és színvonalat, melyet Vidnyánszky Attila és Kocsár Balázs neve fémjelez; amelynek lényege az eredetiségre való törekvés mellett az olyan rendezők kiválasztása, akik keze alatt a létrejött produkció nem csak a fület vagy csak a szemet kényezteti, hanem mindezek mellett az elmét is munkára fogja – és amelynek Kocsár Balázs távozásával talán vége szakad. Kár volna érte, mert a debreceni társulat az utóbbi években nem egy olyan produkciót tett le az asztalra, amelyet az ország egyetlen Operaháza nemhogy túlszárnyalni, de megközelíteni sem volt képes. (Legyen elég az eredeti Bánk bán félig sem szcenírozott megcsúfolására, vagy az azóta újra megcsonkított Erkel-mű vállalhatatlan színpadi kiállítására utalni.)

Paul: Nyári Zoltán (fotó: Felvégi Andrea)

Korngold operája Debrecenben Vlad Troickij rendezői kezébe került, aki valódi látomásként tálalta a művet. A darab kulcsa valóban egy látomás, melyből visszafelé fejthető fel a tisztán lélektani síkon játszódó opera, de a rendező ezt kiterjeszti az egész előadásra: az énekes szereplők mellett színészek is állandóan jelen vannak a színen, megosztva a néző figyelmét – és minden pillanatban lekötve azt. Üresjárat nincs, nem lehet, a néma szereplők folyvást foglalkoztatnak minket: asszociációkat indítanak el vagy épp meghökkentenek (vajon mi kerülhet még elő egy koporsóból a húsleveses fazék után?); ám ha nem mindet értjük, az sem probléma, nem is kell, elég, ha a hangulatát átérezzük. Kevéssé realista a környezet – hiszen a szoba sem behatárolt tér, összeér a temetővel, az pedig az egész várossal, és miközben mindezek a helyszínek megjelennek, voltaképpen nem jelenik meg egyik sem. Azonban a nagyon is realista kellékek, mint a teás tálca (hol máshol, mint a sír tetején?), éles kontrasztot képeznek az olykor szürreális környezettel, és ez a vibrálás fennmarad az egész előadás folyamán, pont úgy, ahogyan a főszereplőnk, Paul egyensúlyoz látomás és valóság között. Troickij ráérzett, hogy ezt a bizonytalanságot fent kell tartani az opera végéig, hiszen a csattanó csak akkor csattan, ha elő van készítve.

Ám a rendező feladata itt nem ér véget, és örömmel számolhatunk be: ismét igazolódott, hogy az énekesek nem úgy születnek, hogy genetikailag kódolva volna bennük a karlengetésre való hajlam. Mi több: egyáltalán nem alkalmazzák, ha okkal-céllal mennek színpadra. Sőt: ki lehet tenni őket az árok fölé, a nézőktől fél méterre, akár a karmesternek háttal. Mindez úgy is történhet, hogy az énekes mégis látja a karmestert a monitorokon, mert a díszlet (Dmitrij Kosztyuminszkij), okosan, úgy épül, hogy a bármelyik padra, ülőalkalmatosságra – látszólag spontán – helyet foglaló szólista éppen szemben ül azzal a képernyővel, amelyre olykor feltűnés nélkül odapillanthat. Nem nagy meglepetés, hogy kiváló énekeseink számára semmilyen nehézséget nem okoz a feladat végrehajtása, inkább azon csodálkozunk szomorúan, hogy miért hagyják oly gyakran parlagon a láthatóan meglévő képességeiket?

Brigitta és Albert gróf: Bódi Marianna és Böjte Sándor (fotó: Felvégi Andrea)

A kettős női főszerepet Rálik Szilvia alakítja, aki a hol wagneri, hol puccinis, hol pedig Richard Strausst idéző szólamát legjobb szerepeinek színvonalán oldja meg, bátran eszünkbe juthat Élektra vagy Salome figurája, mely szerepeknek az utóbbi években bizonyítottan kiváló tolmácsolója volt. Ezúttal egyszerre kell két nőalakot elénk állítania, és mivel nem lehet a két nőt külsőségekben szélsőségesen különbözőnek láttatni, hiszen az egész látomás alapja, hogy hasonlítanak egymásra, az énekes feladata vokálisan megkülönböztetni Marie-t és Mariettát. Amíg az utóbbi „vágós” szólama Rálik hangi adottságaihoz közelebb áll, a szelídebb Marie líraibb, lágyabb hangvételt igényel, és az énekes most ezzel sem marad adósunk. Mást nem kell hozzátennünk: jelentős állomás ez a német repertoár egy újabb szeletét birtokló szopránunk pályáján.

Paul szerepében Nyári Zoltánt láthatjuk, aki a nem kevésbé kényes, sőt: kényelmetlen fekvésű szólamánál hatásosabban oldja meg a figura színészi kidolgozását, vokális teljesítményében az első felvonásban indiszponáltságra, az opera végén fáradtságra gyanakodtunk, ám a szeplők ellenére az énekes kitöltötte az opera kulcsszerepét. Paul tulajdonképpen minden tenorszerepre hasonlít, közben pedig nem hasonlít egyikre sem, így mindenképpen üdítő változatosságot jelenthet a tenorista repertoárján.

Bánki Róza jelmezei között nem meglepő módon a hölgyek ruhái a legfeltűnőbbek, a mellett pedig nem mehetünk el szótlanul, hogy ismét tetten értük: rendező, díszlet- és jelmeztervező összedolgozott, nem a főpróbán találkoztak először. Hiszen elég megnézni Bódi Marianna apácaruháját, mely ötvözi az orfeumbeli táncosnő viseletét a zárdalakóéval, így egyetlen ruhában megjelenik a fentebb emlegetett és a darabon végigvitt kettősség: a második felvonás színházi jelenetében „helyén van” a táncosnő, ám alakítója ugyanaz, akit nemrég még elegáns és szolid házvezetőnőként láttunk. Paul látomásában azonban akár egy személlyé is összemosódhat a kettő, és akár a kétféle jelmez is eggyé válhat. Marie-Marietta ruhái pedig azonos fazonnal, színükben variálódnak, impozáns kalapokkal kiegészülve. Az egyszerű, könnyen variálható és a gyorsöltözést lehetővé tévő jelmezek is részei egy végiggondolt produkciónak. Olykor.

Marie/Marietta: Rálik Szilvia (fotó: Felvégi Andrea)

A debreceni zenekar immár Kodály Filharmonikusok névvel ezúttal szerves része a színpadi látványnak is, sőt a díszletben egy erkélyt is kap az ütős szekció. A díszletbe helyezve voltaképpen a temetőben ülnek, miközben az egész város egy temető: Brügge, a halott város. Voltaképpen holt város, a szépirodalmi előzmény is A holt Brügge címmel jelent meg magyarul, ám az opera címével nem csak ez a baj: halott vagy holt – semmiképp sem nézőcsalogató címadás, ráadásul a darab a gyász lélektanát, a férfi-nő kapcsolatokat boncolgatja, az elnéptelenedett város ehhez legfeljebb háttér, díszlet. És persze metafora is: Paul a sokéves, túlzásba vitt gyászát végül hátrahagyja, ahogyan a várost is. Ám mindenképp megéri kísérletezni ezzel az operával, nem mindennapi élményben lehet részünk.

Korngold zenéje elsőre befogadhatatlanul sokszínű, egyszersmind ismerős is, közben hihetetlenül változatos, így a zenekar többféle stílust bemutathat: ezek közös jellemzője a homogén hangzás, igényes szólókkal – az eredmény újfent Kocsár Balázs betanítói munkáját dicséri.
És ha a zenei változatosság nem volna elég, ott van még az operalibrettók között üdítően nívós szöveg: egy bizonyos Paul Schott munkája, aki nem más, mint a zeneszerző édesapja, Julius Korngold álnéven. Itt megint az Élektrával tudjuk rokonítani az operát: Hoffmansthal szövegkönyvének méltó párjával találkozhatunk a két Korngold operájában.

A Csokonai Színház szerencsés kézzel kiválasztott (és a vendégjátékra nyilvánvalóan beérett) idei bemutatója ideálisan ötvözi tehát a zenei kuriozitást a tartalmas librettóval, az izgalmas színpadi megoldásokat a színvonalas zenekari és énekkari produkcióval, és nem utolsósorban kiváló szólistákat vonultat fel. Próbáljunk reménykedni, hogy nem egyszeri látomáshoz volt szerencsénk a honi operajátszás gyakran felhős egén.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Hasonló bejegyzések