Társadalomfilozófiai gyermekopera

2015. október 7.

Benjamin Britten A kis kéményseprő című gyermekoperája a Zeneakadémia Solti termében. A 2015. szeptember 29-i előadásról MERÉNYI PÉTER írt kritikát

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

A kereszténység egy szentimentális esti mese köntösében, a szociálliberalizmus pedig gyermeknyelven írt humanista, demokratikus utópiaként jelenik meg. Ha a marxizmust nem vesszük számításba – tekintsük rá úgy, mint ami hitelét vesztette –, maradt-e még társadalmi egyenlőségért munkálkodó, egyetemes eszmerendszer? A rendezői üzenet didaktikus: szolidáris munkálkodással a szociális egyenlőtlenségeket enyhíteni tudjuk. Az előadás megtekintése után azonban gyengeség fogja el az embert: képesek vagyunk az elnyomásstruktúrák mérséklésére, ha azok felszámolása esélytelen? A válaszban bizonytalan vagyok, azonban az bizonyos, hogy a gyermekmunka és a társadalmi igazságtalanság esztétikai átszellemítése megrázó, lenyűgöző élményt jelentett. Egy iskolaopera keretében különösen.

Idén már negyedik évfordulóját ünnepli az a kezdeményezés, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar egy gyermekoperát mutat be a koncertévad elején. Most Benjamin Britten A kis kéményseprő című művét láthatta a közönség. Az ifjúsági kamarakompozíció a Csináljunk operát! című darab második felvonása; az első részt ritkán adják elő. A mű első felében egy amatőr társulat elhatározza, hogy megírnak és bemutatnak egy operát, A kis kéményseprőt. Britten négy betétszámot is komponált, amelyet a közönség is énekelhet. Ezek közül egyet, az Esti dalt a Zeneakadémia hallgatósága is megtanulta a rendező (Philipp György) vezetésével.

A kamaraoperát a Solti terem dobozszínpada előtt kialakított játéktéren mutatták be. A színtér közepén egy kandallót és egy stilizált kéményt láthatott a közönség. A kürtő külső falára angol neveket írtak, a gyermekmunka 18-19. századi áldozatait sorolták fel. A kamarazenekart (vonósnégyes, zongora, ütős hangszerek) nem zenekari árokban, hanem a játéktér mellett és mögött helyzeték el. A hangzás így még inkább kamarakoncertre emlékeztetett, a szólamok könnyen megkülönböztethetőek maradtak.

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

A rendezés bővelkedett elidegenítő effektusokban. Egyrészt több nyelven is megszólaltak a szereplők, nyelvek közötti játékoknak is tanúi lehettünk. Az angol és a magyar szövegrétegek sokféle módon fonódtak egymásba, csúsztak el egymás mellett. Néha ez egyik szereplő angolul, a másik magyarul beszélt; előfordult, hogy kevert nyelvet használtak a színészek. Bizonyos szövegegységeket két nyelven is hallhattunk, megesett, hogy valaki angol akcentussal mondott magyar szöveget. Másrészt feliratokkal, táblákkal reflektáltak a színpadi történésre. A közönséggel együtt megszólaltatott Esti dal alatt kartonra írt kottarészleteket emeltek maguk elé a gyerekszereplők, bizonyos szövegrészeket ikonokkal is ábrázoltak. Ha egy szereplő angolul szólalt meg, volt rá példa, hogy a dialógusrészlet kulcsszavait magyar fordításban, táblákon láthatta a közönség. Ez a játék komikussá, önironikussá vált, amikor magyar szövegekhez rendeltek angol feliratokat.

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

A rendezés új jelenetekkel, intertextuális játékokkal, beemelt szövegekkel színesítette a gyermekoperát (rendező: Philipp György, a rendező munkatársa: Veres Borcsi). Az első jelentben nem egy polgári otthonban játszó gyerekcsapatot láttunk, hanem egy szegény házaspárt, aki eladja gyermekét kéményseprőfiúnak. Megrázó belegondolni, hogy a kapitalista modernizáció termelte ki az újkori gyermekrabszolgaság intézményét. Nem kell az antikvitás vagy a korai gyarmatosítás koráig visszamennünk, hogy rabszolgavásárt lássunk: ez kétszáz éve a polgári modernitás szülőföldjén, Angliában is megtörténhetett.

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Az előadás során két beemelt szöveg is elhangzott, amely metaszinten reagált a cselekményre. Először az ENSZ által megalkotott Gyermekjogi Egyezmény (Convention on the Rights of the Child, New York, 1989) főbb rendelkezéseit ismertették, a kisebbek számára is érthető nyelven. A zavaróan didaktikus állóképet a szereplők által föltartott ikonok oldották ironikussá. William Blake The Chimney Sweeper (A kéményseprő) című verse szorosabban kapcsolódott a színpadi történéshez: Juliet (Ducza Nóra) szavalta fiatalabb gyerektársainak. Az esti meseként interpretált költeményt Philipp György versszakonként angolul is megismételte. Mindkét idézett szövegegység a gyermekmunkára, a kizsákmányolásra és elnyomásra adott világnézeti válasz, amely gyakorlati következményeket is maga után von. Azonban mind a szociálliberális, mind a közhelyesen keresztény reakció hiteltelen: sem egy humanitárius utópia, sem egy szentimentális, giccses mese nem formálja át a társadalmat, nem teszi igazságosabbá. Az előadást a commedia dell’arte improvizációs hagyományára emlékeztető gesztusok tovább színesítették. A közönség megszólítása a komikus, mégis mesei szorongást keltő szereplők szájából volt hatásos (Clem: Varga Donát, Mrs. Baggott: Csapó József). A főszöveg Lukin László fordításán alapult, amelynek magyartalan prozódiája helyenként komikus hatást keltett. A historikus jelmezek az előadás eklektikus stílusába olvadtak (jelmez: Béres Mónika).

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Ugyan zenekritikusi szerepem jogosultságát kérdőjelezi meg, de el kell ismernem, hogy az előadók karakterformálása, szándékosan eltúlzott hangszíneik, a szöveg jelentésének súlya és a nyelvi játékok jobban magával ragadták a hallgatót, sőt fontosabbak voltak, mint a kimunkált, tudatos hangképzés. Varga Donát (Clem és Alfred), valamint Najbauer Lóránt (Black Bob és Tom) alakítása ebben az értelemben volt hatásos. A zsarnok kéményseprő (Black Bob) hangszínét a szájában tartott pipa és az angol akcentus egészen elembertelenítette. Mrs. Bagott eredetileg kontraalt hangfekvésre írt szerepét ebben az előadásban egy férfi, Csapó József játszotta. Ez az ötlet még komikusabbá tette a karaktert. A fejhang és a természetes énekhang közti szándékosan kimunkálatlan váltás groteszk hatást keltett. Ambrus Orsolya (Rowan) éles, helyenként túl drámai hangja kirívóan operás hatást keltett a többi énekes karakterhangszíne között. Ducza Nóra tiszta, lírai, simogató hangon énekelte Juliet szólamát. A kis kéményseprő, Sam szerepében Balogh Attila állt színpadra. Határozott gyerekhangján kromatikus fordulatokat is tisztán intonált. A gyerekek (Berecz Péter, Kiss Rita, Kiss Tamás, Oláh Berta, Oláh Borbála) néhol megilletődötten, máshol enyhe izgalommal, nagy figyelemmel alakították szerepüket.

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

A Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai áttekinthetően, pontosan játszottak. Az együttesekben viszont egy-két pillanatig az az érzésünk támadt, hogy a kórus és a zenekar a szétesés határán áll. Dubóczky Gergely plasztikus mozdulatokkal, látványosan korai beintésekkel vezényelt.

Britten gyermekoperának szánta művét: bizonyos szólamokat amatőr énekesek képességeihez igazított, gyerekközönség előtti előadásra gondolt. Philipp György rendezői koncepcióját, a mű társadalomkritikai olvasatának totalizálását ellenben csak felnőttek érthették meg. Egyáltalán nem gondolom, hogy egy gyermekelőadásnak színesnek, gügyén csengő-bongónak kell lennie, viszont a jelenlegi színrevitel több helyen szorongást kelthetett a gyerekekben.

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

Jelenet az előadásból (fotó: Tooth Gabriella / BFZ)

A sokat emlegetett társadalomfilozófiai koncepció a zárójelenetet, az előadás végkicsengését is áthangolta. Sam megmenekülését hiába ünnepelték lófejes ugrándozással és Gangnam Style-mozgással, az igazán felszabadító nevetés elmaradt. Az új epilógusban a kis kéményseprő R. I. P. (Requiescat in pace, Béke poraira!) feliratot írt a gyermekmunka áldozatainak neve mellé, emlékművé stilizálva a kéményt. Melankolikus, meghatott, mégis izgatott hangulatban tapsolt az ember: hihetünk egy igazságosabb társadalom utópiájában? Elég erősek leszünk a tevékeny szolidaritáshoz?

Fotók: Tooth Gabriella / Budapesti Fesztiválzenekar

Hasonló bejegyzések