Tanopera

2011. október 10.

Maurice Ravel: A gyermek és a varázslat – Művészetek Palotája, 2011. október 2. BÓKA GÁBOR írása

Maurice Ravel

Rövidített Wagner után teljes hosszában előadott Ravellel hódította meg gyermekközönségét a Művészetek Palotája. A nyár elején nagy sikerrel játszott Hattyúlovag után, mely cím a Lohengrin jelentősen meghúzott és a kiskorú nézők számára dramaturgiailag átalakított változatát jelentette, most egy, a köztudatban „gyerekdarabként” élő mű képezte az intézmény gyermekprogramjainak félévente szokásos operaelőadását. A gyermek és a varázslat persze csak a művet nem vagy felületesen ismerők számára gyerekdarab: a zenei nyelv kidolgozottsága, hogy ne mondjuk: bonyolultsága, a szöveg filozófiája, a szövegpoénok mind-mind kérdésessé teszik, hogy valóban a szerző által is áhított célközönséghez érkezett-e el a mű ezen októberi vasárnap délutánján. Ugyanakkor, mivel jómagam nem ismerek olyan operát, ami tényleg csak és kizárólag gyerekközönség számára lenne érthető és élvezhető, s ami ne tartalmazna minimum 12 karikás mozzanatokat, butaság lenne azt számon kérni, hogy mi való gyermekeknek és mi nem – amúgy is: ha két-három éves fiúknak és lányoknak bőszen olvassuk Piroska és a farkas történetét, ugyan miért kellene szemérmesebbnek lennünk az operairodalmat illetően?

Ám A gyermek és a varázslat bír egy, az úgynevezett gyermekoperákra nem jellemző vonással: míg a többi, hasonló tematikájú műben külső, gonosz erők esküdnek össze, hogy ártsanak a gyermekszereplő által képviselt jónak, addig itt maga a főhős, a gyermek az, aki gonoszságot követ el, amiért keservesen megbűnhődik, s amit ezért meg is bán. Aligha van még egy mű az operairodalomban, ami ennyire alkalmas lenne rá, hogy a fogékony kiskorú hallgató azonosulni tudjon főhősével és annak problémáival, ami ennyire az egészséges önkritika kialakulásának irányába hatna. Gyakorló pedagógusként megkockáztatom: ha van tulajdonság, ami feltűnően hiányzik a mai gyerekekből, úgy az éppen a saját hibák elismerése, elemzése és ezáltal a lelki nemesedés szándéka – a Ravel-opusz műsorra tűzésével nem csak a kézenfekvő művek egyikét iktatta gyerekprogramjainak sorába a Müpa, de égetően fontos darabot is választott. Éppen ezért sajnáltam, hogy az előadás, noha színvonalas volt, és kétségtelen igényességről tett tanúbizonyságot, elmulasztotta felkínálni a nézőknek az azonosulás lehetőségét.

Aki látta Göttinger Pál Párkák- és Harminchárom változat Haydn-koponyára-rendezését a Bárka színházban, tudhatja, hogy a zenés színház nüánszaira kivételesen érzékeny rendező kezébe került ezúttal a Ravel-mű. A két korábbi rendezés azt sejteti, hogy Göttingerben ott bujkál a potenciális operarendező, ami azonban a körülmények folytán még nem törhetett elő teljes fegyverzetben (az Esterházy-darab zenével feldúsított prózai színmű, a Párkák pedig inkább az operett felé kacsint, mintsem a klasszikus értelemben vett opera irányába – színpadra állítása is ehhez alkalmazkodott). A gyermek és a varázslat azonban bonyolult szcenikai és rendezői követelményeket támasztó, első osztályú remekmű, valódi kihívás egy rendezőnek, mellyel leteheti a névjegyét – ha megfelelő anyagi és személyi feltételeket kap az előadás létrehozásához. Úgy tűnik, e körülmények nem álltak fenn ezúttal, így csak ízléses félmegoldásoknak örülhettünk. A színpadon koncertszerűen megszólaló művet a háttérre vetített animáció kísérte – mely eleinte mintha A légy című, mindenki által ismert rajzfilm – ezúttal nagyon is helyénvaló – kliséjét látszott volna követni, vagyis tartózkodott a címszereplő megjelenítésétől, s csak a szobát és a benne elhelyezkedő tárgyakat mutatta. Kár, hogy ezt az elvet nem vittée végig az egyébként minden tekintetben ízléses filmet létrehozó Kiss Ákos: a gyermek arcának feltűnése minden pillanatban rontott az összhatáson – s hogy kitartsak rögeszmém mellett, ez véleményem szerint eltávolította a nézőt a címszereplőtől, holott ha komolyan vesszük a színház nevelő funkcióját, ezúttal bizony az azonosulás lett volna a cél.

A zenei megvalósítás színvonala feledtette a vizualitás okozta hiányérzetünket. Antal Mátyás vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekar – ahogy mondani szokás – élményt adóan szólaltatta meg a kamaraállásokban bővelkedő, s éppen ezért különösen kényes partitúrát. A Nemzeti Énekkar tagjaiból verbuválódott szólisták nagy műgonddal szólaltatták meg terjedelemre nem jelentős, ám annál kényesebb énekes-színészi feladatot támasztó szerepeiket. Czabán Angelika gyermeke nem csak zenei pontosság, de hangvétel, figurateremtés tekintetében is figyelemre méltó volt, de a többiek – Széll Cecília, Dóri Eszter, Galgóczy Dóra, Lisztes László és Mokán László – is tisztességgel látták el feladatukat. Az előadás csúcspontját a Kínai csésze és a teáskanna Lehőcz Andrea és Gavodi Zoltán által megszólaltatott kettőse jelentette, ahol Raics István nem minden pillanatban kifogástalan magyar szövege is telitalálatnak bizonyult – s hogy ez átélhettük, ahhoz az énekesek a sokévi átlagot meghaladóan jó szövegejtése is nagyban hozzájárult.

Hasonló bejegyzések