Puritán körülmények

2015. augusztus 21.

Vincenzo Bellini operájának keresztmetszete a Zamárdi Közösségi Házban. Az augusztus 14-i koncertről BÓKA GÁBOR írt beszámolót

Bellini: A puritánok

Bellini: A puritánok

Miért járunk Zamárdiba? – tehetnénk fel a kérdést. Természetesen operát hallgatni! – vághatnánk rá a választ augusztus 14-i élményeink nyomán magától értetődő természetességgel. S noha e kérdésben és feleletben alig tagadhatóan némi irónia is rejtezik, az kicsit sem vonatkozik az alább tárgyalandó esemény szervezőire és az előadóira: inkább azt a helyzetet próbálja érzékeltetni, amelyben e koncert végül létrejött. Olyan helyen, amely nem a komoly-, hanem a könnyűzenei térképen óhajtja pozicionálni magát, olyan körülmények között, melyek aligha nevezhetőek ideálisnak egy magas színvonalú operaprodukció létrehozására, olyan mű került bemutatásra, amely jószerivel ismeretlen Magyarországon – márpedig tudjuk, miképp viszonyul a hazai közönség ahhoz, ami számára nem megszokott. Hogy a vállalkozást mindezek után elsöprő közönségsiker koronázta, mindennél jobban bizonyítja az irány helyességét.

Mi is állt rendelkezésre a vállalkozáshoz? A Közösségi Ház színházterme, mely nagyjából százötven ember befogadására alkalmas, benne egy középkategóriás pianinóval. Nem sok, de megfelelő akarattal ki lehet belőle hozni a maximumot. Az akarat ezúttal Csákovics Lajosé volt, aki két évvel ezelőtt Verdi-dalestet álmodott ide – most, továbblépve a kamarazenétől az opera felé, a semmiféle aktuális évfordulóval nem rendelkező Vinczenzo Bellini utolsó operáját, A puritánokat kívánta bemutatni szűkebb pátriájában. Természetes, hogy a korábban vázolt körülmények között teljes előadásról sem a mű terjedelmét, sem előadó-apparátusát tekintve nem lehetett szó; keresztmetszetet hallottunk tehát, a mű gerincét képező legfontosabb áriák és együttesek sorozatát, zongorakísérettel. Utóbbit Tóth Sámuel Csaba figyelemre méltó érzékenységgel látta el: nem csak a billentyűkhöz fűződő bensőséges viszonya volt feltűnő, de az énekeseket mindvégig alázatosan kiszolgáló, máskor viszont gondosan terelgető alapállása is – egyszóval valódi színházi légkört tudott teremteni korlátozott képességű hangszerén, olykor még a zenekari színeket is megidézve.

A belcanto operák sikere persze elsősorban az énekeseken áll vagy bukik. Az ezúttal összeállt csapat minősége azt tükrözte, hogy a szervezői szándék a mű valós értékeit feltáró interpretációját célozta meg, és nem valamiféle vidéki haknit. Mind a négy főszerepre olyan művész állt rendelkezésre, akiktől előzetesen is várható volt, hogy szólamuk betűjét híven tolmácsolják (Bellini esetében már ez sem csekélység!), a koncert után azonban azt is megállapíthattuk, hogy ennél jóval többre is képesek voltak: személyiségük meggyőző erejénél fogva pusztán hangi eszközökkel is hiteles szerepformálást nyújtottak. Ez nem kis teljesítmény, tekintetbe véve a librettó olykori nyakatekertségét, következetlenségét, néha pedig egyenesen nonszensz voltát (a műsorvezetői feladatokat is magára vállaló Csákovics ezt kellő iróniával karikírozta is). Különösen így van ez Elvira esetében, aki a belcanto stílus történetében alighanem rekorderként egyetlen operán belül kétszer őrül meg. Színpadon, rendezői segítséggel mindez elhitethető; e nélkül viszont előadói varázslatra van szükség. Szerencsére Kolonits Klára varázsol: hihetővé, átélhetővé teszi az őrület és a normalitás közti folyamatos ingázást, részben az irrealitást súroló vokális futamok fölényes megvalósításával, részben előadói szuggesztivitásával. Mivel éneklésének módja végtelenül természetesnek tűnik, elfogadjuk, hogy annak tartalma is az – és eszünk ágában sincs berzenkedni a történet ellen, realista szemmel bírálni azt, amit nincs értelme így vizsgálni. Már a közelmúltban kiadott CD-lemeze is világossá tette, hogy Kolonits Klára vokális szempontból a csúcson van, és végre megtalálta igazi szerepkörét is. Mostani Elvirája nem pusztán kiemelkedő művészi élmény, de egyben imperatívusz is az összes hazai zenés színház vezetőinek: íme, egy énekesnő, akire repertoárt lehet, sőt kell építeni.

Az opera persze társasjáték – és az Arthurként fellépő Horváth István méltó partnere volt a primadonnának. Ez sem meglepetés: mióta először hallottam őt egy miskolci Sevillai borbély-előadáson 2009-ben, és regisztráltam, hogy hangja milyen mozgékonyan, gond nélkül birkózik meg a mindenkori Sevillai-előadások legnagyobb buktatóját jelentő Almaviva-szereppel, időről időre jól esik szembesülni azzal, hogy a fiatal énekes mennyi gonddal ápolja hangszerét, hogy azok közé tartozik, akiket nem vakít el a kezdeti siker, hanem tovább bővítik és árnyalják vokális eszköztárukat. Ezúttal a mind magabiztosabbá váló hangadás keltett feltűnést: a korábban olykor bizonytalanabb magasságoknak már nyoma sincs, Horváth István magától értetődő természetességgel hódítja meg a szólam extrém csúcshangjait, dallamformálása pedig a stílus keretén belül maradva kellően édes, anélkül, hogy egy percre is édeskéssé válna. Kiemelendő szövegmondása is: a magyar nyelvű előadás során (az opera részletei Csákovics Lajos prozódiailag hibátlan, poétikai szempontból is csak néhány helyen bírálható fordításában hangzottak el) nem pusztán érteni lehetett minden szavát, de az artikulációt egyenesen a drámai kifejezés eszközeként használta.

Előzetes várakozásaimat tekintve Kelemen Zoltán állt talán a legtávolabb attól a belcanto-eszménytől, melyet a Bellini-opera előadásához társítottam. Bizonyos pontokon előítéleteim nem bizonyultak helytelennek: érezhetően ő küzdött meg leginkább a stílus követelte bonyolult díszítéstechnikával – ám küzdelmét siker koronázta; produkcióját ilyen tekintetben sem érhette jelentős kifogás. S e küzdelem váratlanul szerepformálásának fontos tényezőjévé vált: a kötelesség és szerelem közt vívódó Richard belső meghasonlottságának, útkeresésének kifejezőjévé. A hanganyag pompás, a csúcshangok meggyőző teltséggel szólnak – kell-e ennél több?

A Wagner-operákban is otthonosan mozgó Bretz Gábor, úgy tűnik, még mindig elég sok Mozartot énekel ahhoz, hogy ne veszítsen hangjának hajlékonyságából. Az ítészek által többnyire basszbaritonnak minősített hanganyagához (saját definíciója szerint: „fiatal basszus, jó magassággal”) jól illenek az olasz operairodalom magas basszusszólamai, s ezen még az sem változtat, hogy e szerepkörben többnyire idősebb embereket kell(ene) megformálnia – aligha szükséges újra és újra leírni, hogy ő is megfelelő vokális kifejezőeszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy ezt a távolságot át tudja hidalni. Az ő éneklésében is kitüntetett helyet kap a szövegmondás, az artikuláció egyszerre zenei és drámai indíttatása: Horváth Istváné mellett az ő fellépése adott leginkább értelmet annak, hogy ez az előadás hic et nunc magyar nyelvű volt.

Az özvegy királyné szerepében Farkasréti Mária a korrekt vokális teljesítmény mellett meg tudta éreztetni a karakter méltóságát, s ez alighanem a legtöbb, amit néhány mondatra korlátozódó szerepében megtehetett.

Egy nyáresti koncert, másfélszáz ember lelkes tapsvihara operai uborkaszezonban önmagában is indokolttá tenné a részletes beszámolót. Az esemény önmagán túlmutató volta: egy stílus iránti közönségigény váratlan megmutatkozása és a stílus szabta szerepkörök talán még váratlanabb betölthetőségének lehetősége azonban nem csak indokolttá, de egyenesen kötelezővé teszi, hogy a kritikus ne menjen el szó nélkül amellett, amit hallott. Amit, minden elméleti megfontolástól eltekintve, még nagyon élvezett is.

Hasonló bejegyzések