Figaro itt, Figaro ott I.

2009. február 13.

Gioachino Rossini: A sevillai borbély – Miskolci Nemzeti Színház, 2009. február 6. BÓKA GÁBOR kritikája

Horváth István és Cseh Antal (fotó: Bócsi Krisztián)

Horváth István és Cseh Antal (fotó: Bócsi Krisztián)

Különleges összehasonlításra adhatna alkalmat A sevillai borbély egy hét különbséggel lezajló miskolci és operaházi premierje. Ám úgy gondolom, mi sem lenne kevésbé kívánatos jelen helyzetben, mint az összehasonlítás. Nem csak azért, mert döntően mások a két intézmény (a Miskolci Nemzeti Színház és a Magyar Állami Operaház) anyagi lehetőségei, melyek nyilván döntően befolyásolják a megvalósítás lehetőségeit – noha ez is fontos tényező, ennek állandó emlegetése mégis óhatatlanul valamiféle lesajnáláshoz vezetne a „szegény vidéki rokon” irányában. Márpedig ilyesmire a miskolci előadás nem szolgál rá: számos eleme kétségtelen tehetségről tesz tanúbizonyságot.

Ám mégis elkerülendő az összehasonlítás – mert nem csak az anyagi lehetőségek, de a célközönség is nagyon eltérő a két intézmény esetében. A miskolci társulat évente egy operaprodukció betanulására és játszására vállalkozhat; Miskolc és a környék lakossága, ha csak a helyi előadásokra hagyatkozik, évente egy, azaz 1 darabbal bővítheti operai ismereteit (az Operafesztivál problematikáját most szándékosan nem tárgyalom). Természetes, hogy mind az előadók, mind a közönség másképpen viszonyul hát egy operaelőadáshoz, mint ahogy teszi azt Budapesten. Mert lehet vitatkozni azon, hogy van-e a fővárosban operakultúra és van-e számba vehető törzsközönsége az Operaháznak – rendszeres, egész évadra szóló operajátszás és a nézőteret több-kevesebb rendszerességgel megtöltő közönség mindenképpen van, s ez teljesen más dimenzióba helyezi az „itteni” és az „ottani” előadásokat. S ha tisztában vagyunk vele, hogy Budapesten is csak egyetlen állandó operatársulat van, s ez jószerivel lehetetlenné teszi, hogy a színház karakteresen valamilyen legyen, mivel minden közönségigényt neki kell kielégíteni – nos, mit várhatunk akkor Miskolcon, ahol nem egy színháznak, de egyetlen produkciónak kell kielégíteni minden közönségigényt? Ha belegondolunk, olyan ez, mintha a művészeti vezetésnek és az előadás létrehozóinak gúzsba kötve kellene táncolnia – elsősorban persze a színi megformálását illetően, hiszen ez a tényező osztja meg leginkább az operaszerető nézőket és hallgatókat.

Halasi Imre, aki igazgatóként és rendezőként egyaránt létrehozója az előadásnak, a műsorfüzetben megfogalmazta a rendezés alapelveit: „Ez a családi történet nálunk egy mediterrán városkában játszódik, valamikor az 1930-as években, mégpedig egy színházban. Mert ahogyan a mű klasszikus, a rendezői elképzelés is egy klasszikus helyzetet teremt: színház a színházban. A színházban senki sem az, aki a valós életben, hiszen szerepet játszik, ebben az operában pedig senki sem lehet az, aki, mert akkor nem érne célt. Bartolo nem téveszthetné meg Rosinát, akit végül nem szerezhetne meg Almaviva… Mindez hűen követi azt a gondolatot, amit Rossini ebben a remekműben mondani akart. Nincs szükségünk arra, hogy Bartolót kábítószer-kereskedőnek ábrázoljuk, aki eladja a lányát… – mert bár ez az ötlet nagyon trendinek tűnne, aligha lehetne belőle vígoperát gyúrni. Rendezőként – követve a kottába írt történet játékosságát, könnyedségét – csak egyet tehetek: könnyedre és játékosra hangolom az operát – à la Rossini.” Az elemzésnek, úgy hiszem, elsőként azt kell megvizsgálnia, mennyire sikerült megvalósítani a megfogalmazott célokat.

Horváth István és Kováts Kolos (fotó: Bócsi Krisztián)

Horváth István és Kováts Kolos (fotó: Bócsi Krisztián)

Megelőlegezem a végkövetkeztetést: véleményem szerint nem igazán sikerült. A cselekmény időbeli áthelyezése jószerivel nem is érzékelhető: a jelmezek (Laczó Henrietta munkái) annyira általánosak, hogy nem teszik nyilvánvalóvá a harmincas évek világát, a rendezés pedig nem ad fogódzót ahhoz, miért is lenne fontos, miképpen is tehetne szert jelentőségre az új cselekményidő. A díszlet az új helyszínt, a színházat is csak jelzésszerűen tudja bemutatni: Menczel Róbert színpadán alig-alig vannak díszletelemek, a szinte üres játékteret mindössze néhány ruhafogas tagolja. Ez végzetes következményekkel jár: ha hagyományos módon, minden faxni nélkül akarjuk eljátszani A sevillai borbélyt – márpedig a rendező állásfoglalása a kábítószermentes Bartolóról feltehetően erre utal –, akkor azt nem lehet ajtó nélkül megtenni. A darab számos dramaturgiailag fontos pontján bukkan fel valaki váratlanul Bartolo doktor házában; ha nincs ajtó, és mindenki jól láthatóan és hosszasan jön befelé a színpad hátteréből, úgy oda a váratlanság, oda a színpadi hatás. De ez csak kiragadott példa: nagyobb bajnak tartom, hogy a szabatos, hagyományos színpadra állítás nem csak a külsőségekben hibádzik, de az egész színjáték szellemiségéből is. A karakterek nincsenek igazán megformálva, a színpadot a jellemábrázolást helyettesítendő elöntik a viccesnek szánt gegek és a sztereotip játékpatronok (a gonoszok kezüket dörzsölik nagy gonoszságukban, Figaro minduntalan vigyorog stb.). Közhely, de nem feltétlenül az a humor forrása, ha a szereplő viccesnek akar látszani.

Ám hozzá kell tennem: a rendezésről kialakított szubjektív véleményemet a közönség hallhatóan nem osztotta: az előadás nagy sikert aratott. Ez egyrészt persze a mű nagyszerűségéből ered, másrészt rávilágít arra is, hogy közönség és kritika véleménye nem mindig és nem feltétlenül esik egybe – s főleg nem olyan közegben, ahol a kritikus csak vendégként van jelen, s szinte idegenül mozog. A siker elemzéséhez nyilván jobban kellene ismernem a helyi közönség szokásait, ízlését – most csak azt mondhatom: függetlenül attól, hogy a rendezés megítélésében másként vélekedem, örvendetes, hogy Miskolcon tapsos siker egy Rossini-opera.

S még örvendetesebb, hogy a zenei megvalósítás több mint tisztességes: a Váradi Katalin vezette előadás gondos betanítói munka nyomát viseli magán. A zenekari játék megalapozott, a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara, ha nem is hibátlanul, de lendülettel, karaktergazdagon játszott. A hangzásminőség terén volna hová fejlődni, a zenekar megszólalásai nem mindig szépek és kifinomultak, ám a zenészek érezhetően tudják, mit és miért játszanak, s ez nem kevés. A karmester, ha különösen egyéni értelmezéssel nem is, de az alapos betanítással és a mindig pontos tempókkal és karakterekkel nagyban szolgálta az előadás sikerét. Kis feladatát jól látta el a Miskolci Nemzeti Színház Énekkara is.

A szereposztás is számos ponton kielégítő, ami A sevillai borbély esetében már önmagában is eredmény. Hazánkban az énekesképzés nem elsősorban a belcanto-stílus felé orientálja a növendékeket, így korántsem magtól értetődő, hogy Miskolcon rendelkezésre áll megfelelő Almaviva vagy Rosina – márpedig most (legalábbis az általam látott első premieren) ez volt a helyzet.

Horváth István hangja kicsi, nem túl jellegzetes színű, de nagyon mozgékony: Almaviva szólamát, ha nem is flórezi varázzsal (ilyesmit nem is várhattunk), de különösebb technikai problémák nélkül, magabiztosan énekelte el. A magabiztosság azonban mintha csak az éneklésre korlátozódna, a színpadi jelenlét inkább óvatosan tartózkodó, kevéssé önfeledt.

Vermes Tímea és Konkoly Balázs (fotó: Bócsi Krisztián)

Vermes Tímea és Konkoly Balázs (fotó: Bócsi Krisztián)

Vermes Tímea Rosinaként az este legkifogástalanabb énekes produkcióját nyújtotta: noha hangja a magas fekvésben olykor kicsit éles (ez különösen az Éneklecke-jelenetben tűnt fel), a szólamot ő is magabiztosan, a koloratúrákat kifejezetten könnyedén énekli – s ez, a könnyedség éppen-séggel a Rossini-zene előadásának egyik kulcsfogalma.

Cseh Antal alakítása ellentmondásos: az előadás szereplői között övé az egyik legértékesebb hanganyag – ám Figaro szólama, úgy tűnt, kicsit magas neki, s hangja sem mozog olyan könnyedén, mint kéne: a díszítesekkel ő bizony olykor küzdelemre kényszerül. Mint színpadi egyéniség nagyon jó Figaro lehetne, s hogy feltételes módot használok, annak csupán az az oka, hogy láttam már őt ennél sokkal magával ragadóbban is játszani. Úgy tűnik, az igazán jó színészi alakításhoz pályája jelenlegi szakaszában még nagyobb rendezői segítségre volna szüksége.

Konkoly Balázs Bartolo szerepében példásan pergette a recitativókat, ám a zárt számok, úgy tűnt, meghaladják teherbíró képességét. Játékában nagyon eluralkodnak a manírok, s ezek – megint nagyon szubjektív leszek – jócskán elidegenítettek az alakítás értékeitől is.

Kováts Kolos régi, kipróbált, kiváló Basilio-alakítását hozta magával Miskolcra. A figurateremtés példás, mentes minden jópofizástól – mély emberismeretet tükröz. S hogy hangja is miképpen tud szólni még mindig, arra nagyszerű példát szolgáltatott a kirobbanó Rágalom-ária. Kováts Kolos meghívása a produkcióba több volt, mint egyszerű felkérés vendégszereplésre: az alakítás példát szolgáltatott az igazi, mély műértelmezésre.

Molnár Anna tenyeres-talpas Bertája telitalálat, Molnár Erik Fiorellója korrektül szekundált Almavivának az első jelenetben.

Külön kiemelendő a szereplők jó szövegmondása. Az opera magyarul hangzott el, Harsányi Zsolt és Blum Tamás fordításában – magam nem emlékszem, hogy az elmúlt tizenhat évben hallottam volna olyan operaelőadást, ahol minden szereplő ilyen természetességgel tolmácsolta volna a magyar szöveget. Ez a körülmény nagyban hozzájárul, hogy a közönség magáénak érzi az előadást, hogy az opera nem valami elvont műfaj, hanem nagyon is átélhető, hozzánk szóló valami benyomását kelti – s így nagy része van az előadás sikerében. Ami remélhetőleg kitart a második premierre és az azt követő több mint húsz előadásra is; a befektetett munka és az elért eredmény mindenképpen megérdemelné.

 (Fotók: Miskolci Nemzeti Színház, Bócsi Krisztián)

Hasonló bejegyzések