Politika nélkül a tudat színpadán

2017. július 3.

Udo Zimmermann Weiße Rose című operája a bécsi MuTh színházban. Az Armel Operafesztivál versenyprodukcióját MERÉNYI PÉTER nézte meg június 30-án

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

A tizedik, jubileumi Armel Operafesztivál második versenyprodukcióját a bécsi MuTh (Musik&Theater) színházban, a Bécsi Fiúkórus (Wiener Sängerknaben) néhány éve megnyitott koncert- és színháztermében állították színpadra. A leopoldstadti barokk park, az Augarten sarkában álló épület ideális helyszínnek bizonyult, hogy otthont adjon egy szűk közönségérdeklődésre számot tartó, ugyanakkor elképesztően igényes kamaraelőadásnak.

Udo Zimmermann, a zenés színház specialistájának számító keletnémet zeneszerző először 1967-ben komponált operát a Fehér Rózsa csoportról, egy erőszakmentes, értelmiségi ellenállási mozgalomról, amely 1942–43-ban működött a Müncheni Egyetemen. Tizenkilenc évvel később teljesen új művet írt teljesen új szövegkönyvre, azonos címmel. Az új kamaraopera jelentős nemzetközi sikert ért el a nyolcvanas évek végén; most is ezt állították színpadra.

A Fehér Rózsa csoport röplapokat terjesztett, amelyekben a náci rezsim bűntetteit leplezték le, és a rendszerrel szembeni aktív ellenállásra szólították föl a polgárokat.

A Gestapo végül letartóztatta a mozgalom tagjait, és mások mellett az alapító testvérpárt, Hans és Sophie Schollt – a kamaraopera szereplőit – is halálra ítélte a Népbíróság.

Wolfgang Willaschek szövegkönyve nem egy szokásos narratív dráma: belső színpadon, a tudat színpadán zajlik a lírai-pszichológiai cselekmény. Ha nagyon precízek szeretnénk lenni, megállapíthatjuk, hogy a színpadi történet a börtönben játszódik a testvérpár kivégzése előtt – azonban ennél jóval szélesebb érzelmi és drámai ívet rajzol a kompozíció. A társadalmi-politikai környezet egyáltalán nem jelenik meg – bár ne feledjük: a szcenírozott lelkiállapotok ebből fakadnak –, ahogy a történeti valóság is feloldódik: Hans és Sophie inkább mint szerelmesek, és nem mint testvérek lépnek elénk.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

A tizenöt fős kamarazenekarra és két énekes szólistára írt opera zenei világa a disszonancia, a különleges és szokatlan effektusok, valamint az érzelmes, énekszerű dallamosság egyidejűségére épül. Az énekesek néha prózában szólalnak meg, például a zárójelenetben az etikai program meghirdetésekor („Itt az idő! […] / Felemelni a hangotokat! / Kikiabálni az igazságot!”). Zseniális rendezői ötlet, hogy ezeket a lózungokat saját röpirataiból olvassa föl a testvérpár, mintha ők is elidegenedtek volna saját politikus énjüktől. A fináléban – a cirkuszi hangulatú eltorzított propagandazene után – Franz Schubert Pisztrángötösének (A-dúr zongoraötös, D. 667, 1819) negyedik, variációs tétele szólal meg egy régi, tűzajos felvételről – amíg meg nem szakad. A hangkompozíció kifogástalan művészi érzékenységgel utal a történetiségre: Sophie egyik utolsó leveléből tudjuk, hogy a letartóztatása előtti napon a Pisztrángötöst hallgatta. A rendezés egyébként nagyon kifinomultan reagált a zene drámai tartalmára. Egy intenzív zenekari közjáték – amely hagyományosan a színpadi cselekmény szünetében fut le – egyszerű rendezői fogással hatásos színpadképpé tágult: a két főszereplő hófehér röplapokkal szórta be a játékteret.

A díszletezésről is csak elismerő szavakat mondhatok: az üres, sötét tér lassanként telt meg leeresztett szalagfüggönyökkel (díszlet és jelmez: Hudda Chukri). Az érzelmi-dramaturgiai csúcsponton a játéktér egyetlen folyosóvá szűkült össze. A díszletek közötti mozgás is érzékenyen tükrözte a lírai szöveget: „Falat építettünk” – hangzott a papírfüggönyök mögül.

Az előadást a lenyűgözően tudatosan komponált és hihetetlen koncentrációval megvalósított mozgáselemek tették dinamikussá. A céltalan kerengést még a torz keringőnél is jobban kifejezte, ahogyan az énekesek egymás körül forogtak.

A kétségbeesés és a lelki felindultság néhány elképesztően koncentrált mozdulatsorban öltött testet.

Zimmermann szoprán és tenor szólóra írta művét, azonban a szólamok természetes középlágéban mozognak: Hans szerepe sok helyen baritonális, Sophie szólama pedig mezzoszoprán, csak megfelelő drámai pillanatokban emelkednek a magas lágéba. Mintha a huszonhét éves Wolfgang Resch versenyszereplő adottságaira írták volna ezt a tenorális bariton szólamot; színpadi jelenléte is maximálisan lekötötte a figyelmet. Marion Grange alakításáról is hasonlókat mondhatok, ő – gondolom, nagyobb színpadi tapasztalatának köszönhetően – érettebben mozgott a játéktérben. A svájci Biel–Solothurn Zenekar példamutató figyelemmel és fegyelemmel zenélt (vezényelt: Kaspar Zehnder).

Anna Drescher nem hiába nyerte el ezzel a rendezéssel az Opera Europa szervezet Európai Operarendezői Díját. A drámai-lírai szöveg, a zene, a színpadi mozgás és látvány olyan kifinomult és koncentrált egységét sikerült megvalósítania, amilyet nagyon ritkán láthatunk.

Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel

Hasonló bejegyzések