A Sziget Fesztivál operával kapcsolatos programjairól KONDOR KATA számol be
Alighanem kevesen mondhatják el magukról, hogy életük harmadik évtizedét követően kezdtek könnyűzenei profilú fesztiválokra járni. Ám az elmúlt években olyan gazdag operai programkínálatot vonultatott fel a Sziget Fesztivál, hogy munkáját és a közönség következő generációjának ügyét komolyan vevő klasszikus zenei újságíróként óhatatlanul felmerült bennem: vajon milyen műsort adnak ezen a rendhagyó helyszínen Magyarország jelentős operajátszó intézményei? Ebből pedig rögtön következett a késztetés, milyen jó is volna erről olvasóinkat is tájékoztatni.
Belevetettem hát magam a fesztivál színes forgatagába, átkeltem az Óbudai-sziget különféle nyelvű köszöntőkkel fellobogózott hídján, és a Fidelio Klasszikus, Opera és Jazz Színpada felé vettem az irányt. Bár nagyon jól hangzana az a megállapítás, hogy komolyzene-hallgatói előítéleteimet azonnal felülírták helyszíni tapasztalataim, ez nem lenne teljesen igaz. Elsőre valóban nagy tömeg és zaj volt mindenfelé, igyekeztem is minél hamarabb megérkezni a célomhoz. A színpad környéke a színes babzsákfotelekkel már a nyugalom szigetének hatott, még ha többé-kevésbé ide is elhallatszott valamelyik másik koncert dübörgése. Mikor megérkeztem, az Óbudai Danubia Zenekar éppen Gabriel Prokofjev, a nagy zeneszerző unokájának Turntable Concerto című művét játszotta, az ismert DJ, Mr. Switch közreműködésével. A szokatlan hangzás egy pillanatra azt juttatta eszembe, vajon egy koncerttermi közönség mit szólna a darabhoz? Ám a fiatalok jól fogadták a művet, még várnom is kellett egy keveset, mire szabad babzsákhoz jutottam, olyan sokan hallgatták a produkciót. Majd Hámori Máté angol nyelvű búcsúszavai után (a sok idelátogató külföldi miatt a Sziget „hivatalos nyelve” az angol, néha még két magyar fesztiválozó is automatikusan ezen a nyelven szólította meg egymást, és természetesen a programok is angolul mentek) még egy kicsit hallgathattuk Mr. Switch produkcióját: többek között feldolgozta Verdi Requiemjének Dies irae tételét is.
Míg a Danubia Zenekar civil ruhában játszott, az Armel Szimfonikus Zenekar emblémás egyenpólót hordott, akárcsak az őket vezénylő Vajda Gergely. A program az operafesztivál hivatalos dalával indult volna, ám a zenekar kis meglepetéssel készült: születésnapja alkalmából eljátszották a karmesternek a Happy birthday-t. Ezután természetesen az Armel-dal is elhangzott, Kovács Éva és Szélpál Szilveszter előadásában – ők az első műsorszámban is szerepeltek, a tavalyi közönségdíjas produkció, Alföldi Róbert Varázsfuvola-rendezésének egyfajta keresztmetszetében. Néhány népszerű részlet hangzott el a műből minimális összekötő szöveggel, ám nem úgy tűnt, mintha a kihagyások bárkit is zavartak volna: a húzott változat az elmegyógyintézetbe zárt fiatalokra koncentrált, és az ő történetüket vitte végig egészen egymásra találásukig. Bár az akusztikai körülmények nem voltak ideálisak, zeneileg is élvezhető előadást hallottunk, néhány ária után pedig a hallgatóság lelkesen éljenzett.
Crossover produkció következett a Holdviola együttes közreműködésével, akik népzenei ihletésű dalokat adtak elő. Majd az este egyik legizgalmasabb részére került sor: Vajda Gergely átadta a pálcát a vállalkozó kedvűeknek, akik Mozart Szöktetés a szerájból című művének nyitányát vezényelhették. Jelentkező akadt is bőven, egészen a legfiatalabb korosztályig, a karmester pedig hasznos tanácsokkal látta el a próbálkozókat, hogy nagyjából hallgatható produkciók szülessenek. Néha csak a tempóra figyelmeztetett, máskor irányította az önjelölt dirigens kezét, közben pedig a hallgatóságot arról is tájékoztatta, mi szükség van egyáltalán karmesterre. „Nem az egónkról, hanem Wolfgang Amadeus Mozartról kell szólnia” – jegyezte meg egy művészeti vadhajtás után, a rendelkezésre álló idő lejártával pedig minden további érdeklődőt a színpadra szólított, akire már nem kerülhetett sor (több mint tizenöten maradtak), hogy együtt vezényeljék el a nyitányt.
Rövid átrendeződés és a zenekar cseréje után (visszatért a Danubia Zenekar) a Magyar Állami Operaház előadása következett. A szeptemberben induló magyar évadnak megfelelően magyar szerzők operáiból, valamint operettekből hangzottak el részletek Dénes István vezényletével. A közreműködő Csillagszemű táncegyüttes négy férfitáncosa már piros-fehér-zöld parókában a közönség körében ült, mikor elkezdődött az első szám, Petur bordala Szvétek László előadásában, melyhez a többi szereplő – Fodor Beatrix, Rőser Orsolya Hajnalka, Keszei Bori, Zavaros Eszter, Balczó Péter és Hábetler András – szolgáltatta a kórust. Majd Hábetler András konferálta fel röviden a műsort – azzal a kissé erős állítással, hogy a magyar opera nem olyan jó, mint az olasz, ám van sok híres operettünk. Szerencsére nem úgy tűnt, mintha a jelenlevők kedvét elvette volna ezzel a fordított pszichológiájú kijelentéssel. Nagy sikert aratott Gara Mária Cabalettája a négy szoprán előadásában, akik a legmagasabb hangokért versenyeztek. Majd operettrészletek következtek: Balczó Péter A cigánybáróból, Keszei Bori a Giudittából énekelt, Hábetler András pedig a Sziget Fesztiválhoz aktualizált szöveggel adta elő a Grisette-dalt A víg özvegyből. Később azt kérte a közönségtől, hogy az A csitári hegyek alatt előadása közben öngyújtóik és telefonjaik fényével járuljanak hozzá a hangulathoz. Ezután Zavaros Eszter A francia királylány dalát a Kill Bill című film főhősének jelmezében adta elő, majd a Háry János Toborzójában a Xerxész-előadásból ismert tank is színre került, hogy azután a szám második felében a katonaruhájuktól megszabaduló énekesek békejelekkel ragasszák tele. Balczó Péter újabb operettből énekelt (igen testhez álló neki ez a műfaj), Fodor Beatrix pedig elég erélyesen bírta maradásra azt a néhány fiatalt, akik épp az ő Messze a nagy erdő-produkciója előtt kívántak távozni. Ezután újabb Johann Strauss-darabokból következtek részletek, végül pedig valamennyi szereplő együtt adta elő a Csárdáskirálynőből a Húzzad csak kivilágos virradatig című dalt, amihez a közönséget is megtáncoltatták. Zárásként Hábetler András egyenként mutatta be a szereplőket – olyan szellemes megjegyzésekkel, hogy csak egyetlen tenoruk van, de az is több mint elég –, és még egyszer meghallgattuk a Happy birthday-t, ami ezúttal Rőser Orsolyát köszöntötte.
Az utolsó operás programot a Moltopera tartotta, ám a közönség lelkesedése eddigre kissé alábbhagyni látszott. Nem mintha a fiatal társulat nem követte volna azt a bevált receptet, amelyet az eddigi intézmények: náluk is egyetlen karizmatikus vezető, igazgatójuk, Ágoston László, próbálta meg magával ragadni a hallgatóságot, ám egy ismeretterjesztő előadás, ami este hatkor még bizonyára sokaknak érdekes lett volna, tíz óra után kissé fárasztónak hatott. Több óra nagy figyelmet igénylő zenehallgatás után senki nem túl friss, az újonnan csatlakozók pedig nagyrészt részeg svéd turisták voltak, akik inkább ellopni szerették volna a show-t, semmint érdeklődéssel követni. Azért így is végighallgathattunk néhány érdekes szemléltetést arról, mennyire másként hangzik ugyanaz a mondat különböző zenei aláfestéssel, illetve hogyan képes a zene akár a szövegnek ellentmondva is kifejezni valamilyen érzést. A műsorszám végén az előadók egy kicsit meg is viccelték a közönséget: kiderült, hogy az egyik színpadra felhívott néző valójában beépített ember, Beeri Benjamin, a társulat tagja, és ezt énekhangjával is bizonyította.
Mivel a Sziget Fesztiválra egész héten szabad bejárásom volt, úgy döntöttem, még egyszer végignézem az operás programokat, hátha érnek még meglepetések. A korábbi, háttérbe vonult szemlélői szerepemet is feladtam, közelebb ültem a színpadhoz, hogy az interaktív műsorszámokban is részt tudjak venni. Ezúttal végig tudtam hallgatnia a Danubia Zenekar teljes produkcióját, ami igen jó hangulatban telt, Hámori Máté ugyanis olimpiát rendezett a zenekarból kikerült hangszeres szólistáknak, ő maga pedig a sportkommentátori szerepet látta el. A három zenész – Belej Márton oboista, Tekula Endre kürtös és Bodor János, a zenekar koncertmestere – Magyarország feliratú pólóban érkezett meg, és lelkesen el is kezdett bemelegíteni, amíg a karmester bemutatta őket. Három Mozart-darab hangzott el, a dirigens pedig arra kérte a közönséget, a sporteseményekhez hasonlóan éljenezzék meg a versenyzőket, ehhez segítségként időnként egy-egy táblát mutatott fel „Ovation” vagy „Hmm” felirattal – utóbbit nagyon sznob módra kell kiejteni, magyarázta. A jelenlevők hajlottak a játékra: bár az idő múltával a hümmögések egyre kevésbé hallatszottak, valamennyi muzsikust megéljenezték. A verseny eredményéről is a közönségnek kellett volna döntenie, a kézfeltartásos szavazás után azonban az eredmény – természetesen – döntetlen lett, így mindhárman kapnak egy-egy arany csomagolású Mozart-golyót.
Az Armel programja is izgalmasan indult, A varázsfuvolából ugyanis hiányzott egy énekes, Taminót a közönség soraiból érkező önkéntesnek kellett alakítania. Hamarosan jelentkezett is egy magas, félmeztelen srác, akit a produkcióban ápolónőként megjelenő dámák armeles egyenpólóba öltöztettek. Így persze kissé változott a rövidített cselekmény, ám az új szereplő kiválóan alkalmazkodott a helyzethez, kellően kétségbeesett arcot vágott, ha szükséges, hagyta, hogy Papageno nála keressen menedéket, és még a taktust is ütötte időnként a fuvolaként nekiadott szívószállal. Az ezután következő átállás alatt Vajda Gergely némi ritmusgyakorlatot csinált a közönséggel, kettes, hármas, négyes, ötös ütemezést kellett tapsolni, először a karmester segítségével, majd csapatokra osztva, egyszerre különböző képleteket. Elsőre a kettes és a hármas lüktetés összeillesztése is okozott némi zavart, később viszont már négyfelé osztva is tartani kellett a kívánt ütemet. Végezetül biztatást kaptunk, a zenészek teljesítménye mögött igen sok gyakorlás áll, talán nem akkora baj, hogy nem lett belőlünk tíz perc alatt összeszokott ritmusszekció.
Ezen a napon is műsoron szerepelt egy crossover produkció, most Szirtes Edina Mókus volt a meghívott vendég, aki az éneklés mellett hegedűn is játszott a rövidke koncerten. Majd ismét a fesztiválozók ragadhattak karmesteri pálcát, ezúttal a Figaro-nyitányt lehetett vezényelni. Ezen a napon nem a lassúság lett a probléma, az első jelölt szédületes gyorsasággal kezdett a darabba, Vajda Gergely félmosollyal meg is jegyezte, hogy ez a „Fischer Ádám-féle tempó”. Következőként Zavaros Eszter próbálhatta ki magát, ő pálca nélkül szerette volna dirigálni a darabot, amire meg is kapta a felhatalmazást. Az első taktusok után elismerés illette az énekesnőt, lehet érezni, hogy látta már, hogyan szokták ezt vezényelni – jegyezte meg Vajda Gergely. Egy-egy felhívására azután tömegek jelentkeztek, a mögöttem ülő lány például szabályos örömkiáltást hallatott, amikor ő mehetett fel a színpadra. Sajnos nekem nem sikerült azon szerencsés kiválasztottak közé kerülni, akik egyénileg is kipróbálhatták a vezénylést, akkor bizonyára még érdekesebb és lelkesebb cikket tudtam volna írni, így azonban csak a programot záró közös produkcióról tudok első kézből beszámolni. Még eddigre is maradt vagy húsz érdeklődő, alig fértünk el egy sorban a színpad elején, főleg azok után, hogy az utolsó pillanatban még két fiú befurakodott, majd lelkesen szelfizni kezdett a zenekarral. Talán túlzás is produkciónak nevezni, amit ügyködtünk, hiszen sok hatásunk nem volt a zenére, inkább az a kérdés, rá tud-e érezni valaki, hogyan kellene csinálnia, ha tényleg rajta múlna az előadás. Miután Vajda Gergely elindította a darabot, egy „végig ebben a tempóban kérem”-utasítással a zenekar mögött, velünk szemben helyezkedett el. Nem csak a ritmusra figyelmeztetett, a dinamikát és a hangsúlyokat is helyesen kellett volna mutatnunk – más kérdés, hogy aki egyszer ront, annak utána a fel és a le megkülönböztetése is gondot okoz. Persze a zenekar nem hagyta magát megzavarni a mi kalimpálásunktól, így végül a nyitány sikeresen lement, és még mi is kaptunk tapsot.
Kis szünet következett az Operaház énekeseinek műsora előtt, akik nagyjából ugyanazt adták elő, mint az elmúlt napokban, de természetesen esetükben is akadt néhány plusz érdekesség. Például az a rész, amikor Hábetler András a békés egymás mellett élést illusztrálandó végigkérdezte a jelenlevőket, ki hová valósi, hogy aztán Dénes István a zongorán rögtön el is játssza az adott ország himnuszát. A karmester gyakran ezen kívül is igen lelkesen részt vett a produkció show-elemeiben, a Háry Toborzóját például lándzsával vezényelte, de az is figyelemre méltó volt, ahogy mindezen tevékenységek mellett mintegy fél kézzel nyúlt néha a zongorához, amikor éppen be kellett játszania egy szólamot. A jó hangulatú műsor végére a közönség is meggyőződött Hábeter András bevezető szavainak igazságtartalmáról: az operaénekesek éppen olyan emberek, mint mi, csak éppen jobban tudnak énekelni. Ezt az emberi oldalt a zárószám alatt egy kedves jelenet is hangsúlyozta: Szvétek László kisfia is csatlakozott a színpadon táncoló szereplőkhöz, így igazán családiasan ért véget a program.
Operarajongóként különös élmény volt a Sziget Fesztiválon hallgatni kedvenc előadóimat, ugyanakkor nagy örömet okozott azt látni, milyen kiválóan célt értek a programok, milyen lelkesen hallgatták a fiatalok a sokuk számára nem vagy alig ismert zenéket, milyen könnyen akadt bármilyen feladatra önként jelentkező, és milyen hangos éljenzéssel zárultak a programok. Talán nekünk magunknak is – akik még bulizni is operára szoktunk – hozzájuk hasonlóan nyitottabbá kellene válnunk, hogy szót értsünk velük, hogy olyan színvonalas produkciók szülessenek, amiben mindkét fél örömét leli, a különböző művészeti stílusok, irányzatok pedig megtermékenyítően hatnak egymásra.