Opera a javából

2014. szeptember 15.

Szubjektív benyomások az Operaház szeptember 6-i évadnyitójáról. ÁDÁM TÜNDE írása

Hannibal ante portas – mondhatnánk, és igazunk volna: Annibale Pistacchio, a neves patikárius és az ő lakodalmának története bizony a kapuk előtt, jelesül az Operaház előtt adatott az évadnyitó hétvége szombatján. Veszélyben persze csak a rekeszizmaink voltak, hiszen Donizetti Csengője a legjobb vígoperák közé tartozik, különösen, ha jó előadók és rendező kezébe kerül. Ezért is örülhettünk nagyon a bemutatónak: üdítően friss produkció született, jól kiosztott szerepekkel, de még lényegesebb, hogy a rendező, Fehér Balázs Benő megértette és megvalósította a legfontosabbat: a vígoperában ne a szereplő, hanem a néző legyen víg, és még neki sem muszáj végig kacagni. Ezen a ponton játékra hívnám a Kedves Olvasót.

Az Operaház a koncert előtt (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Az Operaház a koncert előtt (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Egy pillanatra emeljünk ki egyetlen duettet az operából, és vizsgáljuk meg úgy, hogy sem az előzményeket, sem a következményeket nem vesszük figyelembe! Adott egy valaha volt szerelmespár: Serafina és Enrico. Duettjük apropója, hogy a lány férjhez ment, régi kedvese pedig eljött, hogy számon kérje rajta. A most látott megvalósításban Serafina (Rőser Orsolya Hajnalka) és Enrico (Geiger Lajos) a végletekig komoly, minden vígoperai könnyedség hiányzik az előadásból, amitől egyszerre megtelik tartalommal, és elgondolkodunk: vajon kinek van igaza? Melyik fél hibázott? Mindkettő? Kinek kellene megbocsátania? Avagy kellene-e? Nyilván nem erre folyik tovább a cselekmény, de ha vérbeli operarajongók vagyunk, úgysem álljuk meg, hogy tovább ne gondoljuk: hol is láttunk már ilyet? Amikor a szoprán és a bariton nagyszabású duettben csap össze? Amikor a szoprán szintén idősebb basszushoz ment feleségül? Naugye! Hát nem hasonlókkal vádolja Tatjana is Anyegint, mint Serafina Enricót? Hogy a férfi nem szerette annak idején, most meg csak a hiúságát sérti, hogy máshoz ment feleségül? Nem hiábavalóan védekeznek a férfiak? És ha kitekintünk a duettből: vajon Gremin herceg vagy a jó patikárius Annibale helyzete a rózsásabb? Aligha lehet eldönteni. A délután egyik tanulsága volt, hogy még vígoperai szereplőnek lenni sem mindig móka és kacagás, és ha ezt a rendező láttatni is képes, elérte fő célját, hogy a nézőt gondolkodásra késztesse. Akár egy könnyed, szabadtérinek szánt produkcióval is.

Az Anyegin-párhuzam aztán estig ott motoszkált a fejemben, és mintha sorsszerű volna, megjött rá a válasz Ferruccio Furlanetto Gremin-áriájának képében. Ahogyan ő énekli az áriát, abban nyoma sincs a szokásos lelkendezésnek: lemondó és megtört ember hangja ez, félig már Fülöp király, félig – ha akarjuk – Don Annibale, egy komolyabb pillanatában. A koncert ekkor átalakul: ami elegánsan öltözött emberek felvonulásának indult, különféle művekből kiragadott részletek megszólaltatásával, az most egyszerre előadássá, operává változott. Aki egyetlen áriába képes egy egész sorsot sűríteni, az művész. Ez nemcsak megkülönbözteti őt az énekestől, hanem egyszersmind a műfajról is elmond valamit: az opera akkor működik, ha előadják. Mindegy, hogy díszletben-jelmezekkel, koncerten, az utcán vagy a metróban – ha tartalommal telik meg az a pár perc, akkor volt értelme.

Ferruccio Furlanetto és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ferruccio Furlanetto és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

És az estének még nincs vége! Fülöp királyt idéztük az imént, és meg is érkezett, de hogy! Nem a slágeráriával, nem is a klasszikus Inkvizítor-jelenettel, hanem a darabban sok szempontból kulcsfontosságú, de koncerten ritkán hallott Posa-duettel. Ez már önmagában legalább két oldalról világítja meg hőseinket, de leginkább a királyt: a jelenet elején az uralkodó és barát szerepe között ingadozik, utána a férj kerül előtérbe, vagyis Fülöp jelleméről talán itt tudhatunk meg a legtöbbet. Furlanetto itt is kihasznál minden lehetőséget, de partnert is kap hozzá Kálmándi Mihály személyében, így már ketten gondoskodhatnak róla, hogy megszülessen a jelenet, az opera légköre. Megszületik. Posa lázadó, emberséges – és persze álmodozó; Fülöp keserű és magányos, ám határozott és erős is egyszerre. Mindezt nagyjából másfél négyzetméteren, a zenekar előtt és a karmester háta mögött – viszont ezervalahány néző szeme láttára, akik pár órával korábban még nem sejtették, miben lesz részük, pláne, hogy hol végződik az este… De hát a meglepetések napja volt ez: hogyan juthatunk el Don Annibale figurájától Gremin hercegen át Fülöp királyig, hogy kerülünk a kapukon kívülről az épületbe – és esünk ámulatba újra meg újra. Igen, emlékszünk a két Don Carlosra, amelyekben vendégszerepelt Ferruccio Furlanetto. És igen, most is olyan jó. És igen, tudja ugyanazt minden körítés nélkül is. Művész a javából.

Opera volt a javából.

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések