nemraC

2014. november 10.

Georges Bizet: Carmen – Erkel Színház, 2014. november 6. MONA DÁNIEL kritikája

Carmen: Gál Erika (fotó: Mányó Ádám)

Carmen: Gál Erika (fotó: Mányó Ádám)

Öt hatalmas tükör – ez a díszlet. Az előadást megelőző FAGGATÓ című pódiumbeszélgetésen felmerült a kérdés: nem lesz-e kicsi ettől a színpad? A látványtervező, Székely László megnyugtatott minket: a pódium mérete megfelelő, a tükrök pedig – mint köztudott – tágítják, megsokszorozzák a teret. Vajon tényleg elfért minden a szűkített tükör-arénában? Volt hat „képernyőnyi” mondanivaló?

Oberfrank Pál első operarendezése alkalmával igyekezett minden színpadi eszközt bevetni: tömeg, fények, tűz és füst. Sajnos mindezek túl sokra sikerültek, az operából ugyanakkor pont keveset láttunk. Az énekesekkel, kórussal, gyerekkarral és táncosokkal terhelt tér – bár a darab megköveteli valamennyi felsorolt szereplő jelenlétét – kényelmetlen zsúfoltságot sugárzott. A tükörfalak nem erősítették a tömegérzetet, sokkal inkább összeszorítottak egy furcsán tükröződő társaságot.

A FAGGATÓ beharangozta azt is, hogy a tükrök miatt természetesen óriási súly helyeződik majd a fényekre. Az előadás azonban mindössze három olyan jelenetet tudott felmutatni, melyekben a hagyományostól eltérő világítástechnikát használtak. Elsőként az első felvonás cigánylányainak betétjét, mikor vitatkoznak Carmen bűnösségén. A két pártra szakadt kórus közhelyes, mégis ritkán kiaknázott, s épp ezért hatásos hangsúlyozása volt a csoportok megszólalásával szinkronban váltakozó két körfény. A „kevesebb néha több” elvét követve érdemes lett volna ezen a ponton megállni. Vagy ott, hogy a két vitázó társaság mögött két cheerleading-csapat vív táncpárbajt. Netán ott, hogy a kórus egyik fele mindig előre néz, míg az éneklő fele rendre a másik felé fordul. De mind a három egyszerre?! Ez a halmozás mindhárom megoldás erejét és értelmét vette.

Carmen és Don José: Gál Erika és Nyári Zoltán (fotó: Mányó Ádám)

Carmen és Don José: Gál Erika és Nyári Zoltán (fotó: Mányó Ádám)

A másik fényes jelenet során a Lillas Pastia kocsmájában zajló mulatozást látjuk. A fokozódó hangulat, tánc és erotika egy stroboszkópos illuminációban érte el tetőpontját. Itt lehet stílusidegenségről beszélni, asztmásokért aggódni, de hatásos és különleges látványt kaptunk. Ugyanakkor sem előzménye, sem folytatása nem lett az ehhez hasonló megoldásoknak, így végeredményben páratlan, azaz pár nélküli, kontextus-idegen ötlet maradt csupán. A harmadik felvonás elején feltűnő, szentjánosbogárra emlékeztető zöld ledek azonban, melyek a sötétben füstbe rejtőzött emberi fejeken cikáztak, ízlésesen vezették be a jelenetet, s hagytak időt a szünetről visszatérő nézőknek az újabb elmélyülésre. A sötétség nem volt idegen a darabban, mint ahogy a füst sem. Utóbbi sajnos olyan mennyiségben szállt a zenekarra, hogy a karmester, Dénes István saját frakkjával kellett, hogy ellegyezze. Ez nem lett volna baj, ha nem vált ki nevetést a közönségből egy szerelmi dráma kellős közepén…

Jelenet az előadásból, középen Escamillo: Kálmándi Mihály (fotó: Mányó Ádám)

Jelenet az előadásból, középen Escamillo: Kálmándi Mihály (fotó: Mányó Ádám)

Dénes István a legyezgetés mellett kimért, feszes tempókat dirigált a Magyar Állami Operaház Zenekarának. A mindenki fülében benne élő dallamok tradícióval szembemenő tempói eleinte jóleső újdonságot, tudatosságot és fegyelmezett magatartást sugalltak, később érthetetlen visszafogottsághoz, széteséshez vezettek. Olykor a zenekar tagjai sem tudták mind tartani magukat a kért ütemhez: küzdött az egyenletességért a triangulumművész; korábban, máskor később szólalt meg a trombita.

Zuniga: Gábor Géza (fotó: Mányó Ádám)

Zuniga: Gábor Géza (fotó: Mányó Ádám)

Igazán meglepő, hogy az énekesek és a zeneileg mindig fegyelmezett Magyar Állami Operaház Gyermekkara ezt a mérsékelt tempót is visszafogták. Mercédès (Várhelyi Éva) és Frasquita (Cecília Lloyd) kártyajóslásában előbbi pontosan, de halkan, míg társa határozottabban, de mindvégig a zenekar diktálta taktus mögött énekelt. „Cigánymuzsikusok” ide vagy oda, Carmen sem simult rá a kíséret tempóira. Gál Erika nem először alakította az opera címszerepét. Állítása szerint mostani Carmenje érettebb, jobban használja ki a női csábítás legapróbb mozdulatokban rejtőző trükkjeit. Ez sajnos folyamatos zenei késésekben, illetve ingerszegény és kiszámítható koreográfiában nyilvánult meg. Kár, mert Venekei Marianna többi betétje kifejezően keverte a cigány, balett és kortárs táncok lépéseit.

Jelenet az előadásból (fotó: Mányó Ádám)

Jelenet az előadásból (fotó: Mányó Ádám)

Ennyi kiváló énekes, s mégis ily sok pontatlanság, hamis hang és ügyetlenkedés? Ilyesmire számítottam, mikor a rendező Oberfrank mintegy mentegetőzve elárulta: azt kérte énekeseitől, hogy inkább áldozzák fel a lemezfelvétel szintű éneklést, de haljanak bele szerepükbe. Szerencsére végül sem ők, sem a közönség nem halt bele egyik áriába sem, mindenesetre egy efféle kijelentés óriási felelősség, és kizárólag briliáns ötletek szüntelen sora mellett engedhető meg. Az, hogy Székely László szerint a mondanivalójában örökkévaló Carment nem lehet realisztikusan színpadra vinni, nem egyenlő azzal, hogy semmit sem lehet csinálni a színen. A tükrök ideája és koncepciója (azaz hogy „tartsunk tükröt a világnak”, „mindenki nézzen magába”) csak a kezdő ötlet, nem szabadott volna itt megállni. Magukra hagyni az énekeseket egy tükörrel, s megmondani nekik, hogy nem muszáj szépen énekelniük, kis túlzással egyet jelent az opera kivégzésével.

Carmen és Don José: Gál Erika és Nyári Zoltán (fotó: Mányó Ádám)

Carmen és Don José: Gál Erika és Nyári Zoltán (fotó: Mányó Ádám)

Az, hogy az estének – ha halovány is, de – taps lett a vége, az énekesek engedetlenségének köszönhető. Létay Kiss Gabriella (Micaëla) ártatlan, szerelmes és kétségbeesett hangjai, valamint Gábor Géza (Zuniga) magával ragadó és lehengerlő basszusa felülemelkedtek minden rendezői utasításon. Nyári Zoltán Don Joséja és Kálmándi Mihály Escamillója aznap nem tudott melléjük társulni, de akárcsak Gál Erikának, minden bizonnyal nekik is ott volna a helyük egy „belehalós ÉS lemezfelvétel minőségben éneklős” előadásban.

Fotók: Mányó Ádám

Hasonló bejegyzések