Négyből három

2017. január 12.

Giacomo Puccini: Manon Lescaut – KŐRY ÁGNES beszámolója a Covent Garden december 12-i előadásáról

Manon és Des Grieux: Sondra Radvanovsky és Aleksandrs Antonenko (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Manon és Des Grieux: Sondra Radvanovsky és Aleksandrs Antonenko (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Megéltem már néhány évtizedet, és szenvedélyes operarajongó vagyok, de meglepő módon ez az előadás volt az első találkozásom Puccini Manon Lescaut-jával. Viszont ez a kései találkozás talán nem is olyan nagyon meglepő. Habár ez a korai Puccini-mű – a zeneszerző harmadik operája a Le villi (1884) és az Edgar (1889) után – a hazai és a nemzetközi színpadokon egyaránt sikert aratott Puccini számára, népszerűségben soha nem érte utol a mester későbbi operáit. Az opera zenei anyaga talán nem mondható kevésbé melodikusnak, szenvedélyesnek és lírainak, mint bármely más népszerű Puccini-opera zenéje, de a szövegkönyv problémásnak tekinthető.

A cselekmény Prévost abbé regényét követi, mely először 1731-ben jelent meg, majd a szerző által átdolgozott kiadása 1753-ban. Puccini egyedül kezdte írni a szövegkönyvet, de később sokan (talán túl sokan) csatlakoztak az íráshoz egy szerencsésnek nem mondható, hosszas folyamat során. Marco Praga, Domenico Oliva, Giuseppe Giacosa, Luigi Illica, Ruggero Leoncavallo és Giulio Ricordi vett részt a szövegkönyv megírásában, amit talán “a sok bába közt elveszett a gyerek” közmondással lehetne jellemezni. Szövegük nem annyira hű Prévost eredetijéhez, mint sok más opera- és balletadaptáció: a Puccini-operából például kimarad az az időszak, amit Manon szerelmi boldogságban tölt a fiatal Des Grieux lovaggal, mielőtt lecseréli szerelmét az öreg Géronte gazdagságáért.

Puccini valószínűleg nem volt teljesen megelégedve operájával, ugyanis többször változtatott rajta. A partitúra 1892 októberében készült el, a premierre 1893. február 1-jén került sor Torinóban. A Ricordi Critical Edition szerint a sokszoros átírás legalább három javított verziót eredményezett az 1893-as, 1906-1915-ös és az 1920-24-es években. Nem tudom, melyik verziót adta elő a Royal Opera most decemberben (és 2014-ben, amikor bemutatták az opera jelenlegi rendezését), de a most hallott zenei anyag érthetővé tette, hogy miért volt nagyon nagy sikere az operának 1893-ban, és miért tekintették akkor Puccinit Verdi óta Olaszország legnagyobb zeneszerzőjének.

Lescaut és Géronte: Molnár Levente és Eric Halfvarson (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Lescaut és Géronte: Molnár Levente és Eric Halfvarson (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Prévost abbé a 18. század közepe táján írta regényét, a cselekményt ugyanabba a korszakba helyezte. Jonathan Kent, a Royal Opera jelenlegi produkciójának rendezője a jelen időt, vagyis a 21. század elejét ábrázolja (Paul Brown díszletei és jelmezei között). Kent választása elvben logikus, hiszen Prévost nagyjából saját korát mutatta be. Viszont Puccini szenvedélyes, romantikus zenéje nincs harmóniában az olyan modern jelenetekkel, melyek valóságshow-t, szexet és pornográfiát tárnak elénk. Kent valószínűleg érti a Manon-történet külső és belső összetevőit, de – rendezése alapján itélve – nem érti Puccini zenéjét. Az pedig biztosnak tűnik, hogy Kent semmit sem tud az éneklésről, és nem érti az énekeseket. Ha a főszereplő tenor egy egész estényi éneklés után, éppen a végső nagy zenei pillanatok előtt, meredek és veszélyes létrán kénytelen fel és alá mászni, akkor a rendezőnek fogalma sincs se az énekesekről, se a zene mondanivalójáról. Ráadásul a létrán való fel-lemászásnak még a cselekmény szerint sincs értelme. Elvben Des Grieux egyedül hagyja Manont: ételt és vizet keres, hogy megmentse szerelmét az éhhaláltól. Itt viszont egy nagyon is veszélyesnek látszó létrán mászott fel és alá egy bizony nagydarab tenor a közönség és vélhetően Manon szeme láttára. Persze lehet magyarázatot találni Kent koncepciójára, de nem egy operaházban, vagyis nem élő énekesekkel.

Manon és Lescaut: Sondra Radvanovsky és Molnár Levente (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Manon és Lescaut: Sondra Radvanovsky és Molnár Levente (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Antonio Pappano karmester Puccini iránt érzett szenvedélye egyértelmű volt, zenekara hibátlanul reagált minden mozzanatára. A négy főszereplő közül három eggyéolvadt szerepével – zeneileg, drámailag vagy mindkét módon –, ám a negyedik vagy nem volt alkalmas szerepére, vagy rossz passzban volt. Hangilag és zeneileg az amerikai szoprán, Sondra Radvanovsky meggyőzött mint Manon, habár színészi teljesítménye egy kicsit zavarba ejtett: persze a Kent-rendezés sem használt neki, és amúgy is nehéz fiatal lányt alakítani már nem fiatal korban. Viszont Radvanovszky olyan csodálatosan énekelt, hogy nem hagyott cserben bennünket (és Manont). Az amerikai basszus, Eric Halfvarson luxusnak tekinthető Géronte szerepében; amit ez a gyakorlott művész nem tud, azt nem is érdemes tudni. A bariton Molnár Levente (Lescaut) látható módon színpadra született. Teljesen mindegy, milyen szerepet játszik – kicsit vagy nagyot, könnyűt vagy nehezet (az évek folyamán több szerepben láttam) –, élő figurát teremt minden karakterből: éli a szerepeket, nem csak játszik a színpadon. Ugyanakkor Molnár igazi művészi teljesítményt nyújt sokszínű éneklésével is. Számomra az opera legizgalmasabb mozzanatait Géronte (Halvarson) és Lescaut (Molnár) első felvonás végi jelenete, továbbá Manon és Lescaut kettőse (második felvonás közepe) jelentette. Manon és Lescaut izgalommal várják a szép jövőt: zeneileg ez a jelenet volt az előadás csúcspontja. Az opera negyedik főszereplője, vagyis rangban a második, Des Grieux lovag. Szerettem volna élvezni a lett tenor, Aleksandrs Antonenko teljesítményét, de vagy nem neki való Des Grieux szerepe, vagy rossz formában volt. (Az előadás-sorozat során Antonenko több előadást is lemondott indiszpozició miatt.) A szenvedélyes részekben hihető volt (habár időnként erőltetett, érces hangszínnel), de a lírai részek nem tűntek neki valónak.

Manon és Des Grieux: Sondra Radvanovsky és Aleksandrs Antonenko (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Manon és Des Grieux: Sondra Radvanovsky és Aleksandrs Antonenko (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Mindent egybevetve, köszönet a Royal Operának e korai és fontos Puccini-mestermű nagyszerű zenei megvalósításáért.

Fotók: Bill Cooper / Royal Opera House


Manon Lescaut, Royal Opera House, Covent Garden, 12th December 2016

By Agnes Kory

In spite of being of a certain age and deeply passionate about opera, surprisingly this was my first encounter with Puccini’s Manon Lescaut. On the other hand, such belated encounter may not be so surprising. Although this early work of Puccini’s  –  his third opera after Le villi (1884) and Edgar (1889) –  brought the composer national as well as international success, it has never attained the popularity of the later Puccini operas. Arguably the music is as passionate and lyrical than that of any of the more popular Puccini operas but the libretto is problematic.

The story is based on Prévost’s novel, first published in 1731 and republished in 1753. Puccini’s libretto was first crafted by himself but an unusually large number of authors contributed to what seems to have been an ongoing unsatisfactory saga. Marco Praga, Domenico Oliva, Giuseppe Giacosa, Ruggero Leoncavallo, Luigi Illica and Giulio Ricordi all had a hand in the libretto which might prove the old adage that ‘too many cooks spoil the broth’. Their text is less concise than some of the many other operatic and balletic adaptions of the Prévost story. For example, in Puccini’s opera we do not encounter the happy period which Manon and her beloved Des Grieux enjoy before Manon quits her happiness for the wealthy Geronte.

Puccini was evidently not entirely happy with his opera. The score was finished by October 1892, and the opera had its premiere in Turin on 1 February 1893. However, Ricordi’s Critical Edition describes several revisions and specifies three versions which were prepared during the years of 1893, 1906-1915 and 1920-24. It is not clear to me, which of these versions were performed by the Royal Opera this time (and, in fact, in 2014) but the music I heard made it easy to understand why this opera was an instant hit in 1893 and why it made Puccini’s reputation as the greatest Italian composer since Verdi.

Prévost wrote and placed the story in the middle of the 18th century. Jonathan Kent’s production, and thus Paul Brown’s designs, update right to current times. This move is logical – Prévost as well as Puccini addressed their own times – but Puccini’s sweeping, passionate music is not served well by scenes portraying sex traffickers, reality TV characters, and pornographic suggestions. Kent might have understood the Manon story but he seems to have misunderstood Puccini’s music. Furthermore, he does not understand singing and singers: making the lead tenor climbing steep ladders after a whole evening of singing, prior just before the final great musical moments, shows an utter lack of musical comprehension. In addition, this climbing up and down made no sense to the story: Des Grieux was supposed to be going somewhere for food and water to save Manon from starvation and death; here he was just climbing up and down (on what looked like a dangerous ladder) in full view of the audience and presumably Manon.

Conductor Antonio Pappano brought all his passion for Puccini to the score, and his orchestra responded splendidly. Of the four lead singers three were perfectly cast; one was either miscast or was perhaps struggling with disposition. Vocally American soprano Sondra Radvanovsky fully convinced as Manon although dramatically I felt slightly uncomfortable with her portrayal (which was not helped by the production). However, her glorious singing more than compensated for whatever the dramatic portrayal lacked. The American bass Eric Halfvarson was almost luxury casting in the role of Geronte. What this experienced artist does not know, is not worth knowing. Hungarian baritone Levente Molnár (Lescaut) seems to have been born for the stage. It does not matter what part he plays – over the years I have seen him in a variety of roles – he invests his characters with full life, living the roles rather than just playing them. At the same time Molnár sings with refined artistry, with varying tonal colours. For me the most exciting and moving moments were provided by interaction between Geronte and Lescaut (end of Act I) as well as Manon and Lescaut singing in participation of the future (half-way through Act II). This latter scene was the finest musical moment during the performance. The fourth major character in the opera, in fact the second in rank, is Des Grieux. Hard as I tried to warm to Latvian tenor Aleksandrs Antonenko, it just did not feel like he was a fortunate choice for the role or that he was in a fortunate disposition. (I understand Antonenko had to cancel several performances in the run owing to indisposition). He was credible in the great passionate outbursts (although with occasional harshness in the voice) but the lyrical sections did not seem to suit him.

On balance, the Royal Opera is to be thanked for the excellent musical presentation of this early and important Puccini masterpiece.

Photos by Bill Cooper / Royal Opera House

Hasonló bejegyzések