Küzdelem életre-halálra

2014. június 23.

Selmeczi György: Bizánc – a június 14-i miskolci ősbemutatóról VONA ILDIKÓ írt kritikát

Herczeg Ferenc drámája nyomán született Selmeczi György új operája, a Bizánc, melynek ősbemutatójára az idei Bartók Plusz Miskolci Operafesztiválon került sor. A zeneszerzőt tíz éve foglalkoztatja ez a téma – korábban már vázlatokat is készített –, ám színpadi egésszé a miskolciak felkérésére állt össze, és a Kolozsvári Magyar Operával koprodukcióban jött létre az előadás.

Az opera cselekménye egyetlen nap alatt zajlik Bizáncban, 1453 májusában, és a Kelet-Római Birodalom utolsó napját jeleníti meg. Konstantin császár nyugati keresztény zsoldosok segítségével igyekszik megállítani a török hódítókat, ám a túlerő és saját udvara cselszövői miatt elbukik. Birodalma széthullik, Bizáncot pedig elfoglalják egy idegen vallás hívei: a muzulmánok.

Iréne császárné: Kele Brigitta (fotó: Vajda János)

Iréne császárné: Kele Brigitta (fotó: Vajda János)

A két felvonásból álló opera díszlete végig azonos. A császári trónt látjuk, és mögötte kettő fehér, árkádos építményt. Az első mutatja, hogy a bizánci palota belsejében vagyunk, ugyanakkor a másik nagyon emlékeztet a római Colosseumra. Előttük lépcsősor emelkedik, melynek fokaira fontos történelmi dátumok vannak írva: időszámításunk előtti és utáni évszámok jelzik korábbi nagy városok, városállamok bukásait (Spárta, Karthágó, Pompei stb.) és az egyik lépcsőbe már bele van vésve: Bizánc 1453.

Nyitánnyal kezdődik az opera, melyben erőteljes a rézfúvók és az ütősök szerepe. Lírai vonós részt is hallunk, ám a trombita hangja ebbe is „beleszól”, és megzavarja ezt a nagyon kellemes zenét. A színpadon menekülő embereket látunk, és egy hófehér ruhás, gázmaszkos nőalakot, aki engem a hirosimai atomtámadásra emlékeztet, de szerepét tekintve azt hivatott szimbolizálni, hogy elérkezett a vég. A dátumokat mutató lépcsőfokok legtetején vagyunk, ami nem csupán Bizánc bukását, hanem az egész teremtett világ végét jelzi.

A kórus indítja a történetet: „Halál, halál, halál”, és ők is zárják a művet. Keretként megjelenik végszónak az ellenpólus, a Lét. A női és a férfikar alkalmazása nagyon hasonlít az ókori görög drámákban lévő kórusokéra: hol kommentálják az eseményeket, hol maguk is szereplők. Az opera végén levonják a tanulságot, és megadják az egyetlen megoldást a túlélésre: „Dicsőítsd az Atyát és a Fiút, kiktől ered a Fény és a Lét!”

Jelenet az előadásból (fotó: Vajda János)

Jelenet az előadásból (fotó: Vajda János)

Bonyolult darab a Bizánc, és elsőre nehéz minden szintjét értelmezni. Szó esik benne férfi-nő kapcsolatról, hűségről, becsületről, árulásról, szemben álló felek közti tisztességes harcról, vallási ellentétekről (a nyugati és a keleti kereszténység szembefordul egymással, ám rajtuk kívül ott vannak még a mohamedánok). Zakariás Zalán rendező igyekezett úgy színpadra állítani az operát, hogy a máról, a mához is szóljon. Segítségére volt ebben Zeke Edit, aki a díszletet és a szereplők ruháit tervezte. Jelmezei összetettek, nem kötődnek szorosan a bizánci időszakhoz. A császár és a császárné ruhája korhű, az udvari emberek viszont öltönyt, nyakkendőt viselnek, mintegy jelezve: az ármánykodás és a széthúzás a történelem folyamán mindenhol megjelenő, általános emberi tulajdonság.

A librettót Selmeczi György és Kapecz Zsuzsa költő készítette az 1904-ben megjelent Herczeg-dráma alapján. Igényesen kidolgozott a szövegkönyv, és bizony az előadás során párszor előfordult, hogy a szöveg „súgott”. Általa tudtam értelmezni a látottakat. A miskolci bemutatón nagy segítséget jelentett a színpad feletti kivetítő, amin folyamatosan olvasható volt a szereplők minden mondata. Talán e nélkül nem tűnt volna fel, hogy vannak fontos szavak (halál, misztérium, gálya), közmondások (Gyáva népnek nincs hazája, Szemet szemért), melyek gyakran visszatérnek a történet során. Érdemes megemlíteni az állatnevek alkalmazását: amikor a császár általánosságban beszél önmagáról, az oroszlán szót használja, viszont a császárné szemében a hódító szultán az igazi férfi, ő a tigris.

Spiridion főkamarás: Balla Sándor (fotó: Vajda János)

Spiridion főkamarás: Balla Sándor (fotó: Vajda János)

A történet elején Zenóbia udvarhölgy (Wiedemann Bernadett) látomásában megjelenik Bizánc bukása, majd a császár udvari embereit látjuk, amint összeesküvést szerveznek: „Inkább a török, mint ez a császár!”. Konstantin (Nyári Zoltán) közvetlen környezete tele van cselszövőkkel, akik csak a saját pecsenyéjüket sütögetik: Spiridion főkamarás (Balla Sándor), Murzafosz kalmár (Laczkó Vass Róbert), Laszkarisz tengernagy (Sándor Csaba), Krátesz filozófus (Mányoki László), Lysander udvari költő (Szabó Levente) és Demeter (Rétyi Zsombor), a császár öccse, aki a Pátriárka (Szilágyi János) támogatásával uralkodó akar lenni. Iréne császárné (Kele Brigitta) férjét okolja Bizánc hanyatlásáért, és türelmetlenül várja a nagy hódító, a török szultán érkezését. A császár magára marad a történet folyamán, csupán titkos szerelmére, Hermára (Covacinschi Yolanda) és a genovai zsoldoskapitányra, Giovannira (Sándor Árpád) számíthat.

Zenóbia rábeszélésére meg akarják mérgezni a császárt, de a császárné lelkiismerete megszólal, és megakadályozza a gyilkosságot. Dramaturgiailag ügyes megoldás a keresztény liturgiában fontos szimbólum, a kehely kettős értelemben történő alkalmazása. Az egyik jelenetben Laszkarisz tengernagy és a császárné boroznak, akkor „a mámor kelyhe”, majd amikor a császárt próbálják megölni, már mint „méregpohár” van jelen.

Az előadás különösen értékes részei, amikor a szultán követe, Lala Kalil is a színen van. Ő csupán egy küldött, mégis Köpeczi Sándor olyan szintre tudta emelni a figurát, hogy amikor Nyári Zoltán császárával összetalálkozik, ott valóban két nagyformátumú ellenfél áll egymással szemben. Párbeszédükből tudjuk meg például Konstantin ars poeticáját. Elutasítja a szultán kegyelmi ajánlatát: „A hős halált többre tartom a gyáva életnél”. Olyannyira nem alkuszik, hogy leütteti Ahmed, a török trón örökösének fejét.

A Pátriárka és Demeter: Szilágyi János és Rétyi Zsombor (fotó: Vajda János)

A Pátriárka és Demeter: Szilágyi János és Rétyi Zsombor (fotó: Vajda János)

A darab végén a csatában elesett császár holttestét a bevonuló hódítók hozzák. Kalil a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel beszél az elhunyt uralkodóról: „Nemes ellenfél volt”. A császárné ekkor döbben rá, hogy a hős, harcos férfi, aki után mindig vágyakozott, végig ott volt mellette, csak nem vette észre. Leszúrja magát, és ráomlik a császár holttestére.

A Bizánc sokszereplős nagyopera, mely során az egyes szereplők gyakran vannak a színen, viszont rövid ideig. A mű elején kifejezetten zavaros volt a helyzet, ugyanis többször előfordult, hogy az adott szereplőt csak később szólították a nevén a többiek, így a néző számára időbe telt, mire kibogozta, ki kicsoda, és miért van a színen.

Zakariás Zalán rendezésére egyébként általánosságban az jellemző, hogy jól érthető, sőt kifejezetten ügyes megoldásokat is láttunk. Például amikor a török követ felajánlja a kegyelmet, Ahmed, a szultán unokaöccse ül az emelvényen lévő bizánci trónon, Konstantin pedig lent van az udvaroncok között. Az „ellentétes” jelenetben, ahol leütteti a fiú fejét, már fordított a helyzet: a császár van fent, a törökök pedig lent.

Iréne császárné és Konstantin császár: Kele Brigitta és Nyári Zoltán (fotó: Vajda János)

Iréne császárné és Konstantin császár: Kele Brigitta és Nyári Zoltán (fotó: Vajda János)

Nyári Zoltán számára testhezálló feladat a császár karaktere. Jól elboldogult az igen nehéz énekszólammal, és színészként is rengeteget hozzá tudott tenni. Nagy tűzzel formálta meg a mindenre elszánt uralkodót, ugyanakkor a Hermával való lírai jelenetben ellágyulni is képes volt. Különösen szépen szólt és meggyőzően hatott az áriája, melyben az áldozatról énekelt: „Elveszünk, ha a kereszt védelmében veszni kell”. Egy végsőkig elszánt embert hallottunk, igazi uralkodót.

Kele Brigitta megjelenésre is császárnői alkat. Valahányszor bejött a színpadra, mindig fenséges és előkelő zene kísérte. Szép hangszínnel és biztos magasságokkal rendelkezik, gyönyörű áriáját („Misztérium!”) nagy drámai kifejezőerővel adta elő.

Zenóbia udvarhölgyet Wiedemann Bernadett alakította, aki telitalálat volt a széles látókörű, éles eszű intrikus szerepére. Izzott a levegő, valahányszor megszólalt. Kár, hogy csupán egyetlen áriája van a műben.

Iréne császárné és Zenóbia: Kele Brigitta és Wiedemann Bernadett (fotó: Vajda János)

Iréne császárné és Zenóbia: Kele Brigitta és Wiedemann Bernadett (fotó: Vajda János)

Ennek az operának külön érdekessége, hogy nincs benne kis szerep. A császár figurája és szólama kiemelkedik, de a többi szereplő is egyformán fontos, hiszen a saját érdekeik alapján más-más nézőpontból mutatják meg, hogy miért akarják az uralkodót megbuktatni. Dicséret illeti az udvari cselszövőket: Balla Sándort (Spiridion főkamarás), Laczkó Vass Róbertet (Laszkarisz tengernagy), Sándor Csabát (Murzafosz kalmár), Mányoki Lászlót (Krátesz filozófus), Szabó Leventét (Lysander udvari költő), Rétyi Zsombort (Demeter). Számukra semmi sem fontosabb a pénznél. Többször visszatér az opera során a pénzt dicsőítő himnuszuk, mely tulajdonképpen egy zenei tréfa, és üde színfoltja az előadásnak. „Egy kicsi pénz, sok kicsi pénz” szöveggel éneklik, de zeneileg nagyon emlékeztet a Kabaré című musical híres Csörrenj pénz! (Money, money) betétdalára.

Kiváló teljesítményt nyújtott Szilágyi János, aki nagy átütő erővel interpretálta a rómaiakat gyűlölő Pátriárkát. Herma szerepében Covacinschi Yolanda is szépen helyt állt, bár néhány esetben, amikor oldalra fordulva énekelt, nem lehetett érteni a szövegét. Sándor Árpád Giovannija rendkívül szimpatikus karakter, szép színű baritonjával hitelesen tudta megszemélyesíteni a császárhoz halálig hű zsoldoskapitányt.

Jelenet az előadásból (fotó: Vajda János)

Jelenet az előadásból (fotó: Vajda János)

Az opera sokszínű zenei szövete embert próbáló feladat zenekar és kórus számára egyaránt. Jellemzők rá a rövid zenei egységek, gyorsan változó tempók, kis részekből összeálló melódiák, amiket a karmesternek kell összefogni és zenei ívvé alakítani. Kesselyák Gergely vezényletével mind a zenekar, mind az énekkar ügyesen megbirkózott a nehéz feladattal. Egységes hangzást tudtak produkálni, és sikeresen átadták azt a zenei sokféleséget, amit a partitúra rejt.

Vaskos opera a Bizánc. Zenéjében és mondanivalójában is az. Hogy mennyire lesz majd sikerdarab, arra az idő fogja megadni a választ. Én mindenesetre örülök, hogy nem egy „limonádé” darabocska rabolta az időmet. Arra ott van a kereskedelmi tévében a Szulejmán!

Fotók: Vajda János / Bartók Plusz Operafesztivál

Hasonló bejegyzések