Különbség Aida és Aida között

2015. április 16.

Giuseppe Verdi: Aida – felújítás az Erkel Színházban. Az április 4-i és 10-i előadásról MONA DÁNIEL írt kritikát

De hát már láttad, nem? – kérdezik tőlem, mikor megtudják, hogy rövid időn belül másodszor is megnézem ugyanazt a darabot. De miért is teszek így, azon kívül, hogy egy új produkciót illik többször látni? Másodszor az ember észrevesz olyan rendezői apróságokat, melyek felett elsőre elsiklott, de nem is ez a lényeg. A két előadáson két különböző szereposztás énekel, és ritkán ugyan, de megeshet, hogy ez merőben eltérő élménnyel szembesít. Az Aidával pontosan ez történt.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Mányó Ádám)

Érdemes azonban előbb az alapanyagról beszélni, azaz a változatlan tényezőről: a rendezésről. A darab felújítója Mohácsi János, aki már a nyitány alatt megkezdte a felújítást. A függöny meglepően hamar széthúzódott, és megláttuk a díszletet. Semmi polgárpukkasztó, csak szép, egyiptomi mintás kapuk, falak. Az elemek széthúzhatók, forgathatók, így több helyiség megjelenítésére is alkalmasak. Annál is inkább, mert az említett minták kivilágíthatóak, vagy épp majdnem teljesen eltüntethetőek, sőt, a díszlet felső szegélyébe is beépítettek egy fénycsősort, amelyet különböző százalékos telítettséggel égetnek. A díszletet Khell Zsolt jegyzi, és munkája egészen eddig kiváló is. Ám a fal mintái közt, a sólymok, kígyók, fáraók és skorpiók közepette, feltűnik egy-két tank és rakéta. Igaz, ettől még mindig tetszik a látvány, mert elkerüli a minimalizmust (nem taglóz ugyan le, de nem is szúrja ki a szemem két Hello Kitty-s kockával); elsőre hagyományosnak tűnik, de a világítástechnika által mégis modern; egyszóval újító, de nem tradíciógyilkos.

A hagyománygyilkolás a díszletek között folyik, ahol számos második világháborús sisakban masírozó katona, egy vakuzó fotós, Ré fényképészeti derítővel szimbolizált Napkorongja és néhány világháborús–ókori hibrid harci szekér fogad minket. A fotózástól és az izgatott készülődéstől olyan érzésem támad, mintha Mohácsi a Jézus Krisztus szupersztár filmváltozatának elején látható jelenetet kívánná reprodukálni. Mintha előrevetítené, hogy ez az egész csak játék. A darab folyamán mindössze egyszer tér vissza a szerepéből kieső személy karaktere, így ez inkább félresikerült poénnak hat, semmint egy logikusan végigvezetett koncepció részének. A darab végén nemigen kapunk visszautalást az „ez csak játék” gondolatra, bár Mohácsi kétségtelenül keretbe foglalja az előadást, és megmutatja a mű elején is látott gyermekpárt, akik Aidát és Radamest szimbolizálják. Ha mindenáron végig szeretném vezetni a játék-szálat, akkor azt mondanám: mint Az ördög ügyvédjében, az egész opera a jövő előrevetítése; egyfajta látomás, elkerülhetetlen sors, mely a két gyermekre vár.

Amneris és Radames (Komlósi Ildikó és Fekete Attila)

Amneris és Radames: Komlósi Ildikó és Fekete Attila (fotó: Mányó Ádám)

Sokkal valószínűbb azonban, hogy a nyitány alatt azért a nagy nyüzsgés, mert a zene nem elég nyitányos, túl halk és szomorú. De talán nem véletlenül. Lehet, hogy Aida bátortalan, kétkedő, aggódó, szerelmes motívuma nem azért szólal meg egy szál hegedűn, hogy alatta gépfegyverrel lőjenek fejbe hat, sorba állított embert. És a félig világháborús alakok és gépezetek? Valamiféle aktualizálás lenne? Nem találtam rá magyarázatot, a kattanó műanyag fegyver után pedig már nem is kerestem… Pedig a sisakokat leszámítva a jelmeztervező, Remete Kriszta kitett magáért, csillogó ékszereket, elegáns fekete-arany egyiptomi és piros etióp ruhákat álmodott a szereplőkre.

A színpadi mozgásokban nem sok vizet zavaró Mohácsi újraértelmezte a kardszentelés jelenetét. A szűzlány feláldozása, alapos megtáncoltatás és kínzás utáni karddal való döfködése némileg idegen a Verdi által elképzelt egyiptomi kultúrától. Több megosztó megoldásról nem tudok beszámolni, igaz, semmi egyéb számomra emlékezetes rendezői mozzanat sem történt. Hasonló a helyzet, mint a díszletnél: a hagyományos elemek megvannak (bár itt nem olyan jólesőek), csak hogy ez esetben az újítások inkább váltak a darab kárára. Az énekesek pedig vagy kompenzálják az előnytelenebb rendezői döntéseket, vagy sem.

Aida és Radames (Sümegi Eszter és Fekete Attila)

Aida és Radames: Sümegi Eszter és Fekete Attila (fotó: Mányó Ádám)

Amikor nem kompenzálják… Előre bocsátom, hogy a kijelentés igazságtalan, hiszen a művészek mindkét előadáson kiválóan énekeltek. Az a plusz viszont, ami képes feledtetni minden látványt, minden földi dolgot, több, mint holmi kiváló éneklés. Április 4-én Fried Péter Ramfisa szólalt meg először, sok jót sejtetve. A főpap tekintélyt parancsoló kiállása és biztos hangja egész este lenyűgözött. Radamesnél (Fekete Attila) figyeltem fel először a zenekarhoz való pontatlan igazodásra. Az érzelmileg telített szakaszok bizonyos részei olykor egy egész hanggal megelőzték a zenekart. Miután Komlósi Ildikó (Amneris), sőt az egész este káprázatos formában éneklő Sümegi Eszter (Aida) is beleesett ebbe az akusztikai csapdába, kezdtem elfogadni, hogy ez az aszinkronitás normális. Később kiderült: nem az. Komlósi volt számomra az est legnagyobb kérdőjele. Számos érzékenyen erős, legyőzhetetlenül törékeny pillanat fűződik a nevéhez, elsősorban a harmadik felvonásból. Ugyanakkor sajnos intonációs tekintetben kibillenő mélyhangjai és a szenvedő passzázsoknál való kapkodása is emlékezetessé váltak.

Az előadás kiemelkedő énekesei Kálmándi Mihály és Heiter Melinda voltak. Utóbbi a főpapnő szerepében éteri hangulatot varázsolt a kardszentelési jelenethez. Finoman indított, egyre fokozódó fráziskezdések, mint mikor az ember vízre tesz egy szappanbuborékot. Kálmándi alakította az etiópok királyát, Amonasrót. Magabiztosság, igazi királyi elegancia jellemezte; mindez biztos, de karakterszegény hanggal párosult. Akárcsak Egyiptom aznapi királya, Sebestyén Miklós esetében. Komoly kritikával alig illethetném tehát az énekeseket, mégsem történt meg a csoda, amelynek reményében beülünk egy hangversenyre.

Amonasro: Kálmándi Mihály

Amonasro: Kálmándi Mihály (fotó: Mányó Ádám)

Amikor kompenzálják… Április 10-én viszont nem kellett átlagosan jó előadással megelégednem; páratlan énekesgárda vonult fel, megajándékozva engem (minket?) a legkedvesebb operaelőadások legújabb emlékével. Ezúttal Palerdi András indította az opera vokális részét. Basszusa sokkal meggyőzőbb volt, mint például A kéjenc útjában. Hitelesen alakította a főpapot, hangja megfontolt, felesleges vibratóktól mentes és mindig pontos volt. Később földrengésszerűen zengte: „Radames! Rradames! Rrradames!” A vendégszereplő Johan Botha (Radames) megszólalásának pillanatáig aligha kelti hősszerelmes illúzióját. Hangjával azonban feledtet minden külsőséget. Az egyvonalas oktáv felső harmadában is kényelmesen mozgó Botha egyenes, tiszta hangokat ütött meg, ahol kellett, eget rengetően, ahol kellett, láthatatlan sordinóval. Minden erőlködést mellőző orgánuma kiváltotta színpadi ügyetlenkedését–tanácstalanságát is, melyet minden bizonnyal a megfelelő mennyiségű próba hiánya okozott.

Sokkal kiélezettebb volt a hölgyek vokális párharca, mint 4-én, amikor Sümegi Eszter mindvégig drámaibban és biztonságosabban énekelt Komlósi Ildikónál. Boross Csilla (Aida) és Gál Erika (Amneris) pingponglabdaként adogatták egymásnak a szebbnél szebb megszólalásokat. Ritkán hallható tisztasággal, határozottsággal és egyszerű nagyszerűséggel szólt a szoprán és a mezzoszoprán hang. Együtt lélegeztünk drámával, megkönnyebbüléssel, féltékenységgel és szerelemmel. A harmadik énekesnő, a főpapnőt alakító Vörös Szilvia is erősítette a női frontot. Megigéző erejű volt sziklaszilárd fohásza az istenekhez, borsózott a hátam a kardszentelés közelségének érzetétől.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból, középen Amneris: Komlósi Ildikó (fotó: Mányó Ádám)

Férfioldalról sem lehet panaszunk, a két király is kiemelkedően énekelt. Hangsúlyozottan kiválóan énekelt, ugyanis míg Kovács István (Egyiptom királya) egy pillanatig sem játszotta túl szerepét, addig Fokanov Anatolij (Amonasro) semmit nem vett át a másik etióp király, Kálmándi Mihály kimért eleganciájából: izgett-mozgott, úgy kocogott, mint egy cseléd, nem teremtett megfelelő kontaktust lányával, Aidával. A néhol pojácális megjelenés viszont olyan hanggal jár együtt, amelyért cserébe hajlandóak vagyunk becsukni a szemünket, vagy a színpad másik zugát szemlélni.

Végül három fix pont: tánckar, kórus és zenekar. Bodor Johanna koreográfiája hagyományos elemeket tartalmazó modern táncként követte a rendezői koncepciót. A rabságba került etiópok kétségbeesett mozdulatai, vagy az Aida és Amneris konfliktusát bemutató gyermek zsonglőregyüttes mutatványai színesítették, s egy percig sem hátráltatták az operát. A Honvéd Férfikar erős volt, minden értelemben. Mindenekelőtt a „klassz” jelentésben, hiszen pontosan, egységesen és erőteljesen szóltak. Néhol azonban tini-szakzsargonnal élve „túltolták”: az erősből erőltetett lett. Az Operaház Zenekara viszont mindig csak addig „tolta”, amíg kellett. Kesselyák Gergely keze alatt kiválóan zenélt az együttes, bár érdekes módon 10-én (újabb szakkifejezés) még egy lapáttal rátettek 4-i teljesítményükre. Az operát indító hegedű határozottabb, a harmadik felvonás oboaszólója érzelmesebb lett. Az a zenekar azokkal az énekesekkel bármilyen rendezésben szép estét varázsolna.

Fotók: Mányó Ádám

Hasonló bejegyzések