Kritika nézőtérről innenre és túlra

2014. október 1.

Christoph Willibald Gluck: Orfeo ed Euridice – Művészetek Palotája, 2014. szeptember 27. MONA DÁNIEL kritikája

Vashegyi György (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Vashegyi György (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Tiltsuk be a tapsot! Nemcsak azért idézem Glenn Gouldot, mert az előadás napján volt épp harminckét éve, hogy e világhírű zongoraművészt először támadta meg az agyvérzés. Azért jutott eszembe a mondat, mert a Vashegyi György vezényelte Orfeo ed Euridice előadása közben az a gondolatom támadt, hogy kevés, ha csak a tapsot tiltjuk be. A közönséggel van a fő probléma, és erről szegény közönség néha még csak nem is tehet… Türelmetlen taps, kitartó cukorbontogatás és persze az elmaradhatatlan köhögés – ez kifakadásom tárgya. Mindennapos nézőtéri neszek, melyek egy csodára csiszolt zenei pillanatban bombaként csaphatnak le.

Tiltsuk be a tapsot? Tiltsuk be a közönséget? Anélkül, hogy vitába szállnék Goulddal, úgy vélem, hiba volna azt állítani, hogy a hangverseny intézménye teljes egészében felesleges és káros. Azok a pillanatok, melyek a legrosszabbul időzített zajongásokkal csaknem elpusztultak, meg sem születhettek volna steril stúdiókörülmények között. A tér, a hangversenyterem, a kíváncsi – ugyanarra kíváncsi – közönség, az előadók közelsége, a megismételhetetlenség, egyszóval az alkalom az, amely lehetővé teszi, hogy megfagyjon a levegő, hogy a szívünkig hatoljon egy-egy hang. Mégis, aki képes volt megtörni a varázst, mikor Baráth Emőke, azaz Euridice pianissimója egy szál magában megtöltötte a termet, miközben azt súgta, „Io manco, io moro (síri csend […] köhögés […] sírtalanabb csend), annak – mindamellett, hogy a legkisebb cinizmus nélkül jobbulást kívánok – nem tudok megbocsátani. Hangversenyre és közönségre tehát szükség is van, meg nem is. Igaz, feleslegesen bosszankodom, hiszen az „Io manco, io moro” így is egyértelmű csúcspontja volt az előadásnak. De ne szaladjunk ennyire előre…

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)

Szerencsére több Pillanat is volt az aznap esti koncertszerű operaelőadáson, így némelyiket nemcsak észlelni, hanem megélni is lehetett. Azonnal a mű elején kellemes libabőr futott át mindkét karomon, mikor Bárány Péter (Orfeo) kontratenorja megszólalt. Egyedi, határozottan irányított fényes hangja a legmagasabb részeknél is férfiasságot sugárzott. A mély lágéban, a tenor-kontratenor problematikus határmezsgyéjén gyakran elbizonytalanodó, zenekar mögött maradó orgánumot csontvelőig hatoló magas tartott hangok feledtették. A kedvesét sirató Orfeo nemegyszer kényszerítette magára a hallgató teljes figyelmét.

A sokáig egyszereplős történetet Amore (Pintér Ágnes) szakította meg. Az addigra kontratenor hangszínhez szokott fülem elutasítóan reagált az első belépésénél pontatlan intonációjú, s később is csak átlagosan hibátlan szoprán hangra. Pintér Ágnes énekében nem éreztem az elérhetetlenséget, a szerephez elegendő erőt és tekintélyt. Ahogy a többi énekessel ellentétben csak a színpad szélén kapott ülőhelyet, úgy maradt hangilag is az opera mellékszereplője. Egyelőre tehát váratott magára az a kifinomult hangélmény, mely egy szoprán és egy kontratenor szólam összeolvadásából születhet. De csak Baráth Emőke megjelenéséig kellett várni.

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Euridice színrelépése nemcsak Orfeót és a közönséget tette boldoggá, de minden operakedvelőt feltöltött volna. Könnyed, természetes, mégis komoly és magával ragadó szopránja nemes egyszerűségével és tehetséggel ötvözött profizmusával vált a szerelem, a csalódottság és a bánat hangzó etalonjává. Valahol elvárható volt, hogy ennek a női hangnak már teljes harmóniában kell lennie kontratenor párjával. Valóban elérkezett: szoprán és kontratenor olyan egymásba olvadó szerelmi kettőst adott elő, ahol a két élesen megkülönböztethető hang egyetlen egymást kiegészítő hangszőnyeggé forrt, és amilyet egy bariton-szoprán páros soha nem fog tudni megteremteni. Nincs mit tenni, a kontratenor főhős erre lett kitalálva.

A Paulik László koncertmestersége alatt muzsikáló Orfeo Zenekar kiválósága is bizonyítható, ha arra gondolunk, mennyire meglepő volt egy-egy – amúgy a korabeli hangszerek milyensége miatt elkerülhetetlen – gikszer, vagy intonációs hiba. Annyira kiugrottak a hibátlan hangzásból, hogy ritkaságuk a mindvégig megnyugtató zenei biztonságról árulkodik. A Purcell Kórus fegyelmezetten és egységben énekelt meg sirató közösséget, fúriákat, boldog hősöket és ünneplő népet egyaránt. Vashegyi György szokásos határozottságával és kifejező gesztusaival csalta ki együtteseiből a Gluck-operában rejlő szépségeket.

Örömet okozott, hogy részt vehettem az előadáson, így önös és önzetlen érdekből egyaránt állíthatom, talán mégsem kellene betiltani a közönséget… Az előadók pedig megérdemelték az ovációt, szóval azt javaslom, ne tiltsuk be a tapsot!

Fotók: Posztós János / Művészetek Palotája; Raffay Zsófia

Hasonló bejegyzések