Kozmikus magány

2016. augusztus 4.

Richard Wagner: A bolygó hollandi – a Szegedi Szabadtéri Játékok július 2-i előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

A Hollandi: Kálmándi Mihály (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A Hollandi: Kálmándi Mihály (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Jó napok járnak mostanság a honi Wagner-rajongókra: míg korábban egy-egy új magyar Wagner-szcenírozás évtizedekre alternatíva nélküli, kötelező táplálék volt számukra, addig ez a helyzet a Budapesti Wagner-napok tíz évvel ezelőtti indulásával örömtelien megváltozott. A bolygó hollandi esetében pedig egyenesen hárompólusúvá módosulhatott a kizárólag hazai forrásokból táplálkozó néző világképe: az Operaház 2013-as, Szikora János rendezte felújítása és a Wagner-napok tavalyi, Kovalik Balázs nevéhez fűződő produkciója után a Szegedi Szabadtéri Játékok is előrukkolt a maga verziójával (a Miskolci Nemzeti Színházzal koprodukcióban).

Érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, hogy e Hollandi-boom mögött csupán praktikus szempontok húzódnak-e, avagy tényleg váratlanul aktuálissá vált a bolygó hajós wagneri feldolgozása a 2010-es évek közepének Magyarországán. Ami az előbbieket illeti, könnyen válaszolhatunk: félretéve az olyan mindenkor és mindenhol érvényes szempontokat, mint a mű befogadható hossza és hagyományoshoz közeli formavilága, egyszóval: közönségbarát volta, elmondható, hogy a darab nagyszerűen kiosztható kizárólag hazai erőkre támaszkodva is – s ez kevés Wagner-operára igaz jelen pillanatban. A repertoárbővítés dicséretes szándéka mellett (elvégre még sosem játszottak Wagner-operát a Szabadtérin) alighanem ez is motiválhatta a darabválasztást; az eredmény pedig igazolta a döntést.

Kálmándi Mihály nem csupán megszokott hangi kvalitásait: matériájának eredendően szép és dús voltát, kidolgozott énekkultúráját csillogtatja, de talán minden eddigit felülmúló érzelmi involváltságot is visz a Hollandi megformálásába. Ez a harmadik rendezés, amiben láthatom Kálmándi Hollandiját, s noha alakítása egyszer sem keltett hiányérzetet, most mintha mégis szintet ugrott volna: minőségileg más az a teljesség, amivel ezúttal közvetíteni tudja szerepét – ráadásul mindezt a szabadtér megszokott hátráltató tényezői (a hatalmas távolság és a hangosítás) ellenére. Ezért a szerepformálásért önmagában megérte volna bemutatni a produkciót – de szerencsére méltó partnerei is akadtak. Elsősorban Rálik Szilvia, akinek Sentája szintén sokat érett operaházi bemutatkozása óta. Most már nem csupán magas színvonalon elénekli és eljátssza, de meg is éli szerepét – s ez visszahat vokalitására is. A hang most sokkal vonzóbb, gömbölyűbb, az éneklés sokkal muzikálisabb, mint korábban bármikor. Ha a szerepben a – német szakszóval élve – jugendlich-dramatisch szopránt tartjuk ideálisnak (s magam ezt a tábort erősítem), akkor elmondható, hogy Rálik Szilvia immár nem csak a dramatisch, de a jugendlich hangvételt is hitelesen közvetíti.

Senta és Erik: Rálik Szilvia és László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Senta és Erik: Rálik Szilvia és László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

László Boldizsár szintén nagy nyeresége a bemutatónak. Miként olasz szerepeinek sorában, úgy az alapvetően olaszos fogantatású Erik szólamában is megbízhatóan használja ki tenorjának vonzó színét, szólamismerete pedig mély művészi alázatról tesz tanúbizonyságot. A szerep és a művész színpadi alkata közti eltérést a hatalmas tér ez esetben jótékonyan fedi el. Az elmúlt időszakban hallott legjobbját nyújtja Altorjay Tamás Dalandként: igaz, a figurateremtés pontossága, az árnyalt és kulturált, ezúttal jórészt technikai problémáktól is mentes éneklés is csak részben feledtetheti, hogy a matéria nem igazán minőségi. Annál inkább Wiedemann Bernadetté, aki emellett első osztályú kabinetalakítást is nyújt Maryként.

Fonókórus (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Fonókórus (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A produkció előzetes hírverésében a szereposztás egyetlen olyan tagja kapta a legnagyobb figyelmet, akinek teljesítménye méltatlan volt mind Wagnerhez, mind a helyszínhez, mind saját világhírnevéhez. Persze aligha lehetett volna ez másképp: Paul Potts tehetségkutató-győztesként szerzett ismertséget, és attól, hogy ezt történetesen egy operaária ilyen-olyan színvonalú eléneklésével tette, még nem vált belőle operaénekes. Noha a Kormányos szerepe, mellyel Szegeden próbálkozott, kétségkívül a legrövidebb a darabban, mégis kellően súlyos ahhoz, hogy észrevehessük, ha valaki alkalmatlan a megformálására – márpedig Paul Potts annak bizonyult. Nem a hang hibádzik: olybá tűnik, hogy a matéria valóban használható, akár értékesnek is mondható. De mit ér, ha nem tudnak bánni vele? Mit ér, ha tulajdonosa minden egyes hangot külön szólaltat meg, ha nem tudja a szöveg értelmi és érzelmi árnyalatait vokális eszközökkel megoldani, s ha német kiejtése amatőr szinten is gyengének mondható? („Ékezetek nélkül énekel” – mondaná a köznyelv némi képzavarral, de találóan.)

A Kormányos: Paul Potts (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A Kormányos: Paul Potts (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A Szegedi Szabadtéri Játékok vezetősége immár harmadik éve gondolja úgy, hogy az opera műfaja nem elég értékes ahhoz, hogy jótálljon önmagáért, s így más területről érkező sztárokkal próbálja megtölteni a hatalmas nézőteret. Ám az előző évi hírességek – Gérard Depardieu, majd Katharina Witt – a maguk területén egykor csakugyan kiválóságok voltak; Paul Potts szerepeltetése viszont egyszerűen visszaélés az úriember hírnevével, a művészi szempontok teljes negligálása, melyben csak részfelelősség terheli Pottsot (elvégre nem kötelező mindent elvállalni). Sokkal szimpatikusabb volna, ha a jövőben arra költenék a sztárok felkérésére és marketingelésére fordított pénzt, hogy az operát hozzák megfelelő helyzetbe. Keleten-nyugaton számos jó példát lehet arra találni, hogy a feladat nem lehetetlen.

Daland: Altorjay Tamás (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Daland: Altorjay Tamás (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A praktikus szempontok mellett az aktualitás kérdésének megválaszolása a rendezőre várt – Szabó Máté pedig felemás, ám kétségkívül invenciózus feleletet adott a kérdésre. Ha rendezését a közelmúlt két másik produkciójának koordinátarendszerében próbáljuk elhelyezni, úgy az valahol a középutat képviseli Szikora János kizárólag egy profi előadási keretet biztosító színpadra állítása és Kovalik Balázs aprólékosan értelmezett, a mai néző számára is égető problémákat feltáró történetmesélése között. A központi gondolat a Hollandi kozmikus magánya, melyet a monumentális látványvilág óhajt megjeleníteni: a kiváló szereplőgárda mellett alighanem emiatt lesz elsősorban emlékezetes a szegedi előadás, s lévén szó szabadtérről, ez nem hátrány. Khell Csörsz díszlet- és Hajdufi Péter látványtervező szinte anyagtalan elemekkel dolgozik: az épített díszletek a középső felvonás búzatáblája kivételével a színpad két oldalát lezáró oldalfalakra és a hátul feltűnő bolygóra (időnként a Hold, időnként a Föld) korlátozódnak, a vetítés – melyet végre-valahára szakmailag indokoltan és igényesen alkalmaznak egy előadásban! – pedig ott és akkor egészíti ki az eszköztárat, ahol és amikor kell (csak a nyitány alatti stáblistát tudnánk feledni!).

Mary: Wiedemann Bernadett (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Mary: Wiedemann Bernadett (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Az erős vizuális hatások mellett a színpadi játék megtervezése, a színészvezetés a helyszín igényeinek megfelelően elsősorban az emblematikus beállításokra, nagy, hatásos pillanatokra koncentrál; a mikrodráma felépítésének nem ez az ideális terepe, s ezt Szabó Máté helyesen mérte fel. Természetesen sokan megütközhetnek azon, hogy a kozmikus magányt a rendező szó szerint értelmezvén részben az űrbe helyezte a cselekményt – meggyőződésem azonban, hogy az ilyesfajta kifogások nem a tartalmat, hanem a formát érintik, és nem a lényeggel foglalkoznak, vagyis azzal, hogy Szabó Máté mindvégig a darab intencióinak megfelelően bontja ki az egyes helyzeteket. Olyannyira Wagner szellemében, hogy még a posztmodern korunk által problematikusnak vélt szerelmi halál adekvát és az előadás logikájából fakadó színpadi megvalósítása is sikerül neki. A szerelmespár találkozása a búzatáblában (mely nem csak az Élet általános szimbóluma, de egyben az a hely is, ahol a nők a férfiakat várják a második felvonás kezdetén, s ahol Senta és a Hollandi is először pillantják meg egymást) számomra az egész koncepciót hitelesítő, revelatív ötlet.

Senta és a Hollandi: Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Senta és a Hollandi: Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Az igényes produkció sikeréhez nagyban hozzájárult a darabban oly fontos kórus megbízható teljesítménye, a Szegedi Szimfonikus Zenekar stílusos játéka és Kesselyák Gergely biztos kezű, érzelemgazdag vezénylése. A nagyszerű teljesítmények láttán-hallatán filológus énünk még arról is hajlandó volt megfeledkezni, hogy a két módon – szünet nélkül vagy három felvonásban – előadható opera ezúttal két részben szólalt meg…

Fotók: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések