Kompromisszumok nélkül

2014. augusztus 1.

Gounod: Rómeó és Júlia – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Júlia és Rómeó: Anna Netrebko és Roberto Alagna (fotó: Ken Howard)

Júlia és Rómeó: Anna Netrebko és Roberto Alagna (fotó: Ken Howard)

Azt mondják a pszichológusok, hogy a kompromisszum nem minden esetben a legjobb megoldás, hiszen ilyenkor senkinek nem teljesülnek teljes mértékben a vágyai. Előfordul ugyanakkor, hogy létezhet nyertes-nyertes felállás is, ám ehhez szükséges, hogy a felek megfelelően kommunikálják igényeiket. Miért is kezdek pszichológiai okfejtéssel egy operakritikát? Mert érzésem szerint a Metropolitan Opera 2007-ben rögzített Rómeó és Júlia felvételének is ilyen helyzetet sikerült teremtenie: egyformán elégítette ki két nagyon élesen elhatárolódó nézőcsoport igényeit. Eddig kétségeim voltak, hogy ez lehetséges.

Ahogyan az operarendezésekben is viszonylag jól elkülöníthető az a két típus, amit kissé pontatlanul hagyományosnak és modernnek nevezünk, úgy ennek a két irányzatnak megvan a maga közönsége is. Előbbinek tipikusan azok, akik szórakozást vagy valamilyen tiszta, nemes lelki élményt várnak az előadástól, tűnjön ez időnként bármilyen közhelyesnek is a másik tábor szemében. Ők ugyanis sokkal jobban szeretik azt a művészi megközelítést, amely a problémák háttérbe szorítása helyett a saját világunkkal, saját emberi tulajdonságainkkal szembesít, bármely műalkotás legyen is a tárgya. Ennek érdekében hajlandók feláldozni a történetek mesés voltát, és a szép látványelemeket is, nekik a mögöttes értelem, az előadás intellektuális rétegzettsége számít elsősorban.

Ez a leírás terjedelméből kifolyólag kissé egyszerűsítő, például az utóbbi csoportba tartozó nézőknek sincs elvi kifogásuk az ellen, hogy a színpadkép látványos legyen, ha az nem önmagáért való, ám röviden mégis talán így lehet leírni az operaélet nézeteltéréseinek leggyakoribb forrását. Az operaházaknak mindez természetesen feladja a leckét, kinek az elvárásainak is feleljenek meg az előadásaikkal. Míg Németországban a modern irányzat szinte egyeduralkodó, és a modern színház előretörésének köszönhetően a világ egyre nagyobb részén kerülnek műsorra darabok újító rendezésben, a Metropolitanben egészen a közelmúltig a tradicionális előadások voltak döntő többségben, és nálunk is csak rövidebb periódusokra sikerült megszakítani a hagyományos rendezések egyeduralmát. Miközben világviszonylatban nyilvánvalóan mindkét típusú produkcióra szükség van, felmerül a kérdés: létrejöhet olyan előadás, amellyel mindkét tábor elégedett lehet?

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Érzésem szerint a Metropolitan Rómeó és Júliájának valami ilyesmit sikerült elérnie, és ebből a szempontból alighanem kivételesnek számít. A ruhák szépek és korhűnek látszanak – most tekintsünk el attól, hogy pontosan melyik kornak való megfelelést is várnánk tőlük: az opera, a dráma vagy a cselekmény idejét? Sokaknak az is elég, ha szép, és láthatóan a huszadik századnál régebbinek kinéző darabokat látnak, amelyek – Jorge Jara munkái – ezúttal leginkább reneszánsz stílusjegyeket mutatnak, tehát ebből a szempontból senkinek a lelki nyugalmát nem kell félteni. A díszlet is mutatós, ugyan nem kifejezetten realista, de csak kissé stilizált, és szép természeti képződményeket ábrázol. A színpadon, a szereplők viselkedésében sem történik semmi olyan, ami bárkit is megzavarna vagy akaratán kívüli gondolkodásra késztetne, ráadásul eleget lehet könnyeket törölgetni a tragikus szerelmi történeten.

Miért mondom mégis azt, hogy az előadás a modernitás hívei számára is kedves lehet? Egyfelől maga az a tény, hogy az előadás nem kényszerít gondolkodásra, nem jelenti azt, hogy lehetőséget sem ad rá. Márpedig az alapos színészvezetés és a gondosan megválogatott szimbólumrendszer mégis többet mond el a darabról, mintsem csak illusztrálná a történetet. A szép elemek ugyanis nem önmagukért valók, a rendező, Guy Joosten finoman árnyalja velük a szereplők lelkivilágát, késztetéseit, a darab eseményeit. Nem állítom, hogy az értelmezés korszakalkotó lenne, valószínűleg a Rómeó és Júliáról igen nehéz újat mondani, ám maga a formanyelv, a kétfajta igénynek egyszerre történő megfelelés mindenképpen jelentős művészeti tett. (Hasonlót érzékeltem egyébként Stefan Herheim tavalyi, salzburgi A nürnbergi mesterdalnokok-produkciója esetében, habár ott a rendező mégis kissé radikálisabban nyúlt a műhöz.)

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Az előadás elsősorban asztrológiai szimbólumokra épül: a színpad közepén elhelyezkedő kör alakú díszletelemen hold, csillag, valamint az állatövi jegyek találhatók, a háttérben égi jelenségeket láthatunk: a napot és annak fogyatkozását, csillagködöket. Emellett az előadás talán legszebb jelenete, Rómeó és Júlia hajnali búcsúzkodása is hasonló közegben játszódik: Júlia ágya a világűrben lebeg, a két szerelmes egyedül van a mindenségben. A mű szövege számos csillagászati metaforát tartalmaz, gondoljunk csak arra, mikor a fiatalember kedvesét a nappal azonosítja, így a rendező választása érthető. Ugyanakkor a szimbólumok a cselekmény mellett egyfajta kommentáló-kiegészítő szerepet is játszanak, és így tágítják kozmikus méretűvé a két – szó szerint – egy világ által elválasztott szerelmes történetét.

A történet alapos, elemző színrevitelének másik fő eszköze a rendkívül kidolgozott színészvezetés. Júlia a darab kezdetén igazi kislány, aki a társasági események helyett a barátaival akar foglalkozni, és később még az esküvőjükön sem bírják megállni Rómeóval, hogy ne kuncogjanak az esemény ünnepélyességén. Igazán nem is nő fel a darab folyamán, mert bár kénytelen megkomolyodni, soha nem lehet a felnőttvilág befogadott tagja, nem csupán rövid élete, de az őt körüllengő tisztaság, romlatlanság is elválasztja mindenki mástól.

Rómeó és Júlia: Roberto Alagna és Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Rómeó és Júlia: Roberto Alagna és Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Persze a részletekbe menő alakításokhoz az is szükséges, hogy kellően jól játszó énekesek álljanak a rendező rendelkezésére. Anna Netrebko mind hangjával, mind játékával nagyon komplex karaktert formál. Képes hitelesen megformálni Júlia ártatlanságát, fiatalos báját, és végigvezetni a jellemfejlődését anélkül, hogy valahol is törés állna be abban. Hangjáról pedig valószínűleg már minden pozitívat elmondtak, így ismétlésnek tűnhet, ha ezúttal is dicsérjük páratlan technikai tudását, szép hangszínét, szárnyaló magasságait. Ugyanakkor az énekesnő pályája későbbi alakulását ismerve fontos lehet észrevenni, már ekkor is milyen szép mélységekkel rendelkezett.

Szintén a későbbi pálya felől hallgathatjuk némi bánkódással Roberto Alagna hangját. Azok a problémák, amelyeket az alig egy éve közvetített Tosca-előadásban meg kellett említeni, itt még szinte nyomukat sem mutatják: a hang végig jól bírja a szerep támasztotta követelményeket, stabil, minden regiszterben kiegyenlítetten szól, legfeljebb néhány pillanatra hallhatjuk élesnek vagy egy kis mellékzöngével terheltnek, jellemzően csak akkor, ha az énekes fekvő helyzetben van. Alakítását tekintve, Rómeó figuráját latinos szenvedéllyel közelíti meg, játékát inkább a heves érzelmesség, mintsem az intellektuális kidolgozottság jellemzi.

Júlia és Rómeó: Anna Netrebko és Roberto Alagna (fotó: Ken Howard)

Júlia és Rómeó: Anna Netrebko és Roberto Alagna (fotó: Ken Howard)

Nathan Gunn Mercutióként parádés alakítást nyújt, csupa élet figurájáról könnyen el lehet képzelni, hogy a társaság motorja. Kellően könnyed és hajlékony baritonja is fokozza az élményt. Robert Lloyd Lőrinc barát szerepében inkább még mindig tekintélyes személyiségével, mintsem szólamformálásával nyújt emlékezeteset. A Capuletet alakító Charles Taylor is az előadás biztos pontja, mind hangját, mind alakítását tekintve, az igazi szenzáció azonban Stéphanóként a fiatal Isabel Leonard, aki már ekkor is a későbbi Met-sztár hangján szólal meg, briliáns könnyedséggel előadott áriája az előadás néhány legragyogóbb percével örvendeztetett meg.

A felsoroltakon kívül akadt még egy sztárénekes a produkcióban, ám Plácido Domingo ezúttal Metropolitan Opera Zenekarát vezényelte. Bár az első nagy együttesekben érződött némi maszatolás, a líraibb, szólisztikusabb részek végig nagyon kimunkáltak voltak, és később már a nagy romantikus tuttik is érzéki szépséggel szólaltak meg. Hasonló jókat lehet elmondani a Énekkaráról is, különösen a báli jelenetben, ahol a nagy nyüzsgés sem zavarta meg őket, de a továbbiakban is magas színvonalon teljesítettek.

Úgy tűnik, a Metropolitan Rómeó és Júlia-előadásával mindenki elégedett lehetett, a kiváló zenei megvalósítás mellett kaptunk szemet gyönyörködtető látványelemeket, remek alakításokat, kidolgozott lélekábrázolást, alaposan felépített szimbolikát. Mondhatnánk, hogy mindössze ennyire van szükség, hogy a teljes közönséget boldoggá tegyük, ám be kell látni, ez nem olyan kevés. Így bizonyára továbbra is sok megosztó előadásban lesz részünk.

Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések