„Kis szobában kis parasztok”

2014. szeptember 17.

Parasztbecsület–Bajazzók premier a Magyar Állami Operaházban, 2014. szeptember 13. FÜLÖP KÁROLY írása

Turiddu és Alfio: Kamen Csanev és Alexandru Agache /Fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

Turiddu és Alfio: Kamen Csanev és Alexandru Agache (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

„Ezeken nem segít ima” – folytathatnám a címben idézett verset; a verizmus két hagyományosan összetartozó darabját üdvözölhetjük ismét az Opera repertoárján, azonban a két mű közös színpadi koncepciója újfent kudarc, logikátlan és ellentmondásos. Az eredmény azért is kínos, mert míg a korábbi Parasztbecsület-fiaskók mellett Galgóczy Judit Bajazzók-rendezése legalább jól működött hosszú évekig, most Georges Delnon rendezőnek egy alapvetően elhibázott, logikailag elfogadhatatlan változattal sikerült felváltania azt.

Alig javít a helyzeten a Parasztbecsület néhány szép pillanata, például amint Lucia mama az asztal alól lábával széket tol lassan-lassan Santuzza elé, hogy hellyel kínálja belépni habozó vendégét, vagy amint a fináléban megforduló házikók felfedik a Garcia Lorca-i asszonysorsok titkát. Hiába azonban e részletszépségek, ha az egész este során bosszantó logikátlanságokat kell elszenvednünk: elvész a dráma, ha Lola, „a leghűbb feleség” prostituált, s ezt az egész falu tudja – persze a férjen kívül, ami inkább vígjátéki helyzet lehetne. Napsütötte szicíliai falu helyett komor, ködös vidék fabódéi közt ünneplik megtört emberek a húsvétot, nyomasztó a körmenet, piszkos, sötét a táj (díszlet: Madeleine Schleich). Miért kell akkor Santuzzának a napszemüveg? Nyilván nem a verőfényes nap miatt. Talán hogy ne ismerjék fel, amikor Mama Lucia házához indul? Aligha hihető, hogy ez elegendő az álcázáshoz. Hagyományos fekete öltözéke egy parasztlány ünnepi népviselete (bármennyire szép is, ha előnytelen!), ami éles kontrasztban áll Lola szexis babydolljával (jelmez: Prisca Baumann). Kocsma pediglen nincs, tehát a – szintén nem látszó – templomból hazatérőknek a takarásból bevonuló pincérek az utcán szolgálják fel műanyag poharakban a koccintóst.

Mindezekkel együtt a Parasztbecsület sikerült most jobban, ez mindenképp a jelen felújítás pozitív hozadéka. Félelmetes belegondolni, ha később a nagy egyéniségek kivonulnak a produkcióból, s hétköznapi repertoár-előadássá válik, mennyire lesz ütőképes a dráma, pontosabban kik lesznek azok az énekesek, akik drámaivá, hatásossá tudják tenni színészi és zenei vonalon azt, amit a rendezés kihagyott vagy elrontott a mű értelmezésében.

Lucia mama és Santuzza: Balatoni Éva és Lukács Gyöngyi (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

Lucia mama és Santuzza: Balatoni Éva és Lukács Gyöngyi (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

Fokozottan igaz ez a Bajazzókra, ahol még bőségesebb a logikátlan ötletek sora. A legjobb még a nyitókép: szinte üres térbe érkezik a vándorszínészek kocsija, a „bakon” Tonio, aki benzinért kiszáll, s a közönségnek elénekli a Prológot. Itt kezdődik a játék, a Parasztbecsület már ismert ködös-barakkos kulisszái közt. Most azonban a házak már nem mozognak, nem forognak; a kavalkádot az emberek és a különös ötletek adják. Furcsa, hogy Canio piros fürdőköpenyben érkezik a faluba, majd – a szövegből adódóan – a kocsmában is abban jelenik meg, hiszen Tonio hívására így érkezik a légyott leleplezésére. Nedda a Galgóczy-rendezés lestrapált háziasszonya helyett itt királynő, akinek feladata csupán a ragyogás – teszi is ezt mindvégig madártollas fejékkel (hiszen a madarakkal szeretne szállni, szabadon), egy csillogó, semmi kis ruhában, a férfiközönség nem kis örömére. Sok elsőoperás férj kedvenc operája lett most a Bajazzók, jöjjenek bátran máskor is! A legnagyobb probléma az Intermezzo után következik: a bódédeszkák gigantikus méretűre nőnek a szereplőket a színpad előterébe szorítva, a vándortársulat színpada pedig emeletnyi magasságba kerül érthetetlen módon. Hiszen a naponta más faluban játszó vándorszínészek miért (és hogyan) építenének ekkora monstrumokat, hogy nézőiket planetáriumi kényelmetlenségű fejtartásra kényszerítsék, ha azok látni szeretnék a darabot. Silviónak is nagy utat kell megtennie így, hogy a színpadon teremjen, s leszúrassa magát. A nyitóképből kiindulva azt gondoltam: kocsijuk platója lesz a vándorszínészek komédiájának színpada; sajnos tévedtem. A színjáték jelmezei már ötletesebbek, ám kissé szokatlanok: a commedia dell’arte típusfigurái most a 18. századi nemesség barokk eleganciájával jelennek meg, Taddeo Watteau Gilles-jének modern stilizációja, Arlecchino pedig XX. századi erőember.

Nedda és Silvio: Pasztircsák Polina és Nagy Zoltán (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

Nedda és Silvio: Pasztircsák Polina és Nagy Zoltán (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

A látvány mellett szerencsére van az előadásnak egy hallható rétege is: ez már sokkal jobb összbenyomást keltett. Mindkét opera főszerepében egy-egy nagyszerű énekesnő kimagasló produkciójának tapsolhattunk. Lukács Gyöngyi Santuzzája a kezdeti bizonytalanságok után frenetikus volt a két nagy kettősében, a megsebzett szerelmes lány megrendítően kiáltja átkát hűtlen kedvese után, ugyanakkor a megszokott gyönyörű pianókat sem kell nélkülöznünk. Az énekesnő húsvéti kórus felett diadalmasan szárnyaló hangja ünnepélyessé avatta a lehangoló színpadi összkép ellenére is Mascagni csodálatos imáját. A másik opera tündöklő primadonnája Rost Andrea volt, aki az előre aggódókat is bőven meg tudta győzni: immár elérkezett Nedda figurájához és szólamához. Rost Andrea a legapróbb részletekig kidolgozta a figurát, mindvégig éli a szerepét, pózol, cigarettára gyújt, füstkarikát fúj, szeret és komédiázik. Vonzza a tekintetet mindvégig, s ez nemcsak azzal indokolható, hogy nagyon csinos is a sokat mutató öltözékében. Mindezt megkoronázza, hogy kiválóan énekel: hangja erőteljes, ha kell; ugyanakkor hangszíne – akárcsak személyisége – őriz valamit abból a kislányos bájból, ahogyan Júliaként megismerhettük, s ami most a szerelmi kettősben is jól érvényesül. Produkciójában talán csak a szólam nyersebb, mélyebb részeinek drámaiságát illetően támadt hiányérzetem: „Tonio lo scemo! Hai l’animo siccome il corpo tuo diforme… lurido!…” A Madárdal könnyedsége, szépsége viszont különleges volt, a közönség is értékelte; magam még nem hallottam színpadon ilyen minőségben megszólalni ezt az áriát.

Mindkét opera tenor főszerepét Kamen Csanev énekelte vendégként. A Siciliana feltehetőleg lírainak szánt hangszíne kissé férfiatlanul, nyafogósan szólt, s nem ismervén az énekes művészetét, baljós árnyakat vetített az est elé számomra. Aztán szerencsére nem volt nagyobb gond, a színpadra lépve Csanev meggyőzött énekesi kvalitásairól, Lukács Gyöngyivel méltó partnerei voltak egymásnak, kettősük az est legjobb pillanatai közé tartozott. Később aztán Csanev esetében megbosszulta magát, hogy két főszerepet alakított: a Bajazzókat már „csak” tisztességesen elénekelte, a híres ária eléggé erőtlen lett, hatása kevés maradt. Színészi alakításából alapvetően hiányzott a szenvedély: a Parasztbecsületben Lukács Gyöngyi még valamelyest ki tudta belőle hozni, de az est végén a katarzis már elmaradt. „A komédiának vége” zárómondatot ezúttal Tonióként Alexandru Agache mondta ki, aki mindkét operában egyenletes vokális produkciót nyújtott kimagasló színvonalon. A Parasztbecsületben szerepe szerint alakítása egysíkúbb; megcsalatása miatt felbőszült férjet játszik, akit a bosszúszomj, a vendetta vezérel; a Bajazzókban a beteljesületlen vágyaktól torz lélek démoni vonásait és a vándorkomédiás eszköztárát vegyíti ördögi bosszújához nagyon meggyőzően.

Jelenet a Bajazzók előadásából (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

Jelenet a Bajazzók előadásából (fotó: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház)

Mamma Luciaként Balatoni Éva most is bizonyította, hogy remek színésznő, ezúttal drámai szerepben. Arlecchino szerenádját Beppe szerepében Szappanos Tibor szólaltatta meg, figyelemre méltó, szép dallamformálással. Heiter Melinda énekelte Lola, Nagy Zoltán pedig Silvio szerepét; reméljük, a későbbiekben még adódik lehetőségük igazolni a megelőlegezett bizalmat.

Az Operaház Zenekara élén ezúttal Pinchas Steinberg állt; elrontani ugyan nem tudta sem az együttest, sem a darabokat, ám produkcióját nem éreztem kellően ihletettnek. Vezénylése tempóban, dinamikában meglehetősen eklektikusnak mutatkozott, s az ebből következő nehézségeket csak az énekesek profizmusa tudta áthidalni. Az előző rendezéssel ellentétben mindkét intermezzo zárt függöny mellett hangzott el, főszereplővé avatva a zenekart. A korábbi produkcióban a közzene alatt Santuzza vívódása, valamint a fellépésre készülő pár öltözködési jelenete volt látható, utóbbi meghittsége okán maga volt a csoda. Ha most csak a függönyt látjuk, a csodának az árokból kellene felhangoznia. Szép volt, amit hallottunk, a taps is joggal járt a zenekarnak, de a varázslat e tekintetben elmaradt.

S hogy mi lett József Attila pipázó parasztjaival? „Gondolkodva ülnek ím a sötétben.” A néző is ül és gondolkodik: megint mi vitte félre a produkciót? A rendező miért nem keresi a választ azokra az egyszerű kérdésekre, amiket az átlag néző rögtön megfogalmaz? Becsületből. Hogy ne váljék pojácává…

Fotók: Csibi Szilvia, Herman Péter / Magyar Állami Operaház

A felvételek mindkét szereposztás próbáin készültek

Hasonló bejegyzések