Két darabban

2014. július 8.

Richard Strauss: Ariadné Naxoszban – a Magyar Állami Operaház előadása a Richard Strauss-fesztiválon, 2014. június 7. KONDOR KATA írása

Még friss élmény az Ariadné Naxoszban, alig egy év telt el a premier óta, és máris részben megváltozott szereposztással, sztárközreműködővel kerül színre, ünnepi alkalomból. Így még arra se volt alkalmunk, hogy megnézzük, hogyan működik az előadás a mindennapokban, repertoárkeretek között, rögtön újra a figyelem középpontjába került. Ugyanakkor ezáltal arra is lehetőségünk nyílik, hogy megvizsgálhassuk, mi marad ebből a produkcióból az újdonság varázsának elmúltával.

Színpadi megvalósítás tekintetében az előadás első fele mindenképpen megoldottabbnak tekinthető. Valószínűleg ez a darab könnyebben feldolgozható része, hiszen a tulajdonképpeni problematika itt jelenik meg: képesek-e egyesülni a különböző műfajok, a tragédia és a komédia, hasonlóképpen a Komponista és Zerbinetta (valamint az ember és a bika). A némafilm-jelenetek még mindig nagyon hatásosak és humorosak, a közönség láthatóan jól is fogadja őket.

Zerbinetta: Julia Novikova (fotó: Magyar Állami Operaház)

Zerbinetta: Julia Novikova (fotó: Magyar Állami Operaház)

Elméletileg ugyanennek a kérdésnek a kifejtése, illusztrációja lenne a második rész. Itt azonban az előadás nélkülözi az önreflexivitásnak azt a szintjét, ami korábban nem csupán pozitív adalék volt, hanem a darab kérdésköréből adódó, elkerülhetetlen megközelítés. Míg korábban a Minotaurosz sanyarú sorsa és a Komponista kettészakadása mutatta meg a két alapelv egyesülési kísérletének kudarcát, addig itt magának a színrevitelnek a fogyatékosságai – ám nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezt a művészi tudatosság számlájára kellene írni. Végül a problémát a mindenkit egyformán utolérő halál oldja meg, igen radikális lezárásaként: néhány hatásos képpel mindkét oldal, nézet, alapelv képviselőjét lesöpri a színről.

Egy évvel a premier után már lehetséges rendet vágni a színpadon megjelenő ötletparádban, a szó szerint színes és változatos elemek halmazán. A különböző princípiumok összeférhetetlenségét színpadi tett formájában, nagyon határozott állításként tárja elénk a rendező, ám ezt inkább érzéki elemek vagy bogozgatni való (nem egyszer kétségkívül jól felépített) szimbólumok támasztják alá, mintsem kézzel fogható érvelés. Világos, hogy a problémakörre nem ma fogjuk megadni a választ, és az is, hogy a formának is van tartalmi jelentése, a szakadozottság bizonyára nem véletlen, ám ha egy ilyen nyomatékos kijelentéssel szembesülünk, az ember talán joggal várna kicsivel több indoklást.

A Komponista és a Zenetanár: Várhelyi Éva és Gurbán János (fotó: Magyar Állami Operaház)

A Komponista és a Zenetanár: Várhelyi Éva és Gurbán János (fotó: Magyar Állami Operaház)

Ariadnéként Szabóki Tünde továbbra is az előadás egyik legfőbb értéke, mind a komikus, mind a tragikus szerepkörben egyaránt feltalálja magát. Hangja, bár világos színű, kellő erővel rendelkezik a Strauss-hősnők megformálásához, mégsem válik egy pillanatra sem élessé vagy keménnyé, végig megtartja hajlékonyságát, kifejezőerejét, fényét. Tenorpartnereként Thomas Piffka lényegesen jobb benyomást keltett, mint tavaly, a hang kevésbé szól erőltetetten, a magasságok biztosabbak. A kiváló stílusérzéket már tavaly is a művész számlájára írhattuk, de milyen remek is az, mikor ehhez a szerep minél pontosabb eléneklése is társul.

Nagy várakozással készültünk Julia Novikovának egy teljes szerepben való budapesti bemutatkozására, ám a nemzetközi hírű énekesnő ezúttal csalódást okozott. Rendkívüli koloratúrkészségét inkább csak sejtettük, mint halhattuk, híres áriájában a koloratúrák nem értek el a nézőtérig. Emellett helyenként szólamformálási bizonytalanságok is érződtek nála. Ugyanakkor Zerbinetta figurája szemmel láthatóan közel áll a fiatal szopránhoz, érzi a karakter működését: talán csak rossz napot fogott ki. Párjaként, a Komponista hálás szerepében Várhelyi Évát hallhattuk. Az árnyalt szerepformálás esetében sem feledtetett bizonyos vokális fogyatékosságokat, a hang túl vékony, gyakran kiürül, a magasságok pedig sokszor bántóan élessé válnak.

Ariadné és Zerbinetta: Szabóki Tünde és Julia Novikova (fotó: Magyar Állami Operaház)

Ariadné és Zerbinetta: Szabóki Tünde és Julia Novikova (fotó: Magyar Állami Operaház)

A kisebb szerepekben számos remek karakteralakítást láthattunk. Egy olyan kiváló énekesnél, mint Megyesi Zoltán, ez persze a legkevésbé sem meglepő, ám ha valaki hosszas tévelygés után talál magának olyan szerepet, amiben – pozitív értelemben – emlékezeteset tud alakítani, ahogyan az Gurbán János esetében történt, az külön öröm. Zerbinetta négy szeretőjeként Szegedi Csaba, László Boldizsár, Cser Krisztián és Horváth István bebizonyította, hogy nem csak egyénileg, hanem csoportosan is nagyon igényes produkcióra képes, a három mitológiai hölgyfigura közül pedig ki kell emelni a Najádot éneklő Szemere Zitát, hiszen ő új beálló, ám szárnyaló hangjával így is hozzájárult a kiváló összhatáshoz. Az Udvarmester prózai szerepében Franz Tscherne ezúttal is szuggesztív egyéniségével vette ki a részét az előadásából.

A Magyar Állami Operaház Zenekara Héja Domonkos vezényletével kellő sokszínűségében, zabolátlanságában szólaltatta meg a Strauss-muzsikát. Precíz játékuk hozzájárult az este élménnyé válásához, amely egy kevéssé ismert mű esetében különösen fontos. Remélhetőleg így a budapesti közönségnek is lesz kedve, hogy mélyebben elmerüljön az összetartozás és kettészakítottság történetében.

Fotók: Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések