Hősök nélkül

2014. július 21.

Gioachino Rossini: Tell Vilmos – a Bajor Állami Operaház július 13-i előadásáról KONDOR KATA írt kritikát

Tell Vilmos: Michael Volle (fotó: Wilfried Hösl)

Tell Vilmos: Michael Volle (fotó: Wilfried Hösl)

Alighanem bármilyen témához nyúlva fontos, hogy mielőtt véleményt alkotunk, tisztázzuk a saját álláspontunkat. Különösen igaz ez műalkotások esetében, hiszen ilyenkor neveltetésünk, előismereteink, világról alkotott elképzeléseink erősen meghatározzák, mit tartunk kívánatosnak vagy akár csak elfogadhatónak egy produkció esetében. Az operajátszás visszatérő kérdése, hogy kiknek az elvárásaihoz kell igazodnia: azokéhoz, akik szórakozást, akik lelki megnemesedést, esetleg akik mély gondolatokat várnak egy előadástól? Míg Magyarországon nagy valószínűséggel az első kettő jellemző inkább az operarajongókra, Németországban járva nem kerülheti el a figyelmünket, mennyire fontos, hogy az adott produkció reflektáljon saját világunkra, és akár olyan kérdésekkel szembesítsen, amelyeket nem biztos, hogy jól esik tudomásul venni. A magam részéről híve vagyok ennek a felfogásnak, vallom, hogy az operának színház, de lehet, hogy csak általánosan művészet lévén felráznia, megmozgatnia kell, kényszerítenie, hogy ne legyünk képesek úgy folytatni az életünket, ahogyan addig tettük. A müncheni Tell Vilmos-előadás itt következő értékelésének is ez a kiindulópontja.

Antú Romero Nunes rendezése nem a hősök korába repít minket. Már erre utal a minimalista színpadkép is (Florian Lösche munkája), amely mindössze sokféleképpen elrendezhető fekete oszlopokból áll, mintegy folyamatosan utalva a svájci nép rabságára; ám ez csupán a keret, az igazán aktuális és ideáloktól megfosztott világot maga a rendezés tárja elénk. Ebben a felfogásban Tell Vilmos egyáltalán nem hős vagy eszményi népvezér. Egy politikai fanatikussal van dolgunk, aki remek manipulációs készségével képes mindenki akaratát a magáé alá rendelni. Már az első jelenetben ezt láthatjuk: annyira dühíti az elnyomásuk ellenére ünnepet ülő svájciak jókedve, hogy legszívesebben maga lövöldözné le őket, nem tudja elviselni, hogy mások képesek elfogadni a fennálló helyzetet, boldog magánéletet élni, és nem örökké keseregni az országuk helyzetén (ezt látva egy pillanatra azt hittem, nem is külföldön vagyok).

Jevgenyija Szotnyikova (Jemmy), Michael Volle (Tell Vilmos) és Jennifer Johnston (Hedwige) (fotó: Wilfried Hösl)

Jevgenyija Szotnyikova (Jemmy), Michael Volle (Tell Vilmos) és Jennifer Johnston (Hedwige) (fotó: Wilfried Hösl)

Tell Vilmos az egész környezetét a nemes(nek hitt) célnak rendeli alá: ő a legboldogabb, mikor kisfia fegyverrel játszik, képes megtalálni Arnold gyenge pontját is, hogy bevonja az elnyomók elleni harcba (kihallgatja Mathilde-dal való szerelmi jelenetét, majd maga vonszolja be a színre Melchtal holttestét, hogy a fiúnak ne legyen más választása, mintsem szerelme és a megbékélés helyett a haza ügyét választani). Persze magát sem kíméli, minden veszélyt és nehézséget vállal, ha azzal ügyét támogathatja, ezért viszi át Leutholdot a tavon, ezért száll szembe Geslerrel is.

Egyetlen alkalommal szembesül tette következményeivel: mikor kis híján saját kisfia válik áldozattá. Figyelemre méltó, eddigre mennyire átadta már fanatizmusát a gyermeknek, aki örömmel vállalná a halált is, míg az apában ekkor tudatosul csak, milyen áldozatokkal járhat esztelen harca. A müncheni produkció különösen kiemeli a lövés pillanatát, ugyanis ezen a ponton kettévágják a felvonást: a nyílvessző elröppenése után sötét, majd az előadás egyetlen szünete következik. Ezután csendül csak fel az első felvonás elejéről elmaradt nyitány, bőséges időt adva ezzel a rendezőnek, hogy kitágíthassa a központi pillanatot. Antihősünk ugyanis még csak nem is az a tökéletes íjász, akinek hittük, a lövés tökéletlen, a függöny felemelkedése után Jemmyt a homlokán vércsíkkal láthatjuk, miközben démonok veszik körül.

Ha azt gondoltuk, a történtek tanulságul szolgálnak Tell Vilmos számára, hogy rájöjjön dühe önmagáért való voltára, ismét tévedünk, a trauma meggyötörte a férfit, ám teljesen meg nem törte, ennek szellemében áll később a felkelés élére. Bár a svájciak győzelmet aratnak, ismét felvetődik a kérdés, milyen áron, mit, illetve kiket szabad alárendelni az ügynek. Akaratlan embertelensége révén a szabadságharcos éppen saját népét áldozza fel, a győzelem kivívása után társai halálra sebzetten vánszorognak be, és a győzelmi ének közben feleségeik támogatják őket. Bár Tell Vilmos még ekkor is lelkesítené őket – ujjongjanak, hisz győzelmet arattak –, már senki nem képes vele örülni, végül családjával magára marad a sebesültek és az azokra boruló asszonyok között.

Mathilde és Arnold: Marina Rebeka és Bryan Hymel (fotó: Wilfried Hösl)

Mathilde és Arnold: Marina Rebeka és Bryan Hymel (fotó: Wilfried Hösl)

A címszerepben az idehaza elsősorban Wagner-szerepeiből ismert német bariton, Michael Volle ezúttal is az előadás tartópillére lett lenyűgöző szerepformálásával. Egyértelműen ő viszi a vállán a súlyos mondanivalót, az ő kifejező színészi játékán múlik, mennyire tudunk szembesülni ezzel a fanatikus Tell Vilmossal. Emellett Vollénak megvan mindaz az énekesi kvalitása is, amely a Rossini-mű megszólaltatásához kell, hatalmas hangja elég könnyed és rugalmas tud lenni, ha a szólam úgy kívánja. Bár a szép hangszínt adott esetben könnyedén alárendeli a megfelelő érzelem, például a megindultság kifejezésének, zengő baritonja önmagában is sok örömet okoz.

Arnold szerepében Bryan Hymelt hallhattuk, korrektül, ám nem kellőképp élményszerűen. A szédületes magasságok megszólalnak, de nem különösebben szépek, a hang vékony, erőltetett, éles, és ha szabad így fogalmaznom, néha vinnyogós lesz. Természetesen mindannyian tisztában vagyunk a Rossini-tenorszerepek támasztotta nehézségekkel, de muszáj minden percben emlékeznünk rá? A közönség hálásan fogadta, hogy a tenorista sikerrel abszolválta a nyaktörő szólamot – talán tényleg örülnünk kellene, hogy valaki képes egyáltalán megszólaltatni a szerepet?

Mathilde-ot Marina Rebeka keltette életre. A kiváló szoprán hangja némiképp megváltozott, mióta néhány éve hallottam, egyes magasságai mintha keményebbek lennének, úgy tűnik, egy drámaibb hangképzési mód jellemzi énektechnikáját. Egyes részeknél ez nem válik előnyére, bár a koloratúrák gond nélkül peregnek, szopránja időnként veszít szépségéből, színgazdagságából, kifejezéséből. Ez azonban csak az egész előadás egyes részeire volt jellemző, az olyan kiváló részletek, mint a második felvonásbeli áriája az egész darab zeneileg legemlékezetesebb jelenetei közé sorolhatók.

Tell Vilmos és Gesler: Michael Volle és Günther Groissböck (fotó: Wilfried Hösl)

Tell Vilmos és Gesler: Michael Volle és Günther Groissböck (fotó: Wilfried Hösl)

Az előadás örömteli meglepetése volt még Jemmy szerepében a fiatal szoprán, Jevgenyija Szotnyikova, aki kristálytiszta, könnyed hangjával magabiztosan uralta szólamát. Emellett figyelemre méltó, milyen hitelesen tud kisfiút megformálni az énekesnő, legalábbis ami a színészi játékát illeti, ám szép és nőiesen lágy hangját sem hiszem, hogy bárki hibaként rótta volna fel.

A mélyebb hangú szereplők közül elsősorban a Leutholdot éneklő Christian Riegert kell kiemelni bársonyosan szép, meleg basszusáért. Melchtal szerepében Christoph Stephinger sem rendelkezik kevésbé tetszetős hanggal, ám intonációs megingásai némileg levontak a teljesítményéből. Ellenben Günther Groissböck Geslerként igazi rosszfiú-hanggal rendelkezik, bár basszusa nem annyira szép színű, érdessége éppen a karakter gonoszságát támasztja alá. Emellett hangerejével és erős színpadi jelenlétével szerepe rövidsége ellenére is kellően súlyos ellenséget jelenített meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Wilfried Hösl)

Jelenet az előadásból (fotó: Wilfried Hösl)

A Bajor Állami Opera Zenekarát és Kórusát Dan Ettinger vezényelte. Az énekkar igazán kitett magáért, hatalmas szerepet hárít rájuk a Rossini-darab, amelyet ők lenyűgözően magas színvonalon teljesítettek. Hangjuk erős, ám sosem erőltetett, biztos magasságaik mellett elismerés illeti szép pianóikat, hangjuk lágy és kifejező voltát. A zenekar is élményt nyújtóan játszott, nem is emlékszem, ennyi szép kürtszólót mikor hallottam utoljára. Ugyanakkor némiképp rontottak az összképen a kezdettől fogva fennálló kisebb szétesések és tempóingások, melyeket alighanem a karmester számlájára kell írni.

Bizonyára akadnak, akik e Tell Vilmos-előadás értékelésekor elsősorban a kétségbe vonható pontokra helyeznék a hangsúlyt, nem is elsősorban a zenei és színre viteli pontatlanságokat, kisebb kidolgozatlanságokat értve ezalatt, hanem a darab szerkezetében és dramaturgiájában bekövetkezett változtatásokat. Természetesen különböző vélemények fogalmazhatók meg azt illetően, hogy hol a határ, mennyi átértelmezés és módosítás megengedett egy darab esetében, ám mi elsősorban a végeredmény művészi hatása felől ítélnénk meg, van-e jogosultsága az átiratnak. A Tell Vilmos esetében pedig fájóan aktuális, ugyanakkor örök kérdéseket felvető előadás született. Úgy vélem, valami ilyesmi volna a színház feladata.

Fotók: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper


Guillaume Tell von Gioachino Rossini – 13. Juli 2014, im Rahmen der Münchner Opernfestspiele

Die Aufführung der Oper Guillaume Tell von Rossini in München bewendet schwere Fragen, sie darstellt keine Helden und ideale Welt, wie von einer Opern noch heute auch Viele erwarten. In der Regie von Antú Romero Nunes ist der Titelfigur ein politischer Fanatiker, der jeden manipulieren kann, um sie für das vom ihm vertretene Ziel zu handeln. Schüttert ihn zwar, dass er sein Kind in Gefahr bringt, gibt er seine Pläne trotzdem nicht auf, so bleibt er mit seinem Sieg zwischen seinem zu Tode verwundeten Kameraden allein. In der Rolle Guillaume Tell, Michael Volle leistet eine der ausgezeichneten Erfahrungen des Abends nicht nur wegen seiner immersiven Darstellungskunst, sondern auch seine gewaltige Stimme kann leicht und flexibel genug sein zur Darstellung der Rossini-Rolle. In der weiblichen Hauptrolle war Marina Rebeka besonders in der Arie des zweiten Aktes unvergesslich, ihr Tenorpartner, Bryan Hymel war jedoch enttäuschend: zwar er bewältigt die technischen Schwierigkeiten seiner Partie, seine Höhe scheinen angestrengt. Der Chor der Bayerischen Staatsopern klang auch in breiten Dynamikbereich gut, und man konnte auch von dem Orchester schön ausgearbeiteten Spiel hören. Aber während der Arbeit des Dirigentes, Dan Ettinger kamen kleinere Ungenauigkeiten vor.

Von Kata Kondor (Übersetzung von Dorottya Gyarmathy)

Hasonló bejegyzések