Fűzfadal és Amerikai Álom

2017. február 17.

Renée Fleming dalestje az Erkel Színházban – BÓKA GÁBOR írása a január 21-i koncertről

Kár lenne tagadni, hogy a kritika, törekedjék bármennyire is az objektivitásra, alapvetően mégis szubjektív műfaj: tényekkel próbálja alátámasztani a legszemélyesebb benyomásokat – vagy ha még ennél is objektívebb próbál lenni, esetleg a tények és a benyomások ütköztetésének izgalmas feszültségére épít. Mielőtt meghallgattam volna a jelen beszámoló tárgyául szolgáló koncertet, Renée Fleming és Hartmut Höll január 21-i Erkel színházi dalestjét, bizonyos voltam benne, hogy írásom az utóbbi sémára épül majd: túl sok negatív sztereotípia élt (él?) bennem az amerikai szoprán művészetével kapcsolatban ahhoz, hogy függetleníteni tudjam magam tőlük, s hogy művészetét teljes átéléssel élvezni tudjam.

Hogy jogosak-e az előítéletek? Annyiban igen, hogy kizárólag tapasztalaton alapulnak:

mindazt, ami Fleming művészetében számomra idegen, korábbi élmények hatására tudom megfogalmazni. Legfőképp a szépelgést mint esztétikai kategóriát, mely egyenesen élvezhetetlenné tette számomra – hogy csak egyetlen példát említsek – Richard Strauss Capricciójának 2011-es Met-HD közvetítését. Ugyanakkor azt sem tagadhatom, hogy az első és eddigi egyetlen élő találkozás jóval kedvezőbb benyomást tett rám: a 2011 májusában adott operaházi áriaest után arra a konklúzióra jutottam, hogy Fleming művészi teljesítménye önmagában szemlélve sokkal szimpatikusabb és értékesebb, mint ha a teljes, az Amerikai Álmot megtestesítő díva-jelenséget vesszük szemügyre. Csak hát lehet-e, mi több: szabad-e ettől elvonatkoztatni?

Renée Fleming

Renée Fleming

A válasz minden bizonnyal határozott nem, mi több: azt hiszem, tévedtem hat évvel ezelőtt. Fleming nem színpadi és közéleti lényének ellenére értékes művész, hanem azzal együtt –

ha elismerem az általa nyújtott esztétikai élmény teljességét, képtelenség úgy tenni, mintha annak bizonyos rétegei egyszerűen nem léteznének,

mindössze azért, mert problémásak. Ha például kifogásolom, hogy szövegejtése alapvetően problematikus, hogy szinte csak magánhangzókat ejt, s hogy ez jelentős mértékben rombolja a német nyelvű zeneszámok értékét, akkor rögtön utána hozzá kell tennem: az említett okok miatt csak fél sikerként elkönyvelhető Brahms-interpretációk után következő négy francia dal, illetve ária voltaképp ugyanezért hatott revelatívan. Míg a hat Brahms-dal tolmácsolásának erényei a kevéssé idiomatikus megszólaltatás miatt indirekt módon, negatívumokban ragadhatók meg, vagyis azt emelhetjük ki elsősorban, hogy milyen előadói csapdákat sikerült elkerülnie Flemingnek (gondolok például a már-már túl népszerű, a Tom és Jerry rajzfilmsorozat hatására sokak mentális lexikonában hamisítatlan giccsként rögzült Wiegenlied minden szépelgéstől mentes, egyszerű és érzelemdús megszólaltatására), addig

a francia blokk négy száma kapcsán már telitalálatokat is feljegyezhettünk.

Thaïs áriája Massenet azonos című operájából (C’est Thaïs, l’idole fragile…) Fleming puha hangképzésének jóvoltából amolyan pre-impresszionista muzsikaként hangzott fel ezúttal. Feljegyezhettük azt is, hogy a francia nyelv sajátosságaiból fakadó deklamatívabb énekstílus adekvátabb előadóra talált Fleming személyében, mint a Brahms-melódiák – noha az első részt záró Delibes-dal, a Cádizi lányok, ez a hamisítatlan spanyol ihletésű és igencsak melodikus miniatűr, mindennek ellentmondva, éppenséggel az est egyik legjobb száma lett.

A második rész kezdete aztán az előadó-művészet legmagasabb szféráiba ragadott: az Otello Fűzfadala és Ave Mariája szólalt meg katartikus előadásban. Váratlanul, mert egy operarészlet pusztán zongorakísérettel, hihettük, semmiképp sem nyújthat teljes élményt. Ehhez képest az addig is kiválót nyújtó zongorista, Hartmut Höll a negyedik felvonás bevezetőjének tolmácsolásakor egészen lenyűgözőt produkált:

minden általam hallott Otello-előadásnál érzékletesebben tolmácsolta a kései Verdi-muzsika izgalmas harmóniai fordulatait. Már-már azt hihettük: most, a hangszerelés figyelemelterelő gazdagsága nélkül, pőrére vetkőztetve érthettük meg igazán, mitől is nagy ez a zene.

És ez csak a kezdet volt: mert ezután jött Fleming, akiből ezúttal minden keep smiling, minden dívaság, minden cukrozottság hiányzott – ahogy a zenekari kíséret helyett szikár zongorafaktúrát kaptunk, úgy tűntek el az ő művészetéből is a sallangok, hogy felmutassa a nagyságot. Igen, a hang nem szólt minden pillanatban tökéletesen, néhány kényes magasság esetében már érezhetőek a kopás egészen enyhe jelei – de kit érdekel ez, ha a figurateremtés ilyen pontos, és az átéltség felsőfokú? Kínos zsurnalisztafordulattal élve: már csak ezért az egy számért is érdemes lett volna elmenni a koncertre.

Renée Fleming (fotó: Andrew Eccles / Decca)

Renée Fleming (fotó: Andrew Eccles / Decca)

De szerencsére akadt még más is: a hivatalos műsorban következő olasz dalok és áriák jó, de nem kiemelkedő füzére után egy egész seregnyi ráadás – köztük egy felsőfokon, mély stílusismerettel (naná: anyanyelvi szinten) tolmácsolt Summertime; egy, a közönséget is megénekeltető My Fair Lady-részlet (Ma éjjel táncolnék), aminek nagyon is jól állt a flemingség; végül pedig egy meghatóan egyszerűen megfogalmazott Richard Strauss-dal: a Morgen! Ennél méltóbban nem is zárulhatott volna a sok tanulsággal szolgáló, s egy értékes művészt az előítéletes kritikus szemében minden bizonnyal rehabilitáló este.

Fotó: Andrew Eccles / Decca

Hasonló bejegyzések