Fél opera, fél siker

2012. március 26.

Georg Friedrich Händel: Hercules – magyarországi bemutató a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, 2012. március 21. BÓKA GÁBOR kritikája

Deianeira és Hercules: Vizin Viktória és Kovács István (fotó: Felvégi Andrea)

Szakmai berkekben – és a közönség megfelelő érdeklődésű, viszonylag szűk köre által – nagyon várt bemutatóval kapcsolatban elégedetlenségnek hangot adni hálátlan feladat. Főképp akkor, ha olyan előadógárda vállalkozik egy kikezdhetetlen minőségű remekmű – jelen esetben Händel musical dramájának, az 1744-es Herculesnek – honi bemutatására, akik számtalan alkalommal bizonyították a repertoár e szegmensében való jártasságukat, mi több: nem egyszer a jónál több: ihletett, sőt néha katartikus előadásokat hoztak létre. A Vashegyi György együtteseihez köthető, az elmúlt években hallott hangversenyszerű és félszcenírozott barokk operaprodukcióin végigtekintve nehéz lenne súlyozni, melyiket éreztük jónak, jobbnak és kiválónak; most azonban hiábavaló udvariaskodás lenne tagadni, hogy ezúttal valami nem úgy sikerült, mint máskor.

A Vashegyi-produkciók szinte állandó alkotótársaként ezúttal is Káel Csaba felelt a színpadra állításért. Káel félszcenírozásai olykor beütnek, igen sokszor azonban – fogalmazzunk diplomatikusan – nem. Ezen tapasztalat nyomán inkább a pozitív irányba történő kilengést jegyeztem volna fel szokatlan örömmel, minthogy megszokott hiányérzetem miatt keseregjek – a rendezői színház melletti miden elkötelezettségem dacára is azt kell mondanom: ezúttal nem ez hiányzott az élmény teljességéhez. Bosszankodhatnánk persze a díszletként funkcionáló világító kockák funkciótlanságán, használatuk, működésük átgondolatlanságán (tervező: Szendrényi Éva), a kosztümök olykor szájbarágós jellegén (a féltékeny Deianeirát zöld ruhába bújtatták, sőt féltékenység-áriája közben még zölddel is világították be a színpadot), vagy egyszerűen csak csúnya voltán (Németh Anikó Manier olyan ruhát tervezett Hyllusnak, mint egy észak-koreai munkásnak). És persze pálcát törhetnénk a magyar operaélet elsőszámú félszcenírozója felett, amiért a színpadon ezúttal sem látunk végiggondolt viszonyrendszereket, amiért munkája nem terjedt tovább annál, mint hogy beállítsa, ki merre álljon. Az énekesek természetesen oda is állnak, és ott lelkesen tárogatják karjukat, rosszabb esetben pedig önálló színészi eszközeiket vetik be szerepformálásukhoz. Mindez azonban már az egész produkció igazi problémájához, a szólistateljesítményekhez vezet.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea)

Mert díszlet ide, jelmez oda, rendezés amoda, az előadás valódi problémáját az jelentette, hogy a négy főszerepből hármat különböző mértékben ugyan, de nem sikerült megfelelően kiosztani. Elismerem: miként a színpadra állítás mikéntje sem elhanyagolható mértékű problémák forrása (ezért is kár, hogy a Müpában ezúttal inkább demonstrálni, mintsem megoldani sikerült a problémákat), akként a megfelelő szólisták kiválasztása is szinte lehetetlen feladat. A tényleges főszerep, Deianeira már-már megoldhatatlan énektechnikai követelményeket támaszt, ugyanakkor olyan intenzív színpadi jelenlétet, az érzelemkifejezés olyan szélsőségeinek megjelenítését kívánja, amelynek a maga teljességében történő véghez vitele szinte csak egy Cecilia Bartolitól várható el (vajon mikor találja meg a szerep?) – mi a korrekt megvalósítást is lelkesen ünnepeltük volna. A külföldön és idehaza is jó árfolyamon jegyzett mezzoszoprán, Vizin Viktória kiválasztása bizonyos szempontból érthető: Carmen-előadások láncolatán alakuló színpadi egyénisége magában foglalja egy hiteles Deianeira lehetőségét, s magam személy szerint kíváncsian vártam, hogy az itthoni előadásban kicsit külsőségesnek érzett, de a nyugati színpadok gondosabb rendezői felügyelete alatt bizonyára árnyaltabb Carmenjéből kipattan-e a méltóságát egyszerre megőrző, ugyanakkor féltékeny fúriaként pusztító barokk hercegnő. Remélem, nem saját első benyomásaim rabja vagyok, de ezt a Deianeirát sajnos semmivel sem éreztem kevésbé külsőségesnek, mint a négy-öt éve hallott operaházi Carmeneket: a figura reprezentativitása hiánytalanul megvalósult, nemessége azonban teljesen hiányzott; tombolása kellően szenvedélyes volt, az ezt kísérő színpadi gesztusok azonban még attól is mindvégig elidegenítettek, ami a szerepformálásban kétségtelen értéknek bizonyult. Problémáim voltak a szerep vokális megformálásával is: Vizin Viktória gyönyörű hangja – az exponált mélységek szépsége egy-egy pillanatban érzékeltetni tudott valamit az alakítás valódi perspektívájából – ezen az estén mintha kettészakadt volna, a magas regiszterben teljesen más színnel, tartalommal szólt, mint a mélyben, s a kettő közötti átmenetek kidolgozatlannak, elnagyoltnak hatottak. Emellett úgy tűnt, a hang immár súlyos a szólamhoz, a koloratúrák érezhető erőlködés árán szólaltak csak meg. Nem lehet, hogy Deianeira szerepe – melyhez, ismétlem, a művésznőnek kétségtelenül van affinitása – kicsit későn találta meg Vizin Viktóriát?

Kovács István, Szutrély Katalin és Vizin Viktória (fotó: Felvégi Andrea)

Kovács István esete Hercules szerepével más képlet: az ő éneklése ellen aligha emelhetünk kifogást, basszusának szépsége, énekkultúrája, stílusismerete most sem maradt hatástalan. Esetében viszont az hiányzott, ami Vizinnél megvolt: a reprezentativitás. Kovács István nem nagy drámai hősök, eget-földet maguk alá gyűrő személyiségek megtestesítője; s míg Don Giovannit a fent említett erények és a személyiség érzékelhető oldódása miatt elhittük neki a decemberi operaházi előadásokon, addig a spanyol hódítónál néhány számmal robusztusabb görög mitológiai hős már, úgy érzem, nagykabátként lötyög e kiváló énekesen. (Ennek szomorú metaforájaként a jelmeztervező valóban ráerőszakolt egy nagykabátot – remélem, ezzel nem azt kívánták üzenni, hogy a szerepformálás nehézségei Nessus véreként égetik Kovács Istvánt.)

Lichas és Deianeira: Heiter Melinda és Vizin Viktória (fotó: Felvégi Andrea)

Szutrély Katalin énekelte Iolét; szopránja szépen, de a szerep kívánalmaihoz képest nem elég fiatalosan csengett, a szólamot megoldotta, de a fiatal hercegnő alakja nem jelent meg alakítása nyomán. Az est legjobb szólóprodukcióját Megyesi Zoltántól kaptuk, aki mind vokálisan, mind figurateremtés tekintetében tökéletesen a helyén volt Hyllus tenorszerepében. Heiter Melinda üde színfoltot jelentett Lichas hírnökként, Cser Krisztián főpapjának zengő basszusa pedig megemelte az opera-oratórium utolsó perceinek emelkedettségét.

Vashegyi György a rá jellemző ügyszeretettel és alapossággal tanította be és vezényelte a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart. Az ő felsőfokú teljesítményükön (ezúttal kórus és zenekar nemcsak intenzitás, de kivitelezés tekintetében is egyformán magas színvonalút nyújtott) nem múlott, hogy a Hercules nem lett az a felhőtlen ünnep, amivé válhatott volna.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Hasonló bejegyzések