Előrehozott katarzis

2018. június 28.

Richard Wagner: A bolygó hollandi – KONDOR KATA írása a Budapesti Wagner-napok június 10-i előadásáról

Senta: Elisabet Strid (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A bolygó hollandi valamelyest rendhagyó produkciónak tekinthető a Budapesti Wagner-napok eddigi történetében: az aktuális előadóknak általában igen nagy szabad teret adó színre állítások között ez a rendezés szokatlanul kidolgozott, részletgazdag, és mint ilyen, kötött is; a mű értelmezése és a szereplők közti viszonyrendszer előre rögzített, melyhez az új beállóknak nagymértékben kell alkalmazkodniuk. Ugyanakkor éppen ezen kidolgozottságból fakad az előadás stabilitása is: csúnyán megfogalmazva, nagyjából tudhatjuk, mire ülünk be, és ahelyett, hogy a Wagner-műhöz különböző olvasatokban közelítenénk egyre mélyebben, egy kész műalkotás interpretációjának szűrőjén keresztül merülhetünk el benne.

Az ilyesfajta megközelítések mindig megosztóak, a közönség nagy része hajlamos abba a nagyon emberi hibába esni, hogy nem tud a sajátjától gyökeresen eltérő értelmezéseket jó érzéssel befogadni. És hogyne lenne vitatható egy koncepció, amely ahelyett, hogy idealisztikus megközelítéssel álomvilágba ringatna minket, épp a darab problematikusságára, a felszín és a mélység közti ellentmondásokra hívja fel a figyelmet? Ideje hát túllépnünk azokon a hiedelmeinken, hogy A bolygó hollandi abban az értelemben „szól valamiről”, hogy létezik a darabnak egyetlen, koherens értelmezése, amihez valaki vagy hozzáfér, vagy nem, és csupán mennyiségi, nem minőségi kérdésről van szó (még naivabb nézők ennek kapcsán a „szerzői szándék” elnevezésű mítoszt szokták emlegetni). Pedig kultúrtörténeti (és -elméleti) ismereteinkből tudhatjuk, hogy a műalkotás interpretációja ennél jóval bonyolultabb folyamat, amely kapcsán egyesek még a releváns értelmezés létezésének lehetőségét is vitatják. Tegyük félre tehát a Hollandival kapcsolatos előismereteinket, és vizsgáljuk meg azt a roppant kidolgozott és megrendítő erejű műalkotást, amit a Müpában volt szerencsénk megtekinteni.

A bolygó hollandi középpontjában Kovalik Balázs rendezésében is világok találkozása áll, még ha a való világban játszódó cselekményvezetés esetében ezt természetesen csak átvitt értelemben mondhatjuk. A nyughatatlan sztárművészt természetesen nem értheti meg az anyagias, őiránta elsősorban sznobságból érdeklődő tömeg (akik közé ilyen szempontból a sikeres maffiózó-vállalkozó Daland és emberei is tartoznak);

az már sokkal érdekesebb kérdés, miért nem találhatnak egymásra ennek a társadalomnak a kívülállói, akár Erik és Senta, akár Senta és a Hollandi.

Hiszen a két fiatalt is kivetik maguk közül az emberek: az álmodozó Erik nem felel meg a maszkulinitás követelményeinek, a lázadó Senta pedig az apjával való szembenállásából kamaszos rajongásba menekül. Hiszen nevelője, Mary, a produkció legérzékenyebb szereplője adta át neki a nagy énekes iránti csodálatát, az egyetlen, akinél a fiatal lány megértést remélhetett. Különösen szépen ábrázolja a rendezés az ő és a Hollandi előéletét, egy szép emlékű, barátivá szelídült szerelmet, amiből talán több is lehetett volna, a nyughatatlan művész azonban nem tudott megállapodni. Várta a hét tenger, ám a rendezésben a mítosznak ezek a mindennapi életre vonatkozó megfelelései egyáltalán nem tűnnek szájbarágós magyarázatoknak, hanem magától értetődő természetességgel hatnak.

Daland és a Hollandi: Liang Li és John Lundgren (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A boldog egymásra találás lehetetlensége azért is érdekes kérdés, mert a rendező ezen a ponton egyértelműen szembemegy a darab eredeti cselekményével és zenéjével is. Felfogása szerint ezeket az előzményeket egyszerűen nem követheti szerelmi beteljesülés, két ember ilyen háttérrel nem találhat egymásra. Gondoljunk csak bele, milyen kapcsolat jöhet létre egy rajongói viszonyból, mi történik, ha valaki előtt egyszer csak ott áll az álmaiban megjelenő alak! Figyelemre méltó Senta arcjátéka, mikor apja elhozza hozzá bálványát: úgy viselkedik, mint az a kislány, aki törődés helyett mindig csak ajándékokat kap. Hitetlenkedve néz – Most komolyan azt gondolod, hogy ha idehozod nekem a legnagyobb vágyamat, akkor minden meg van oldva? –, és pillanatnyi bizonytalanságában maga sem tud mit kezdeni azzal, akit a lemezeken olyan jó volt hallgatni. Hiszen az álmok a legritkább esetben felelnek meg a valóságnak.

A mitológiai lények az emberek között esendőek és kiszolgáltatottak – nem egy esetben láthatjuk Wagnernél is.

Így a bombasztikus fináléból bombasztikus csalódás lesz, amely tágabban értelmezve általában is megkérdőjelezi annak lehetőségét, hogy az emberek utat találjanak egymáshoz, hiszen a produkció valamennyi, egyéniséggel rendelkező szereplője egyedül marad, a valakihez tartozás érzését csak a tömegben felolvadva lehet elérni (amit itt a futballrajongók képviselnek).

John Lundgren személyében a Hollandi eszményi megformálójára sikerült rálelni. Bár alakítása az előadás nagy részében visszafogott volt, ez illett a Hollandi tartózkodásához, ünnepelt művészként a nyitány elején és a felvételeken pedig szinte rá sem ismerni, annyira eltérő mimikával dolgozik. Hangjának szép színe ellenére is van egy kis éle, ami pont ahhoz kell, hogy némi vadságot, idegenségérzetet adjon a karakterének, miközben fölényesen teljesíti a szólam olyan kihívást jelentő részeit is, mint a Hollandi monológja.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A budapesti közönség már három évvel ezelőtt a Sentát éneklő Elisabet Strid rajongója lett, és csodálatunk az énekesnő iránt azóta sem csökkent. Még ha illúziókeltő megjelenésétől el is tekintünk, szopránja a legnehezebb énekelnivalókban, a nyaktörő magasságokban is meleg fénnyel, puhán, kereken szól, miközben alakítása külön tanulmányt érdemelne, annyi finom árnyalattal tudja gazdagítani a karaktert.

Gesztusai jócskán meghaladják az operai közhelyeket, sokatmondóak és kifejezőek, zavarának, bizonytalanságának vagy épp dacosságának megszámlálhatatlan kis rezzenése az előadás különösen értékes pillanatai közé tartozott.

Már említettük Mary alakjának fontosságát. Wiedemann Bernadett ezúttal is hihetetlen érzékenységgel tette naggyá a kis szerepet: annyira sokat tud kifejezni egy-egy szemvillanással is, hogy minden egyes jelenete emlékezetes maradt. Liang Li Dalandjának szigorúsága nem vált a vokális produkciója kárára, kifejezetten élvezetes basszust hallhattunk tőle. Erikként Ric Furman ugyan nem túl kellemes hangot szólaltatott meg, de így is meggyőzően felelt meg a szólam extrémebb kihívásainak. A Kormányos szerepében Franz Gürtelschmied alapvetően rokonszenves színpadi egyénisége ellenére is tudott ijesztően taszító lenni, és kellemes színű hangja is örömet okozott – nagy kár, hogy első felvonásbeli dalában a magasságok rendre félresikerültek.

A fanfárok (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Az előadáson a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Michael Boder vezényelte, aki nagy energiával szólaltatta meg a Wagner-muzsikát, ugyanakkor kisebb fésületlenségek rendre előfordultak a hangszeresek között. Pozitívumként kell ugyanakkor kiemelni a nagy együttesek összhangját, ebben természetesen a kórusoknak, a Magyar Rádió Énekkarának (a norvég halászok/üzletemberek/futballszurkolók szerepében) és a Nemzeti Énekkarnak (akik a Hollandi fantomjait formálták meg) is kiemelt szerep jutott.

Talán akad, akinek csalódást okozott a darab végi katarzis elmaradása (habár Kovalik Balázs rendezéseiben megszokhattuk, hogy rendre fel kell adnunk idealista vágyakozásainkat, és szembesülnünk az emberiségnek egy sokkal kevésbé tetszetős, ám igazabb oldalával), de bőségesen kárpótolhatott minket az a számos korábbi jelenet, amelyek megrázó erővel tárták fel az emberi kapcsolatok szépségét, ugyanakkor fájdalmas voltát. Már a befejezés előtt részünk lehetett megrendítő élményben.

Fotók: Pályi Zsófia / Müpa

Hasonló bejegyzések