Egyet előre, egyet vissza

2017. augusztus 29.

Richard Wagner: Parsifal – BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája a Deutsche Grammophon új DVD-kiadványáról

Richard Wagner: Parsifal

A 2016-ban bemutatott új bayreuthi Parsifal-produkció azt a 2008 és 2012 között futó, Stefan Herheim által rendezett, minden percében zseniális és elgondolkodtató színrevitelt váltotta, amely egyszerre reflektált a mű interpretációtörténetére és Németország 19-20. századi históriájára. Azt a Parsifal-rendezést, melynek 2012-ben rögzített előadását annak ellenére sem adták ki DVD-n, hogy rajta kívül a 2008 óta mozikban vagy a televízión keresztül közvetített bayreuthi előadások mindegyike elérhető a gyűjtők számára. Véleményem szerint ez a 21. századi lemezkiadás legfájóbb hiánya.

Az ezredforduló óta látott bayreuthi színrevitelek legsikeresebbike után nagy kihívással szembesül egy új Parsifal rendezője, bárki is legyen az. Az első tervek szerint a kortárs német képzőművészet fenegyereke, a polgárpukkasztó botrányhős, operát addig színpadra sosem állító Jonathan Meese rendezte volna Wagner hattyúdalát, ám 2014 novemberében Bayreuth szerződést bontott vele, és a rutinos Uwe Eric Laufenberget bízta meg azzal, hogy álmodja újra Wagner Bühnenweihfestspieljét a Zöld dombon. Valóban rutinmunka született, amely mintegy összebékíti a Regietheater szinte kötelező állandó elemeit (aktualizált helyszín, jelen esetben Közel-Kelet; modern technika, jelen esetben Google Earth; egy kis emberitest-mutogatás, lásd Amfortas; némi stilizált nyílt színi közösülés, lásd Kundry és Amfortas stb.) a hagyományos rendezések színészvezetésével és egy-egy külsőségével (a kórus klasszikus, a szertartás helyszínét körbeálló-ülő elhelyezése stb.)

Laufenberg ugyan a vallások közti kapcsolatra fűzi fel jelen Parsifal-interpretációját, mégis, a felszínt megkapargatva kevéssé eredeti, az ikonikus előddel összevetve pedig igencsak felületes munkának tűnik rendezői víziója.

Igaz, a Herheim-rendezés jelentette élmény túlszárnyalására talán senki sem számított.

Uwe Eric Laufenberg rendezéséről már a nyitóelőadás előtti napokban pánikkeltő információk láttak napvilágot. A premier szinte hisztérikus terrorkészültségben zajlott, mivel a rendező a cselekmény helyszínét a problémás Közel-Keletre helyezte, a viráglányok pedig először csadorban, majd ledér háremhölgyekként illegetik magukat. A szcenírozott előjáték még ígéretes a közel-keleti, háborús övezetben fekvő keresztény templombelső éjjeli menedék- és reggeli ébredésének képével. Az éjjeli vendégek távoznak, a színpadon pedig szépen sorjában megjelennek az ismerős szereplők, úgy, ahogy az operalexikont olvasva magunk elé képzeljük őket. Laufenberg Gurnemanza egy harmadik felvonásbeli rövid tolószékben töltött intermezzo kivételével ugyanígy járhatná le akármelyik klasszikus Parsifal-rendezést; van viszont egy-egy alakváltó Amfortasunk és Parsifalunk, miközben Kundry, aki valóban alakváltó lehetne, csak harmadik felvonásbeli megőszült hajával változik valamelyest. Amfortast Laufenberg is Krisztussal azonosítja, de sokkal kevésbé eredeti módon, mint korábban Herheim, akinél a Grál királya szintén töviskoronát viselt. Laufenberg azonban félmeztelenre vetkőzteti Amfortast, és a Grál felmutatásakor személyében szemtől szembe mutatja meg a bibliai Krisztus szenvedését. Ezután a második felvonásban Klingsor bekötözött szájú foglyaként nézi végig a varázsló és Kundry jelenetét, majd szintén néma szereplőként tér vissza, hogy Parsifal „Amfortas! Die Wunde!”-monológja közben az előzményekre visszautalva, az amfortasi bűnbeesést megmutatva a színpadon tegye magáévá Kundryt… A viráglányok ekkorra már megszabadították military szerelésétől a megilletődött, fürdőbe dugott Parsifalt, aki fekete tornadresszre emlékeztető „outfitben” feszít, szőke, félhosszú hajjal, mintha az első felvonásbeli, 1930-as évekre utaló stílusú, jól fésült fiúfigura nem is ő lett volna. A viráglányok valóban csadorban, majd háremhölgyként évődnek vele – terrortámadás szerencsére mégsem érte Bayreuthot. Pedig a második felvonás rövid előjátékában még Klingsor is szerencsétlenkedik egy sort iránytűvel és imaszőnyeggel…

Lehet, hogy még a muszlimoknál is érzékenyebben érintheti a keresztény nézőket Klingsor tekintélyes feszületgyűjteménye, közte a dildóformában végződő példánnyal.

Az első felvonás végén még Krisztusként szenvedő Amfortas második felvonásbeli, már említett némajátékáról már nem is beszélve… A laufenbergi értelemben vett megváltás azonban a többi világvallásra nézve sem hízelgő, hiába értelmezhető megható kibékülésként is a zárókép: a nagy vallások képviselői hitük minden jelképét Titurel koporsójába dobják. A vallások nélküli világ, vagy esetleg az egyetlen, közös vallás lenne a megváltás Laufenberg üzenete szerint? Bármi is legyen a szándékolt üzenet, az utolsó kép távolról sem katartikus, nem kelt jó érzéseket. Ismét Herheimre kell gondolnunk, az ő szép fináléjára a család és az újjáépítés valóban megváltó erejű képével.

A botrány zenei vonatkozásban is megkísértette a produkciót: az eredeti tervek szerint a Bayreuthba 2010-es Lohengrinjével berobbant, hiperérzékeny Andris Nelsons vezényelte volna az új Parsifalt. Ám a premier előtt három héttel minden felborult: Nelsons visszamondta az előadás vezénylését. Számos híresztelés kelt szárnyra a sokkoló hír okát kutatva – megkerülhetetlenné vált a bayreuthi zeneigazgatóval, Christian Thielemann-nal való konfliktus kérdése is –, a lényeg azonban, hogy az 1943-as születésű, drezdai Hartmut Haenchen vette át a karmesteri pálcát. Nem nagy név – mondhatnánk; ámde „kis név” ide vagy oda, nem maradtunk zenei csemege nélkül!

Érdemes újra elolvasni a Haenchennel készült tavalyi interjúkat, hogy világossá váljon, az idős karmester (akinek bayreuthi Parsifalja immár a kilencedik produkciója volt az operából) milyen határozott elképzelésekkel és mélyreható ismeretekkel rendelkezik a művel kapcsolatban. Laufenberg víziójával szemben éppen hogy nem felületes a megbízható mesterember, vérbeli Kappellmeister hírében álló Haenchen vezénylése – pedig neki nem volt másfél éve összeforrni a produkcióval. Ami a tempókat illeti, kritikusai Clemens Krauss és Pierre Boulez társaságába utalják Haenchent, ám elvitatják tőle a nagy elődök zsenialitását. Teszik ezt némileg igazságtalanul: nem igaz ugyanis, hogy a relatíve gyors tempók révén eltűnne az ünnepélyesség, a méltóság és a bensőségesség. Épp ellenkezőleg!

Haenchen Parsifalja – vélhetően nem függetlenül a rendelkezésére álló szólisták adottságaitól – ritka és különleges élményt nyújt: mintegy Lied-szerűvé változtatja Wagner utolsó operáját.

Haenchen Parsifalja tömörségében letisztult romantikus olvasat. Hogy némileg nosztalgikusan a Zeneműkiadó 1960-as évekbeli Wagner-életregényének címére utaljunk: egyetlen, precízen kidolgozott, befelé forduló, merengő „végtelen dallam”, amelynek mélyről jövő, nagy kifakadásai örökre a hallgatóba égnek. Ez az előadás ismét rádöbbent a szerves Schumann–Liszt–Wagner kontinuitásra.

Ami a szólistákat illeti: csaknem valamennyiüket az a finomság és precíz frazírozás jellemzi, amely az említett dalhagyomány adekvát előadásmódjához illik. Ez természetesen az elbeszélő, kontemplatív Gurnemanz-szólamban teljesedik ki leginkább, főképp, mivel Bayreuth ügyeletes basszistája, Georg Zeppenfeld személyesíti meg az öreg Grál-lovagot. Zeppenfeld nem ad mást, csak önmagát: magas basszusa lírai oldalról közelít Gurnemanzhoz, a hang erénye a szép közép- és a fénylő magas regiszter – a mély tartomány hangzása nem éri el a nagy mély basszus Gurnemanz-elődök magától értetődő nagyszerűségét. Szerepértelmezésben azonban aligha kaphatnánk többet – pedig Zeppenfeld csak vokalitására támaszkodhat, mivel a laufenbergi Gurnemanz-figura nem gazdagítja új dimenziókkal a szerep interpretációtörténetét.

Mivel a Christoph Schlingensief (2004-2007) és Stefan Herheim rendezésében futó Parsifal-előadásokban hangnagybirtokosnak jóindulattal sem nevezhető Amfortasokhoz szokott a bayreuthi hallgató, alig hiszünk a fülünknek Ryan McKinny sötét színű, férfias, veretes baritonját hallva. A bayreuthi fesztivál honlapján található remek adatbankot böngészve 1996-ig, Bernd Weiklig kell visszamenni, ha McKinny kvalitásaihoz mérhető Amfortast keresünk – ez pedig mindent elárul. A különösen az alsó és a középső regiszterben gyönyörűen szóló hanggal birtokosa ritka kulturáltan bánik. Vokális szempontból mindenképp az előadás csúcspontja az amerikai basszbariton Amfortasa, akit a tavalyi kritikák kidolgozott férfiteste miatt sem mulasztottak el méltatni: mint arra már utaltunk, Laufenberg rendezésében Amfortas-Krisztusként hosszasan van a színen félmeztelenül.

A hang nemességét tekintve hagyományos Amfortas-alkat az idén januárban tragikus hirtelenséggel elhunyt Gerd Grochowski, az előadás Klingsora is. Nem véletlen, hogy 2016 tavaszán Budapesten még Amfortasként hallhattuk a remek német basszbaritont, aki Bayreuthban a rendezésnek megfelelően, de alkatából adódóan is figurálisan befelé forduló, mintegy filozofikus, zavarodott, intellektuálisan baljós Klingsort formál. A szerep vokális kidolgozása ennek megfelelően baljóslatúan zaklatott, jóval kevésbé egy tömbből faragott, mint budapesti Amfortasa volt.

Zeppenfeldhez hasonlóan abszolút lírai vonalat képvisel a címszereplő, a Wagner-tenorként mindig vitatott Klaus Florian Vogt, igaz, ő ha akarna sem tudna tradicionális Wagner-tenorrá változni. Dicsérendő, hogy sosem törekszik másra, mint az önmaga adta keretek közötti sajátos szerepértelmezésre. Ha csak a közelmúlt bayreuthi Parsifaljait nézzük, az olyan, kifejezetten puha hangúnak számító „balga szent” is, mint Christopher Ventris, érces hőstenor Vogthoz képest.

A hangszínében mézédes Mozart-tenornak hallatszó, ámde strapabíró Vogtot csak rugalmasan, az új próbálkozásokra, a másra merőben nyitottan lehet elfogadni Wagner-szerepek alternatívájaként.

Az etalonná sosem válható Vogt jó formát futva a korábbi években kifejezetten szerethető bayreuthi Walther von Stolzingot és Lohengrint formált. Parsifalt is több produkcióban énekelt már jelen előadás előtt, itt azonban magához képest hallhatóan gyenge formában van. Ezt kifinomult énekművészként több helyütt sikerül kulturált kifejezéssel kompenzálnia, de nem csoda, hogy a 2016-os Parsifal-blokk utolsó előadásában már Andreas Schager helyettesítette őt. (2017-ben Vogt már ismét Walther von Stolzingot énekelte Bayreuthban, Parsifalt Schager alakította.)

Figurálisan jóval inkább űzött vadként, mint csábító Kundryként excellál az orosz Jelena Pankratova, aki McKinnyhez hasonlóan tökéletesen uralja sötét, dús, tartalmas, mezzóba hajló szopránját. Első megszólalásakor esetében is a szólam Lied-szerű megfogalmazása tűnik fel, amely védjegye a Haenchen-féle Parsifalnak. Kitöréseiben elementáris erejű, szenvedésében részvétet keltő, az utóbbi évtizedek bayreuthi Kundryjai közül leginkább Violeta Urmanára emlékeztető, ötcsillagos interpretáció Pankratováé, amely szintén megérdemelt volna egy eredetibb, ötletesebb színrevitelt.

Az ebben a Parsifalban a színpadon is megjelenő és látható Titurelként Karl-Heinz Lehner hozza a maximálisan elvárhatót, hasonlóan a többi kis szerep megszólaltatóihoz. A jelentős szereppel bíró, megszokottan Eberhard Friedrich által betanított énekkar, mint mindig, ennek a bayreuthi előadásnak is egyik zenei fénypontját jelenti.

A DVD birtokosa leginkább érdekes zenei élménnyel gazdagodik – mégsem árt egyszer látni a komplexitásában és érdekességében a 21. századi bayreuthi rendezések eddig leginkább egysíkú darabját. Ha megjelenne a wagneriánusok jó tündére, még mindig a Herheim-féle Parsifal megjelenése lenne az első kívánságom…

Richard Wagner: Parsifal
Klaus Florian Vogt, Ryan McKinny, Jelena Pankratova, Georg Zeppenfeld, Gerd Grochowski – ének
A Bayreuthi Ünnepi Játékok Ének- és Zenekara
Vezényel: Hartmut Haenchen
Rendezte: Uwe Eric Laufenberg
Kiadja: Deutsche Grammophon

Hasonló bejegyzések