Egy karmelita monológjai

2013. május 31.

Alleluja – Julia Lezsnyeva CD-jéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Julia Lezsnyeva: Alleluja

Julia Lezsnyeva: Alleluja

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje óta legendák keringenek egy jelenségről: az Il Giardino Armonico oratóriumestjén fellépő fiatal orosz szopránról, Julia Lezsnyeváról csak szuperlatívuszokban számoltak be a kritikák és azok a nem hivatásos hallgatók, akik jelen lehettek az eseményen – nem kis bosszúságot okozva ezzel jelen sorok írójának, aki nem tartozik e szerencsés táborba. Megismerve a művésznő első szóló CD-jét, mely nagyjából a koncerttel egy időben jelent meg a hazai piacon, csupán egyetértésünknek adhatunk hangot a felsőfokú jelzőket illetően – és igazolva látjuk korábbi sajnálkozásunkat a személyes találkozás élményének elmulasztásáért.

Huszonévesen szólólemezt készíteni akkor is bátorságra vall, ha a szóban forgó énekes mögött az egyik legnagyobb marketinggépezettel rendelkező kiadó áll. Hát még ha hozzátesszük, hogy Lezsnyeva e korongon nem is a legattraktívabbnak tekinthető operaműfajban méretteti meg magát, hanem barokk és klasszikus motettákat (valójában inkább szólókantátákat) énekel! Hiába szerepel e négy darab között egy valódi sláger, Mozart Exsultate, jubilatéja is, a kockázat így sem kicsi: vajon kellő érdeklődés övez-e majd egy ilyen műsorösszeállítású kiadványt? Másrészt mi más indokolhatná e szokványosnak egyáltalán nem mondható programot, ha nem az előadói tudatosság és a darabok megszólaltatása mögött álló művészi aranyfedezet? A lemez kísérőfüzetében olvasható nyilatkozatában Lezsnyeva megerősíti sejtésünket: azért esett választása operarészletek helyett e motettákra, mert kellő színpadi tapasztalat híján még nem érezte késznek magát az előbbiek megszólaltatására – abban akarta megmutatni magát, amiben igazán jó. A végeredmény ismeretében elmondhatjuk: igaza volt.

Figyelemfelkeltő interjújának az a részlete is, melyben művészetének legfőbb ihletőjeként Cecilia Bartolit nevezi meg. Mondhatnánk persze, hogy olasz barokk és klasszikus művek megszólaltatójaként Bartolira hivatkozni olcsó reklámfogás – azonban leszögezhetjük, hogy Lezsnyeva produkciójának minősége kiállja az összehasonlítás próbáját, éppen ezért nem érdektelen felhívni a figyelmet a két énekes egyéniségének hasonlóságaira és különbségeire. Bevallom, számomra az utóbbiak tűntek karakteresebbnek; a hasonlóságok sorában inkább olyasféle általánosságokat említhetnék, mint a maximális (énektechnikában és esztétikai megközelítésben egyaránt megnyilvánuló) stílusismeret, valamint a felsőfokú érzelmi involváltság. A másik oldalon viszont Bartoli délszaki, olaszos temperamentumával, mely szoros összefüggésben áll világos hangkarakterével, Lezsnyeva esetében jellegzetesen szlávos, fedett hangszín áll szemben, melyet a hallgató hajlamos egyfajta melankóliával asszociálni. Ez a borúsabb alaptónus kiválóan illik a lemezen felhangzó négy kantáta bizonyos részleteihez, más pillanatokban viszont éppen a hangkarakter és a felhangzó muzsika jellege közti feszültség válik művészileg termékennyé.

Vivaldi, Händel, Porpora, Mozart: e négy név nem csupán a szóban forgó korong műsorát írja le, de egyben izgalmas zenetörténeti utazást is kínál a XVIII. század olasz vokális muzsikájában – hiszen a két németajkú komponista is hamisítatlan olaszként mutatkozik meg itt hallható darabjaiban. A lemezt hallgatva legalább annyira feltűnő az olasz iskola lineáris fejlődése, mint a négy szerző egyéniségének karakteres különbözősége: Vivaldi In furore iustissime irae című motettája kétségek közt hányódó, viharos moll temperamentumával mintha csak a velencei mester egyik concertójának testvérdarabja lenne; Händel Saeviat tellus inter rigores című darabja (melyet keletkezése a karmeliták rendjéhez kapcsol) elragadtatott koloratúra-tűzijáték; Porpora In caelo stelle clare kezdetű műve könnyed, táncos hangvételével kényezteti fülünket; végül Mozart slágermotettája e könnyedséget a himnikussággal kapcsolja össze (ne feledjük: az utolsó tétel záródallama mintegy megelőlegezi Haydn évtizedekkel későbbi császárhimnuszát).

Lezsnyeva szlávos hangszíne, mint már utaltunk rá, eltérő módon alkalmazkodik e négy zenei világhoz. A Vivaldi-motetta megkívánta furorét hiánytalanul, minden művészi rafináltság nélkül közvetíti – de talán nem belemagyarázás hozzátennünk, hogy ebben az interpretációban nem annyira a harag, mint inkább a fájdalom szólal meg a muzsikában. Kevésbé érzem telitalálatnak a Händel-darab előadását: a reprezentatív ünnepélyesség bizonyos fokú távolságtartást hív elő Lezsnyevából – mintha ehhez a fajta muzsikához kevésbé találta volna meg a kulcsot. Kivételt képez a Saeviat tellus lassú tétele, mely viszont az egész lemez egyik legelmélyültebb száma, a befelé forduló szemlélődés, a béke hiteles megszólaltatása – csakúgy, mint a Vivaldi-motetta lassúja is. Ezek után meglepő lehet, de Nicola Porpora kicsit édeskés, de mindvégig kifogástalan ízléssel megformált zenéjének hangvételét Lezsnyeva kifogástalanul hozza; igaz, minden lehetőséget megragad az apró elkomorulások kiaknázására. Végezetül az Exsultate, jubilate előadása felér a mű rehabilitációjával: a minden operai manírtól, magamutogatástól mentes, valóban átszellemült éneklés visszavezeti a művet eredeti rendeltetéséhez – ezúttal valóban Isten dicsőítéseként hangzik fel a záró Alleluja.

A minden szempontból kifogástalan CD-n (melyen a zenekari kíséretet az ezúttal is felsőfokon játszó, Giovanni Antonini vezényelte Il Giardino Armonico szolgáltatja) felkelti várakozásunkat: vajon mikor hallhatjuk Lezsnyevát más műfajok (opera, dalok) megszólaltatójaként is? Reméljük, a közeljövő megadja a választ e kérdésre.

Julia Lezsnyeva: Alleluja
Vivaldi, Händel, Porpora és Mozart motettái
Km.: Il Giardino Armonico
Vezényel: Giovanni Antonini
Kiadja: Decca/Universal