Az emberélet útja

2015. október 20.

Winterreise – Franz Schubert Téli utazása a BMC-ben. Az október 4-i előadásról KONDOR KATA írását olvashatják

Ha meg kellene nevezni a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál legnagyobb eredményét a hazai kulturális életben, akkor nem a kiváló fellépőket emelném ki, nem is csupán az itt megszólaló ritkán játszott műveket, hanem azoknak a különleges találkozásoknak a létrejöttét – művészekét és művekét egyaránt – amelyek az évad többi részében források és érdeklődés hiányában nem következnének be. Schubert Téli utazás című ciklusa nem gyakori vendég a dalestekben amúgy sem bővelkedő koncertéletünkben (bár az utóbbi években történt némi előremozdulás e téren), a Hans Zender-féle átirat megismerése már csak ezért is különleges alkalomnak számít. Ha hozzátesszük, hogy Mundruczó Kornél antwerpeni rendezését – amely eredetileg a mű zongorakíséretes változatára készült – is láthatja a hazai közönség, ráadásul egy nem a klasszikus zene világából érkező, ám izgalmas és összetett munkásságú előadó közreműködésével, azt hiszem, érthető, miért nevezem különlegesnek ezt az együttállást.

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Zender hangszerelését nem sokkal az előadás előtt az est karmestere, Hámori Máté zseniálisnak nevezte. Amennyiben ezt a kifejezést abban az értelemben használjuk, hogy az átíró kellően árnyaltan interpretálta az eredeti művet, és megőrizte annak szín- és kifejezésbeli gazdagságát, akkor egyet kell érteni a dirigenssel. Ugyanakkor a zeneszerző nem is tett hozzá olyasmit a műhöz, amire egy jó zongorista ne lenne képes előadása során: jó kezekben egyetlen szál hangszer is meg tudja mutatni a darabnak az – átdolgozásban kétségtelenül kiemelt – mélyebb rétegeit. Nem állítanám, hogy nem akadnak a Zender-féle változatnak olyan pillanatai, amelyeknek önmagából fakadó értéke is van, a hatodik dalban (Wasserflut) például remek a kürtszóló, és a későbbiekben a fafúvósokat is izgalmasan használja a szerző, ám a mű egészét leginkább abból a praktikus szempontból lehetne igazán méltatni, hogy általa több muzsikus vehet részt Schubert csodás alkotásának előadásában.

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Mundruczó Kornél rendezésében az úton levés motívumának sajátosan aktuális olvasatát adta, a kényszerből vállalt utazás, a menekültlét és az otthontalanság kérdéseivel foglalkozott. Az egyes dalok alatt a hátteret betöltő kivetítőn a szöveghez laza asszociációval kapcsolódó képeket látunk, általában az emberi élet legalapvetőbb tevékenységeivel: pihenés, táplálkozás, testápolás. Mit jelent embernek lenni? – teszi fel a kérdést a rendező. Mi az a minimum, ami szükséges az emberi létezéshez? Vajon elég az alapvető szükségleteket biztosítani az élethez? A filmrészleteken a menekülttáborok lakói néhány négyzetméternyi életterükön, szegényes lehetőségeikkel igyekeznek minél teljesebb életet élni, miközben minduntalan szembesülnek korlátaikkal, az életük szűk határaival.

A rendező jó érzékkel kerüli el a témaválasztásból fakadó veszélyeket. Egyrészt elkerüli a hatásvadász megoldásokat, a gyilkosság és öngyilkosság lehetősége is csupán a kézből formázott fegyver képében jelenik meg, a kitaszítottság és az üldöztetés fenyegetését pedig egészen nagyszerűen ábrázolja egy gyerekek által üldözött macskának (a sehová sem tartozás visszatérő szimbóluma) a jelenetsorán keresztül. Miközben jóformán semmi nem történik, fokozatosan érezzük a rejtőzködés, a menekülés feszültségét, az egyszerű, hétköznapi szituáció is egészen nyomasztóvá válik. Ugyanakkor a rendező a túl didaktikus megoldásoktól is óvakodik, nem ad kész választ a feltett kérdésekre. A kiinduló mű nem pusztán valamilyen, az eredeti témához laza asszociációval kapcsolódó, direkt mondanivalóhoz szolgál ürügyül, a színpadi adaptáció és az annak alapjául szolgáló darab szerves egységet képeznek. Ez újdonság a művész számos korábbi alkotásához képest, és miközben nem állítom, hogy ne születhetne értékes alkotás az interpretált műtől elrugaszkodva, eddig úgy éreztem, a rendező nem használja ki teljes mértékben az általa feldolgozott művekben rejlő potenciált.

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

A zenekar háta mögötti emelvényen a vetítéseken látottakhoz hasonlóan egy tábori ágy és néhány, az alapvető életfeltételeket biztosító tárgy foglalt helyet. Ezek között énekelte és játszotta a művet Szemenyei János, aki, bár a színházrajongók és a könnyebb műfaj kedvelői előtt már bizonyította muzikalitását és sokoldalú zenei készségeit, elsődlegesen nem klasszikus zenei énekesként meglepő választásnak tűnhet a Schubert-dalok előadására. A művész mégsem csupán alakításával nyújtott emlékezeteset: bár vokális produkciójában akadtak fogyatkozások, számos érték is rejlett benne. Az olyan technikai hiányosságok, mint a magas hangok és a forték nem kielégítő volta, nem tudták elhomályosítani a jó stílusérzékből, a dalok mélyebb jelentésének megértéséből – és az azt megfelelően kifejező hangból – fakadó kiérlelt, magas színvonalú művészi produkciót. Ilyen adottságok mellett a művésznek talán érdemes lenne mélyebben foglalkoznia a klasszikus zenei hangképzéssel.

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Szemenyei János (fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest)

Az Óbudai Danubia Zenekar nagyban kivette a részét a produkció sikerében. Zender átirata igen sok hangszerre ró komoly feladatot, és ezek a szólók vagy rövidebb effektek mozaikszerűen illeszkedtek egymásba. A zenekari muzsikusok éppolyan jól helytálltak egyénileg, mint tuttiban; különösen emlékezetes teljesítményt nyújtottak a fafúvósok, a kürt, illetve az ütőhangszerek. Hámori Máté biztos kézzel irányította a zenekart, akik pálcája alatt kiválóan megmutatták azt a sokszínűséget, ami által a zenekari változat úgymond „befogadhatóbbá” teszi a Schubert-művet. Az egyetlen probléma a színpaddal való együttműködés során adódott: a kis térből következő elrendezés miatt az énekes nem mindig látott rá a karmesterre, és ez néha szétcsúszást eredményezett, különösen az előadás első harmadában.

Nem túl gyakran hallhatjuk élőben Schubert Téli utazását; zenekaron, illetve szcenírozva pedig még annál is ritkábban. Bár esetünkben mindkét feldolgozás konkrétabbá tette az eredeti mű jelentéstartományát, ugyanakkor új nézőpontú továbbgondolásra is késztette a közönséget. Hiszen a nagy művek mindig képesek reflektálni a jelenünk kérdéseire.

Fotók: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest

Hasonló bejegyzések