„… átütötte az érdektelenség ingerküszöbét”

2018. augusztus 6.

KESSELYÁK GERGELY válasza Kovács János nyílt levelére a miskolci RockGiovanni kapcsán

Kedves Janó!

Nagyszerű, hogy személyeskedés, gyűlölködés és cinizmus nélkül fogalmaztad meg véleményedet. Az emberi kommunikációnak ezen a színvonalán érdemes vitatkozni, fórumozni, konferenciát tartani, kritikát írni. Természetesen én is leszögezem, hogy maximális tisztelettel vagyok személyed és munkásságod iránt.

Ami ellen tiltakozol, az ellen én is tiltakozom, de a RockGiovanni nem az, ami ellen mi tiltakozunk. Több gondolatoddal értek egyet, mint amennyivel nem. Később ki is térek ezekre részletesen, de leveledben számomra az a legfontosabb, hogy rávilágít zenei közéletünk egy problémájára, mely nekem, a Bartók Plusz fesztivál igazgatójaként a legtöbb bánatot okozza. Nyilvánosan nyilatkozol egy előadásról, amit nem láttál. Sem élőben, sem felvételen. Ez nem egyszerűen elvileg baj (bár valószínűleg te sem örülnél, ha egy produkciódról bárki úgy mondana nyilvánosan véleményt, hogy olvasott róla egy kritikát), hanem azért, mert az operafesztivál missziója – természeténél fogva – kényes területen lavíroz. Hasonlíthatnám egy kötéltáncoshoz. Azt, hogy ez a kötéltáncos – kinek-kinek az ízlése szerint – leesik-e, vagy sem, és ha igen, akkor jobbra vagy balra – milliméterek döntik el. Ezek a milliméterek pedig Budapestről nem látszanak.

Kesselyák Gergely

Amikor 2011-ben visszatértem az operafesztivál művészeti vezetésébe, kiáltványban fordultam a világ zeneszerzőihez, hogy hozzák létre a modern népoperát. (A széles körben népszerű kortárs operát.) Hét pontban fogalmaztam meg szakmai ajánlásokat, hogy ez szerintem hogyan lehetséges. Mindez egy kattintással elérhető honlapunkon. Nagyjából három-négy perc alatt alaposan elolvasható. Lehetne, kellene róla vitatkozni. De nem. Teljes érdektelenség. Négyszer futottam neki, hogy konferenciát rendezzen a fesztivál, melynek vitaindítója ez a kiáltvány. Újra és újra teljes érdektelenség… Az elmúlt hét évben legalább 700 interjút adtam. Egyetlen riporter sem kérdezett rá. Mai napig vezető újságírók értetlenkednek, hogy miért nincs Bartók + Verdi, Bartók + Puccini…, mint a „régi szép időkben”. Legtöbbször arra a következtetésre jutnak, hogy valószínűleg azért, mert nincs pénz. (Mintha a fesztivál elmúlt éveinek műsorán szereplő Korngold-, Nino Rota-, Bernstein-, Sosztakovics-, Enescu-, Prokofjev-produkciókból könnyebben és olcsóbban lehetne fesztivált szervezni, mint Verdi- és Puccini-produkciókból.) Pedig nem kéne találgatni, csak elolvasni a honlapunkat, és/vagy meghallani a művészeti vezető nyilatkozatait.

Igen, most vagyunk az alapvető problémánál:

úgy gondolom, hogy a szakmai közvélemény hangadói nem akarják meghallani azt, amit a fesztivál mond.

Bár a kiáltvány tartalmával nyilvánvalóan minden józanul gondolkodó zenész és zeneszerető egyetért, a „szakma” hét éve megpróbál úgy csinálni, mintha nem létezne. Talán nem merünk reagálni rá, ameddig valamiféle megmondó emberek nyilatkoznak róla, hogy ördögtől való eretnekség, vagy klassz dolog?! Persze – senki nem próféta a saját hazájában – ez csak itthon van így. Számtalan külföldi újságíró készített velem interjút a tárgyban, csak egyet említek: a Radio Rossia riportere 120 milliós hallgatóság előtt másfél órán keresztül faggatott a hét pontomról. Tavaly nyáron a Puccini-örökséget kezelő Puccini Alapítvány szervezett kurzust zeneszerzőknek, hogy az Operafesztivál szempontjainak tükrében elemezzem hangról hangra az Il Trittico partitúráit. Négy kontinensről érkeztek az érdeklődő hallgatók. A kiáltvány szellemében írott saját operám ősbemutatója pedig ki van tűzve 2020-ra Olaszországban.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Mi történt most a RockGiovanni körül? Egy provokatív cím végre átütötte az érdektelenség és felületesség ingerküszöbét. A provokatív címválasztást helyénvalónak tartom, hiszen illik Mozart személyiségéhez, a témához és a fesztivál küldetéséhez is. Szerettem volna, ha ennek következtében a szakmából is sokan eljönnek az előadásra. Jól esett volna, Janó, tőled is, aki húsz éve ismersz, és értékrendemet is ismered, hogy nem azt feltételezed, hogy megzavarodtam, és ezúttal értéktelen bóvlit dobok a közönség elé, hanem bízva bennem, előbb meghallgatod, hogy mit takar a cím.

„Megengedhetetlennek” tartod, hogy rockosítva interpretáljunk klasszikus remekműveket. EGYETÉRTEK. Éppen ezért nem is rockosítottuk, és nem is Mozart operáját interpretáltuk. Még csak nem is áthangszereltük. Új művet rendeltünk, melynek a fesztivál lett a jogtulajdonosa, és azt adtuk elő.

A „klasszikusok popritmusban” stílusú produkcióktól nekem is feláll a hátamon a szőr.

Ilyenkor a meglévő zenei anyag mellett szólamokat írnak (vagy improvizálnak) különböző hangszereken. Ez esetben sem a rock-hangszerekkel van a baj, hanem azzal, hogy hiányzik a kreatív művészi munka. Nem komponálás, hanem hozzáírás történik, mely törvényszerűen torzítja az eredeti kompozíciós egyensúlyt. A végeredmény rendkívül silány, értéket nem képvisel.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

A RockGiovanni esetében az operafesztivál felkért egy – Mozart személyiségéhez nagyon is hasonló személyiségű – rendkívüli zenei képességekkel rendelkező ifjú zeneszerzőt egy zenetörténeti-szellemi intellektuális játékra: hogyan használná Mozart azokat a zeneszerzői lehetőségeket (új hangszerek, hangosítás, elektronikus effektek, 19-20. századi harmóniák), melyek halála után jöttek létre. Ismerve őt, biztosra vehetjük, hogy használná, ugyanúgy, mint ahogy beemelte korának utcai hangszerét, a klarinétot a „komolyzenébe”, és ahogyan korának népszerű táncritmusaiból alkotta meg egész életművét. Mozart személyiségének lényege a játék és az intellektuális csínytevés. Ez a szellemi kaland tehát nagyon is az ő szellemiségében fogant.

Az ifjú zeneszerző, Szüts Apor szoros együttműködésben dolgozott a darab felkért rendezőjével, dramaturgjával és karmesterével (velem). A különböző zenetörténeti stílusok nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé (olykor szimultán módon a partitúrában egymás alá), hanem – szintén Mozart szellemiségének megfelelően – az egyes drámai karakterek zenedramaturgiai megfelelőjeként.

A felkérés eredménye egy majd’ ezer oldalas, Richard Strauss-i összetettséggel kidolgozott önálló partitúra.

Mozartian sziporkázó zenei humorral megírt, hatásos hangzású hoch-entellektüel mű, melynek a rockzenét megidéző (de nem szolgaian lemásoló) részleteit ütemszám szerint maximum tíz százalékra saccolom. Könnyűzene? Nem. Előadni eszeveszett nehéz. A befogadó részéről hatásos, de mély odafigyelést igénylő, értékes zenemű. Műfaja a parafrázis mintapéldája. A parafrázis elfogadott zenei műfaj, bravúros virtuozitást igénylő zeneszerzői feladat. A művészettörténet a forrásmű szerzője előtti tisztelgésként, nem pedig megbecstelenítéseként értelmezi. (Hommage à…)

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

„Mozartot nem kell kisegíteni.” Szellemes, EGYETÉRTEK, de megvédeni sem kell. Sem Aportól, sem tőlem. Tisztelegtünk előtte, nem kisegítettük.

Azt írod, olyan, mintha Mona Lisát levetkőztetnénk. (Nem te vagy az első, akinek ez eszébe jut, sokan megtették már a kultúrtörténetben.) NEM ÉRTEK EGYET. Nem olyan. Mona Lisa levetkőztetése megváltoztatja a forrásmű kompozíciós struktúráját és mondanivalóját is, változatlanul hagyja azonban az eredeti „nyelvezetét”. Olcsó polgárpukkasztó eszközzel, érdemi kreatív munka befektetése nélkül hoz létre silányságot.

A RockGiovanni pont fordítva: változatlanul hagyja a forrásmű kompozíciós struktúráját és mondanivalóját, megváltoztatja viszont annak nyelvezetét. Hatalmas kreatív művészi munka befektetésével komoly értéket hoz létre.

Zenei műfordításnak mondanám, amely a mozarti muzsika szellemiségének legmélyebb lényegét, a könnyed játékosságot, a finom, széles látókörű zenei humort és az ördögien fölényes hangszeres tudást zavarba ejtő tehetséggel ülteti át az általa megalkotott, új zenei közegbe.

Hogy elébe menjek a következő körnek: természetesen Mozart nem „szorul rá” műfordításra. A RockGiovanni nem is a Don Giovanni helyettesítésére készült. Egyszerűen csak egy új darabbal gazdagabb lett a világ.

Mona Lisa helyett mondok a festészetből egy példát, amely mindenki számára tökéletesen megvilágítja a Don Giovanni és a RockGiovanni viszonyát:

Arnold Böcklin: A Halál szigete – és a nyomán készült hommage

Azzal, hogy „suszter maradjon a kaptafánál” – általánosságban sem értek egyet, hiszen a zeneirodalom nagyobbik fele nem jött volna létre, ha a nagy elődök megfogadják ezt a tanácsot. A szövegösszefüggésben meg egyenesen ÉRTELMEZHETETLEN számomra. Szüts Apor fiatal kora ellenére máris sokrétű zeneszerzői sikereket mondhat magáénak, tehát „kaptafája” a zeneszerzés.

Operát is komponált már, tizenkilenc évesen díjat nyert vele első operaíró versenyünkön, később pedig a művet bemutatta és sorozatban játszotta a debreceni operatagozat.

Csak, mivel nem volt elég provokatív, valószínűleg még a címének a híre sem hallatszott Budapestig. Az operafesztiválnak alapvető profilja, „kaptafája”, hogy műveket rendel, én pedig az előadás karmestere voltam, és úgy gondolom, hogy „kaptafám” a vezénylés.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Összefoglalóul: megingathatatlanul hiszem, hogy fontos az, hogy százötven év múlva ne csak az akkorra háromszáz éves Traviatát játsszák majd az operaházak (amit egyébként korának kritikusai értéktelen, ízléstelen tinglitanglinak tartottak), hanem legyenek majd akkor is százötven éves slágerdarabok. Ehhez azonban meg kell írni a mai Traviatákat. Persze meg lehet kérdezni, hogy mit érdekel engem, hogy mi lesz százötven év múlva… Érdekel. És ameddig én vezetem az operafesztivált, addig annak hivatása az, hogy inspirálja ilyen művek megszületését. Az elmúlt hét évben nagyjából hetven olyan produkciót hoztunk létre vagy hívtunk meg (ezek között több mint húsz ősbemutatót), melyek egyfajta ötletbányaként szolgálhatnak a zeneszerzők számára arra nézve, miként lehet újszerű eszközökkel széles körben népszerű, művészi szempontból (mégis) igényes zeneművet alkotni. Ennek a hetventagú mozaiknak csupán egyik tagja a RockGiovanni. Mi magunk sem a jövő útjának gondoljuk, még kevésbé az egyedül üdvözítő útnak.

Egy komoly szakmai mondanivalóval rendelkező fesztivál intellektuális-szakmai művészi kísérlete, amely szerencsére a közönség soraiban sikert aratott. Tudom, a siker gyanús, de éppen ezért örülnék, ha a szakma jeles képviselői és az operarajongók tábora testközelből követné azokat, és nem a távolból gyanakodna.

Vitatkozzunk arról, amit láttunk-hallottunk, és ne azokról a felületes információmorzsákról, melyek innen-onnan, sükettelefon módjára eljutottak hozzánk. Szét kell választani az ízlést és a minőséget. A műfaj kereteit továbbra is feszegetni fogjuk, hiszen ha el akarunk mozdulni, akkor nem csinálhatunk mindent úgy, mint eddig. Természetes, hogy ez ízlésbeli vitákat generál, de az operafesztivál produkcióinak szellemi minősége nem hinném, hogy megkérdőjelezhető lenne.

Janó!

Lényegtelen, hogy mi ketten részletkérdésekben néha nem értünk egyet. A lényegben úgyis mindig egyetértünk. Jó, hogy megírtad azt a levelet, mert én így megírtam ezt, amely talán egy picikét hozzásegít ahhoz, hogy az operafesztivál szakmai üzenetének nemzetközi elismerését lassanként a hazai is kövesse.

Köszönöm!

Gergő

(A cikkben érintett személyek, alkotók, ill. a cikkben felvetett kérdésekhez hozzászólni kívánó szakmabeliek véleményének, írásainak az Opera-Világ természetesen továbbra is megjelenési felületet biztosít – a szerk.)

Hasonló bejegyzések