Amit akarunk

2013. február 14.

Kontratenor, vagy amit akartok – BÓKA GÁBOR kritikája Birta Gábor és Nicholas Clapton február 11-i Shakespeare-estjéről

Kontratenor, vagy amit akartok

Kontratenor, vagy amit akartok

Ritkán fordul elő, hogy az opera és a kamarazene hívei, akik tapasztalatom szerint meglehetősen eltérő közönségréteget képviselnek, ugyanazon igényüknek adjanak hangot. Van azonban egy olyan területe a klasszikus zenének, mely mindkettejük számára kedves lehet, hiánya ezért több mint fájó: a dalirodalom. Legyen bár az a ritkán megrendezésre kerülő dalestek műsorát leggyakrabban kitöltő német Lied, a ritkábban hallható francia chanson (természetesen nem az Edith Piaf-i értelemben), vagy épp a szláv repertoár valamely remeke, egy biztos: a dal mindenki számára fontos tanulságokkal szolgál. A kamarazene híveinek azt illetően, miképp bánik egyik-másik kedves zeneszerzőjük az énekhanggal – az operarajongók pedig azt hallgathatják figyelemmel, miként boldogul a többnyire nagyobb léptékez szokott énekes a kis formák birodalmában.

Fenti mondataimat idézőjelbe kellett volna tennem, hiszen mindezt inkább a logika mondatja velem, de a gyakorlat, nevezetesen a tényleges közönségérdeklődés mértéke, sajnos a legkevésbé sem támasztja alá. A közelmúltban vettem részt olyan dalesten, melyet hiába adott neves és a műfajban cseppet sem járatlan művész, a kritikusokon és a hozzátartozókon kívül lényegében egy-két látogató lézengett csak a helyszínen. Ehhez képest kellemesen lepett meg, hogy Birta Gábor és Nicholas Clapton Shakespeare-megzenésítésekből összeállított dalestje legalább háromnegyed házat vonzott az Óbudai Társaskörbe február 11-én.

Dalest? – tehetjük fel rögtön a kérdést, hiszen Birta Gábor korábbi önálló műsorai vagy az áriaműfajra koncentráltak (A Händel-legenda), vagy műfajok és stílusok széles spektrumát fogták át egy téma köré csoportosítva (A Próféták hangja). Ezúttal viszont csaknem kizárólag dalok hangzottak el, mégpedig szigorú tematikus rendben: nagyrészt eredeti Shakespeare-szövegek megzenésítései (olyanoké, melyek már az eredeti darabokban is vélhetően zenei betétekként hangzottak fel), illetve kisebb mennyiségben Shakespeare-feldolgozások részletei. A műsor ettől még lehetett volna széteső szerkezetű, túl sokfelé ágazó, hiszen a stratfordi mester négyszáz éve kiapadhatatlan forrása minden kor és nemzet zeneszerzőinek. A mostani program egységét azonban biztosította, hogy összeállítói nagyrészt az angolszász dalirodalom hagyományára építették; ami ebből kilógott, az hangvételével (Farkas Ferenc: Három dal az „Ahogy tetszik”-ből), nyelvkezelésével (Haydn: She never told her love), vagy éppen e hagyomány teljes átértelmezésével, figyelembe nem vételével (Schubert: An Sylvia) színezte a képet. Az est egyetlen más műfajú vokális száma, Gasparini Hamlet-operájának áriája (Porto piagato in petto) pedig egyrészt kitekintést adott a Shakespeare-művek legkorábbi operai feldolgozásaira, másrészt lehetőséget Birta Gábornak, hogy legsajátabb területén csillogtassa meg tehetségét. Hasonló motivációt éreztünk a két Liszt-zongoraátirat (Liszt–Schubert: Ständchen; Liszt–Mendelssohn–Horowitz: Szentivánéji álom-parafrázis) programba történt beemelése mögött is: a műsort mindvégig odaadással kísérő Balog József itt lehetőséget kapott, hogy bebizonyítsa virtuozitását, s ő ezzel jórészt élt is – lenyűgöző könnyedséggel abszolválta a két technikailag embert próbáló átiratot, s noha minimális szeplők csúsztak produkciójába, annak létjogosultsága egy percig sem válhatott kérdésessé. Magát a két számot viszont idegen testnek éreztem a koncert műsorán, részint, mert stílusuknál fogva kilógtak a többi szám közül, részint, mert reprezentativitásuk okán inkább valók nagy koncerttermekben megrendezett szólóestekre, mintsem bensőséges kamarakoncertekre.

Tudható, hogy a kontratenor talán az énekhangok legsérülékenyebbike: az idő múlása bizony kérlelhetetlenül benyújtja a számlát a hangmatéria adottságainak megkopását illetően. Az ötvennyolcadik évében járó Nicholas Clapton hangjának mozgékonysága, rugalmassága, úgy tűnik, immár a múlté – sőt, azt sem hallgathatjuk el, hogy a műsor elején kíséret nélkül énekelt dalokban (Greensleeves; The Song of Willow), valamint a Haydn- és Schubert-megzenésítésekben zavaró intonációs bizonytalanságokra is fel kellett figyelnünk. Ezzel szemben ott állt az a dalkultúrában való jártasság, az anyanyelvi természetesség, no és főként a Michael Tippett Ariel-dalaiban kifejezésre jutó színészi készség, ami bőven ellensúlyozta a felsorolt hiányosságokat; utóbbi ciklus egyenesen tanítani való vokális színgazdagsággal került megformálásra.

Birta Gábor másfelől közelít az énekléshez: egyelőre kevésbé vész el a részletekben, többet bíz hangjának természetes szépségére, technikai vértezettségére (nála nyomát se hallottuk a Claptonnál tapasztalt problémáknak), laza, oldott pódiumszemélyiségének szimpátiaébresztő voltára. Az egyetlen apró kifogást artikulációjával szemben támaszthatjuk: értelemszerűen a Farkas Ferenc-dalokban tűnt fel leginkább, hogy a szöveg nem minden pillanatban érthető, s amikor igen, akkor sem alkot elválaszthatatlan egységet a zenével, inkább csak a hangok hordozóanyagaként szolgál. Különös ez annak fényében, hogy a műsor elején és végén Birta Gábor nagyon kellemes meglepetésként prózában is megnyilatkozott, s szavalásának minősége (ezt bátran kijelenthetjük) fényévekkel múlta felül azt, amit operaénekesektől daljátékok vagy operettek előadásán megszokhattunk. Birta Gábor művészetéről szerzett korábbi benyomásaimat új színekkel gazdagította a tény, hogy az énekesnek nem csak a tragikus hangvétel, de a szarkazmustól mentes vidámság, a humor kifejezésére is megvannak az eszközei – csakúgy, mint Shakespeare természet-lírájához, melynek egyik gyöngyszemét Claptonnal közösen szólaltatták meg ráadásként (Arne: When Daisies Pied). Az már csak hab a tortán, hogy Birta bebizonyította: a musical is a dalhagyományból fakad, s a műfaj igényes darabjainak igenis helyük lehet egy hasonló program könnyed lezárásaként – így aztán őszintén tudtunk tapsolni a Cole Porter Csókolj meg, Katám! című zenés játékából kiragadott világslágernek is.

Kontratenor, vagy amit akartok – szólt a műsor címe. A hallgató bátran kijelentheti: ilyen műsorokat akarunk, ilyen színvonalon – még sokat.

Hasonló bejegyzések