Emberségről a zene nyelvén

2012. szeptember 4.

A Próféták hangja – Birta Gábor estje a Frankel Leó utcai zsinagógában, 2012. augusztus 26. KONDOR KATA írása

Birta Gábor

Szokatlan koncert helyszíne volt a Frankel Leó utcai zsinagóga, sőt, talán nem is helyénvaló a koncert kifejezést használni a Zsidó Nyári Fesztivál nyitónapjának ezen eseményére. Annyiban persze igen, hogy az este során a zenei részleteknek központi jelentőség jutott, önmagukban is értékelhető művészi produkciók töltötték ki az idő nagy részét, ám a szervezők elsődleges célja mégsem zenei természetű volt, még csak nem is zenén keresztül maradéktalanul közvetíthető. Ezért sem lenne helyes, ha egy hagyományos koncertkritika szólna róla, de az írás műfajának kiválasztásában annak is szerepe volt, hogy e sorok írója túlságosan is érintett: Birta Gáborral készült interjúm, és az est létrejöttéről szerzett előzetes ismereteim, az azt megelőző izgalom, amit a magaménak éreztem, nem teszik lehetővé a kritikusi kívülállást. Álljon itt tehát egy kevésbé hivatalos beszámoló, szubjektív benyomásokkal is, hogy a különleges programról képet adjon az érdeklődőknek.

Hogyan is kell azt érteni, hogy az est, a nagy részében felhangzó zenék ellenére mégsem elsősorban zeneművek előadására jött létre? Már a program összeállításában is ezt a szándékot fedezhetjük fel: a művek nem elsősorban zenei, hanem inkább tematika-érzésvilág tekintetében illeszkedtek egymáshoz: a Händel ószövetségi történeteket feldolgozó műveiből vett áriák mellé tradicionális zsidó zenék, illetve a prófétákkal vagy a zsidó nép életével foglalkozó darabok kerültek.

Fekete László

A szervezők az estet Raoul Wallenberg születésének 100. évfordulójának, illetve a Wallenberg által képviselt emberséges helytállásnak, a szorongattatásban is kitartó hősiességnek szentelték. Ezekről az értékekről tanúskodtak a zeneművek között, Birta Gábor előadásában elhangzó szövegek, idézetek Wallenberg-kortársaktól, köztük tanúvallomások a túlélőktől, a megmenekülők hálás visszaemlékezései. Ezek a részletek, amellett, hogy kijelölték az egész est fókuszpontját, a műválasztás egyes szempontjait is megvilágították, párhuzamokat állítva a II. világháború szörnyűségeitől szenvedő zsidóság és a fáraó börtönében raboskodó József (Händel: József – Be Firm My Soul kezdetű ária), vagy Raoul Wallenberg és a népét megszabadító Mózes alakja között (Rossini: Mózes – Dal tuo stellato soglio).

A műsor gerincét tehát a Händel-áriák alkották, az est címében megjelölt próféták hangján (a zeneszerző a próféták szerepét mindig altra vagy mezzóra írta, így kerülhettek egymás mellé a kontratenor Birta Gábor előadásában) azok a témák szólaltak meg, amelyek kapcsolódtak az est fő mondanivalójához: a háború, a szenvedés, de ugyanakkor a hit és a megmenekülés reménye is. Közöttük a zsidó kultúra és hagyomány emblematikus zenedarabjai szólaltak meg, a legkorábbi – ahogyan Fekete László kántor rövid bevezetőjéből megtudhattuk – egészen a Händel-művek cselekményének idejéből maradt fenn, majd az ismerősebb Muszorgszkij-alkotásokon keresztül eljutottunk a modern, népszerűbb darabokig, mint például az 1960-as Exodus című filmből ismert This Land Is Mine.

Nógrádi Gergely

Ezeket az eltérő korú, stílusú műveket három nagyon különböző előadó-egyéniség szólaltatta meg (az orgonista Pfeiffer Gyula közreműködésével). Az est ajánlója csak az életkori különbségekre hívta fel a figyelmet, ám a koncerten ülve felfedezhettük, hogy sokkal többről van szó: a személyiség, a kisugárzás, a belőlük áradó lelkület különbözőségéről. A műsor sokféleségében összekötő szerepet betöltő Birta Gábort már kontratenor-volta is égi jelenséggé tenne, érzékeny alakjától még az olyan gesztusok is hitelesnek hatnak, mint mikor egy ária közben kék szemeit az égre emeli. A két kántor remek zenei partnernek bizonyult, ismert énekművészekével felérő hangi teljesítményük lenyűgöző volt. Kettejük közül a fiatalabb, Nógrádi Gergely rendkívül hatásos jelenség, hatalmas hangja mellett szenvedélyes megnyilvánulásai is gyors népszerűséget hoztak neki. Számomra azonban még érdekesebbnek bizonyult Fekete László, aki jóval visszafogottabb előadó, sőt, talán azt is mondhatjuk, hogy egyfajta szigorúság sugárzott belőle. A legidősebb közreműködőként valamilyen mély és régről fennmaradt bölcsességet képviselt, amelyet gyönyörű szép hangja is kiteljesített. Énektechnikája leginkább az orosz művészekére emlékeztetett, és ha nem hallottuk volna a Muszorgszkij-műveket tőle, akkor is eszünkbe juthatott volna róla az orosz érzésvilág. Az egyetlen probléma a három előadó közös produkcióiban jelentkezett: sajnos a hangjuk nem érvényesült egyformán.

Az este számos szép zenei pillanattal ajándékozott meg: egy tűnődő barokk ária, egy ősi dallam, vagy egy kulturális különlegesség sokáig megmaradt a fejünkben. Ugyanakkor a zene más szerepet is betöltött: képviselte azt a humánus, a barbár pusztítással szembeszegülő értékrendet, amely szerint a művészetnek szükségképpen az emberség oldalán kell állnia; a másik ember vagy embercsoport, különbözőségével, így kulturális sajátosságaival is, értéket képvisel; azt a felfogást, amelynek szellemében Raoul Wallenberg életeket mentett.

Fotók: Zsidó Nyári Fesztivál

Hasonló bejegyzések